Az április eleji parlamenti választásokat a Moldovai Köztársaság kommunista pártja nyerte a szavazatok közel ötven százalékával. Bár a kommunista elsőbbség borítékolható volt, ilyen mértékű győzelemre senki nem számított. Az Európai Bizottsági és Együttműködési Szervezet megfigyelői szabályosnak és tisztának minősítették a választások lebonyolítását, másnapra mégis tízezrek gyűltek az utcákra, követelve a szavazatok újraszámlálását. Az Egyesült Államok, az Európai Unió és Románia zászlait lobogtató moldovai tüntetők korántsem voltak békések. Egy csoport a Parlamentet és az elnöki irodát is megrohamozta.

A moldovai vezetés Bukarestet vádolta meg a feszültségek szításával. Emil Boc román miniszterelnök visszautasította a vádakat és elfogadhatatlannak nevezte, hogy „a kisinyovi kommunista hatalom Romániára akarja hárítani a felelősséget saját problémái miatt”. A moldovai kormány rövidre zárta a vitát: Bukarest nagykövetét kiutasították az országból, a román állampolgárok számára pedig vízumkényszert vezettek be.

Hogy a tüntetések mögött valóban külföldi erők álltak-e, ezúttal nem annyira egyértelmű, mint a volt szovjet tagköztársaságokban kirobbant menetrendszerű forradalmak esetében volt. Az azonban tény, hogy a moldovai események koreográfiájukat tekintve tökéletesen illeszkednek az ezredforduló óta lezajlott események sorába, amelyek Szerbiában, Grúziában, Ukrajnában és Kirgizisztánban Nyugat-barát kormányok hatalomra kerülésében csúcsosodtak ki, Fehéroroszországban, Üzbegisztánban és Mianmarban pedig elbuktak. Közös motívum, hogy spontánnak látszó tüntetések robbantak ki, amelyeket választások előtti vagy valamivel azok utáni időszakra időzítettek. Az érintett országok közös jellemzője pedig, hogy mind politikailag, mind pedig földrajzilag közel álltak Oroszországhoz, illetve Kínához. Érdemes megjegyezni, hogy egyetlen Nyugat-barát országban sem zajlott le efféle forradalom.

Ráadásul ahogy a fenti országokban, úgy Moldovában is működnek azok a külföldi nonprofit szervezetek, amelyeket sokan az ukrajnai, grúziai és szerbiai fordulatok értelmi szerzőinek tartanak. A Soros Alapítvány 1992 óta van jelen az országban és irodát üzemeltet az USAID is, amely internetes honlapján a polgárok információhoz való hozzáférésének segítését és önszerveződésének inspirálását jelöli meg fő céljai közt. De jelen van a Nemzeti Demokratikus Szervezet (National Endowment for Democracy) is, mely már Reagan elnöksége óta próbál nyugati értékeket közvetíteni az orosz érdekszférához tartozó országok polgárainak. Bár a felsorolt szervezetek aktív részt vállaltak az ukrán „narancsos” illetve a grúz „rózsás” forradalmakban, moldovai jelenlétük önmagában még nem bizonyító erejű arra nézve, hogy ott is aknamunkát folytatnának a jelenlegi kormányzat ellen.

A lehetőséget mindenesetre nem szabad elvetni. Különösen, hogy a moldovai tüntetés számos momentumban hasonlóságot mutat ukrán és grúz nagytestvéreivel: a demonstrálók itt is internet és mobiltelefonok segítségével szervezték meg magukat. A CNN amerikai hírcsatornán angolul tökéletesen beszélő, Amerikában tanult fiatalok nyilatkoznak a hazájukban (?) uralkodó diktatórikus, embertelen állapotokról.

A megmozdulások egyik főszervezője az a Natalia Morar volt, aki moszkvai tartózkodása idején A másik Oroszország nevű szövetség sajtótitkára volt, mely a nacionalista, kommunista és Nyugat-barát erőket egyesítette, és ahol a klubtagság kizárólag a határozott Putyin-ellenes érzelmekhez volt kötve. Árulkodó az események nyugati tálalása is. A világ nagy médiumai leginkább a helyszínen lévő román sajtó munkatársaitól vettek át képanyagot, mely sokkal inkább a rendőrök túlkapását, semmint a tüntetők vandalizmusát állította központba.

