Nagy-Magyarország a vén Európában

– Mióta lóg a nyakában Nagy-Magyarország?

– Ősidők óta. ’87-ben Szegeden játszottam a Jézus Krisztus Szupersztárban, a próbák szünetében róttam az utcákat, és egy ékszerbolt kirakatában megláttam a mai Magyarország sziluettjét ezüstmedál alakjában. Beléptem, és magam sem tudom, hogy miért, megkérdeztem az ékszerészt, megcsinálná-e nekem a történelmi Magyarország sziluettjét. Lopva körülnézett, és azt mondta, hogy „magának megcsinálom”. Elkészült, és azóta a nyakamban hordom.

– Akkoriban nem furcsállták?

– Eleinte nagyon sokan fel sem ismerték, valaki meg is kérdezte, hogy mi ez, egy bálna? Olyan is volt, aki rájött, és rögtön nekem szegezte, hogy mit akarsz ezzel az irredenta jelképpel? Pedig szó sincs semmiféle irredenta jelképről, ezzel azt akartam jelezni, hogy ezen a területen még ma is élnek magyarok. Összetartozunk, és ez nagyon fontos.

– Éltek a határon túl rokonai, vagy így nevelték?

– Nem éltek. A szüleim finoman szólva sem erőltették a nemzeti érzelmű nevelést, inkább a szerepeim nyitották fel szép lassan a szememet. Az István, a királlyal kezdődött minden, egyszer csak a magyar történelem sűrűjében találtam magam, és egymás után jöttek a szerepek, amelyek ráébresztettek, hogy milyen fontos a magyarságom. Időtlen idők óta minden koncertemen elmondom, hogy ez nagyon egyszerű matematika: 15 millió magyar öttel több, mint tíz. Együtt sokkal erősebbek vagyunk, sőt, szerintem a határon túliaknak sokkal kevésbé van szükségük ránk, mint nekünk rájuk. Meg hát sokszor viselkedtünk mostohaanya-országként, és sokszor mi magunk szégyelltük a magyarságunkat.

– Mire gondol?

– Szimbolikus dolgokra is. Egy ügyvéd barátom, aki Budán lakik egy társasházban, egyszer kitett az ablakába egy magyar zászlót. Normális országokban ez az egészséges patriotizmus jele, ám alatta lakik egy nagyon neves közvélemény-kutató, aki felment hozzá, és megkérte, hogy vegye be, mert őt zavarja. Ezen sajnos nem csodálkozhatunk, mert volt egy olyan köztársasági elnökünk is, aki az Alkotmánybíróság elnökeként anno megakadályozta a kommunisták elszámoltatását, és később elnökként az újévi beszéde idején elvitette a háttérből a nemzeti lobogónkat. Amikor az újságírók megkérdezték tőle, hogy mégis miért tette, államunk első polgára azt felelte, hogy bizonyos érzékenységeket nem akart megsérteni. Elakadt a szavam. Milyen köztársasági elnök az ilyen? Szerencsére azóta sok minden megváltozott.

– Említette, hogy nem kapott ilyen nevelést. Egy interjúban arról beszélt, hogy az édesapja tisztséget viselt a kommunista rendszerben. Sokan erről inkább hallgatnak. Ön miért beszél ilyen őszintén a családjáról?

– Édesapám a Magyar Határőrség Országos Parancsnokságán dolgozott, nagyon magas pozícióban, a híradósok főnökeként. És párttitkár is volt. Hithű kommunistaként annak idején megkapta a Munkás–Paraszt Hatalomért Emlékérmet, ami igen magas kitüntetésnek számított. Úgy tudom, hogy az ’56-os forradalom idején az adyligeti laktanyát védte, és ellenállt, amikor a forradalmárok fölszólították, hogy adja át a laktanyát és a fegyvereket. A legjobb tudomásom szerint nem keveredett fegyveres konfliktusba, de nem is működött együtt velük. A története azért érdekes számomra, mert ifjúként sokszor kerültem vele összetűzésbe ideológiai alapon. Amikor a testvéreimmel együtt már kinyílt az értelmünk, és láttuk, hogy a nyugati világban milyen élet van, szembesítettük ezzel, szóval voltak otthon parázs politikai viták.