De miért illene Moldova a Szerbia, Grúzia, Ukrajna és Kirgizisztán által megkezdett sorba? A szlávok és románok lakta, Ukrajna és Románia közé ékelt Moldova Európa legszegényebb országa. A nemzeti össztermékét tekintve pedig 138. a világon. A szovjet stratégák annak idején éléskamrának szánták a Dunántúl-nagyságú Moldovát, a fő exportcikk azóta is a gyümölcs, a bor és a zöldség, miközben az ország jelentős szén-, olaj- és gázbehozatalra szorul. Az ipar a szlávok lakta Transznisztria tartományban összpontosul. Ez a keleti régió adja az ország nemzeti össztermékének 40 százalékát és felelős Moldova szinte teljes áramtermeléséért. A Szovjetunió összeomlását követően Transznisztria, félve a román nacionalizmus megerősödésétől, és hogy az esetleg az anyaországhoz való csatlakozáshoz vezethet, kikiáltotta függetlenségét.

Hamarosan a fegyverek is eldördültek. A szeparatisták és Kisinyov harcának végül az orosz katonák újbóli bevonulása vetett véget. Oroszország háromezer katonával azóta is Moldova területén állomásozik.

Transznisztria tehát úgy-ahogy ma is független. Saját zászlója, himnusza van, fegyveres erői pedig külön egyenruhát viselnek. Emellett erős gazdasági kapcsolatokat ápol Moszkvával: exportjának felét Oroszországnak szállítja. Mindez persze nincs a román szeparatisták ínyére, akiknek szíve mindig is Bukaresthez húzott. Hasonló a helyzet a romániai radikálisokkal, akik gyakorlatilag hazájuk részeként tekintenek Moldovára, vagy ahogy ők nevezik, Besszarábiára, melyet a gyakran lobogtatott „Nagy Románia” térképeken – Magyarország Tiszán túli megyéivel egyetemben – következetesen magukhoz kanyarintanak.

A fentiek fényében azonban hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy Moldova kategorikusan Oroszország felé húz. A helyzet ennél árnyaltabb. Az ékes orosz neve ellenére etnikailag román származású Vlagyimir Voronyint 2001-ben választották meg elnöknek. Politikai szervezete, a Moldovai Köztársaság Kommunistáinak Pártja szintén rácáfolva nevére, valójában nem mereven baloldali, hanem pragmatikus politikát folytat. Az ő nevükhöz köthető például a privatizációs folyamatok levezénylése. A román szeparatisták éppen ezért nem szívlelik Voronyint. Különösen, mióta 2002-ben az oroszt tette meg az ország második hivatalos nyelvévé. Az elnököt ugyanakkor nem lehet azzal vádolni, hogy elvakultan oroszbarát lenne. Korábban kategorikusan kijelentette, hogy hazája sem a NATO-nak, sem pedig a Moszkva vezette katonai szövetségnek, az CSTO-nak nem kíván tagja lenni. Jelezte ugyanakkor, hogy szorosabb gazdasági kapcsolatokat szeretne kiépíteni az Európai Unióval.

Ha tehát párhuzamot szeretnénk vonni, Voronyint leginkább Kucsma vagy Sevarnadze volt elnökökhöz lehetne hasonlítani, akik ugyan kommunista múltat tudhattak maguk mögött, hazájukat mégis a tőlük telhető legnagyobb rugalmassággal próbálták kormányozni az új idők viharaiban. Mint ahogy azonban a két említett politikus is szálka volt bizonyos nyugati hatalmak szemében, nem kell Moldova-szakértőnek lenni ahhoz, hogy lássuk: a NATO és az Egyesült Államok – ahogy Ukrajna és Grúzia esetében – Moldovában is érdekelt a kormányváltásban. Ha Kisinyov élére Nyugat-barát rezsim kerülne, az orosz csapatoknak ki kellene vonulniuk Transznistriából. Az ország pedig idővel NATO-taggá válhatna, vagy – mily szép álom – csatlakozhatna a már NATO-tag Romániához, miáltal az unió úgy tolná ki földrajzilag a szövetség határait, hogy megspórolná a hosszas csatlakozási procedúrát.

Az indulatok most valamelyest lenyugodtak, miután a szavazatok újraszámlálása megerősítette a kommunisták győzelmét. Az államfő, hogy megnyugtassa a kedélyeket, amnesztiát javasolt a zavargások résztvevőinek. Moldovában tehát a dolgok visszatértek a rendes kerékvágásba. Legalábbis egyelőre. A jelenlegi folyamatok ugyanis nem sok jóval kecsegtetnek. A nyomor elől korábban az ország lakosságának tizede, négyszázezer ember vándorolt ki az országból.

A világgazdasági válság miatt azonban ők most nagy tömegével érkeznek haza, hogy otthon gyarapítsák a munkanélküliek számát. A vészesen romló gazdasági helyzetben kormány legyen a talpán, amelyik meg tudja őrizni támogatottságát. Ha pedig a léc kicsit is meginog Vlagyimir Voronyin alatt, minden bizonnyal lesznek, akik billentenek majd rajta egyet.

Sayfo Omar