– Dűlőre jutottak valaha?

– A rendszerváltozás után – már nyugdíjasként – kivittem Bécsbe, hogy nézzen körül. Ez kissé felnyitotta a szemét, apám végigment a damaszkuszi úton, Saulusból Paulussá vált. Amikor egyszer mentem haza a szülői házba, láttam, hogy apám a tévé előtt áll, köpköd, és ilyeneket mond: „Fúj, te hazug disznó!” Hát mit nézett? Éppen Horn Gyula szólalt fel a Parlamentben, és apám magából kikelve szidta, mint a bokrot. Szóval MIÉP-rajongó lett, teljesen kifordult korábbi önmagából, mindezt úgy, hogy semmilyen érdeke nem fűződött hozzá. A kommunizmusban soha nem élt vissza a hatalmával, pedig megtehette volna. Funkciója alapján nekünk a Rózsadombon kellett volna élnünk, ehhez képest heten laktunk egy kétszobás polgári lakásban, az öt testvéremmel együtt. Meglett volna a lehetősége, hogy politikai hatalmát előnyre váltsa, de nem tette. Az új rendszer olyan szinten is megtagadta, hogy orosz hadifogolyként jogosult lett volna nyugdíj-kiegészítésre, ám amikor a kérelmét beadta, nem próbálta meg eltagadni a múltját, és beírta, hogy van ilyen emlékérme. Ezért visszautasították, és tudomásul vette. Szóval azért becsülöm apámat, mert képes volt átértékelni a dolgokat, számot vetett a múltjával és megváltozott.

– Akkoriban a rockzenekarok környékén rengeteg ügynök forgolódott. Önt megpróbálták valaha beszervezni?

– Megpróbáltak beszervezni, de erre csak később jöttem rá. Nem úgy nézett ki, mint némely filmben, hogy behívtak egy sötét irodába, és azt mondták: „Tessék aláírni, Varga elvtárs!” Annál agyafúrtabbak voltak. Az egyik barátommal ugyanis alapítottunk egy kulturális egyesületet, amit azért hoztunk létre, mert már tágultak a kulturális lehetőségek. Akkoriban csak a Hungarotonnak volt lemezkiadási joga, de mi beírtuk az alapító okiratba, hogy lemezeket is adnánk ki, és koncertszervezéssel foglalkoznánk. Behívtak hát a BM-be, ahol két fiatal belügyis srác mondta, hogy jó ötlet ez az egyesület, és találkozzunk néha, mert kíváncsiak, hogy mit gondolunk egyes „ellenzéki” zenekarok működéséről. Mondtam, hogy én nem járok ilyen koncertekre, de jó, találkozzunk néha, hiszen abban az időben nem lett volna okos dolog egy BM-tisztet elküldeni azonnal melegebb éghajlatra. Azt is kérték, hogy erről a találkozóról ne szóljak senkinek. Első dolgom volt elmesélni a zenekaromnak.

– És találkoztak?

– Párszor egy exkluzív hotelban! Kihasználtam az alkalmat, és valami jó italt rendeltem, ők meg kérdezték, hogy na, mi újság? Mondtam, hogy semmi. Próbálkoztak, de látták, hogy nem vergődünk zöld ágra, aztán abbamaradtak a találkozók. A rendszerváltozás után, egy ügynöksztoriban jelent meg egy bizonyos rendőrtisztnek a neve az újságokban, és akkor rájöttem, hogy ez ugyanaz az ember, aki velem találkozott!

– Idén húsz éve vagyunk az Európai Unió tagjai, és 40 éve született az Európa című dala. Elmesélné, hogyan?

– Még a P. Boxban énekeltem, és Csiga Sándor, a banda szövegírója ösztökélt, hogy én is próbáljak meg nótákat írni. Egyszer nekiültem, és nagyjából öt perc alatt megszületett az Európa dal zenéje. Erre írta ő a Kék farmer című szöveget, ami arról szólt, hogy egy hippiszerű fazon járja a poros országutat, és élvezi az életet. Nem volt a zenekar ínyére… Aztán eltelt pár hónap, és Varga Mihály, a kőbányai művelődési ház igazgatója elővett a fiókjából egy szöveget, Európa címmel. Megkért, hogy írjak rá egy dalt, és mivel nagyon jó volt a szöveg, isteni sugallatra elkezdtem rá dúdolni a Kék farmert. Tökéletesen illettek egymáshoz, nem kellett se a dallamon, se a szövegen változtatnunk. ’84-ben a barátaim unszolására tartottam egy szólókoncertet, mert az István, a király elsöprő sikere miatt Vikidál és Nagy Feró is adott ki szólólemezt, csak én nem… A hangomat ismerte a közönség, és a barátaim mondták, hogy biztos kíváncsiak az emberek, hogy ki ez a jó hangú „Quasimodo”, akit nem lehet filmvászonra engedni. Óriási siker volt a koncert, ráadásként játszottuk el először az Európát, és párszor meg kellett ismételnünk. Ott volt a Hungaroton egyik menedzsere, utána bejött az öltözőbe, és kijelentette, hogy „hétfőn bejöttök a stúdióba és felvesszük!”. Kislemezként jelent meg, 170 ezer kelt el belőle, egy évig vezette a slágerlistákat. Ennek köszönhetően jött létre a nagylemezem és következett a békedalfesztivál, amelyre Varga Mihály nevezte be, úgy, hogy nem is tudtam róla…

– „Béketábor”, „békedal”, ezek a volt a rendszer szlogenjei. Békedalnak tekinti az Európát?

– Dehogy, ezzel a magyarok örök óhaját fejeztük ki, hiszen hermetikusan el voltunk zárva Európa nyugati felétől. Ez a kontinens mindig is egyetlen kulturális egységként létezett a történelem folyamán, ezért borzalmas megélni, hogy olykor Európai Unió-ellenességgel vádolnak, pedig „én írtam” ezt a dalt. Nos, a dal húsz évvel megelőzte a csatlakozásunkat, és szerintem Európát nem szabad összetéveszteni az EU-val. Az EU egy gazdasági és egyre inkább politikai formáció, végképp eltávolodott az eredeti értékeitől. Nekem Európa a klasszikus, keresztény értékeivel egyenlő. Azok az uniós értékek, amelyeket rajtunk próbálnak oly sokszor számon kérni, manapság már Magyarországon és Kelet-Közép-Európában testesülnek meg.

– 2004-ben ön is támogatta a csatlakozásunkat.

– Igen, mert akkor úgy láttam, hogy jobban jár Magyarország, hogyha egy olyan tömörüléshez csatlakozik, amely gazdasági módon is integrálni képes a kontinenst. De akkor nem akarták megmondani, hogy egy ország hogyan irányítsa a saját sorsát. Az unió változott meg, nem mi. Ráadásul olyan vállalhatatlan módon változott meg, hogy ha ma volna az uniós csatlakozási szavazás, én biztosan nemmel voksolnék.

– Mi zavarja leginkább?

– Az Európát eláruló elit. Ahhoz, hogy az ember megfelelően toleráns legyen, meg kell próbálnia megértenie azt, akivel nem ért egyet. Miért próbálják az európai népességet kicserélni? Én próbálom megérteni Macront vagy Olaf Scholzot, próbálok belátni a fejükbe, hogy mi lehet a szavaik és döntéseik motivációja, de továbbra sem értem, hogy Franciaország elnöke hogyan képes kijelenteni azt, hogy őt nem érdekli a szavazók véleménye, majd ő eldönti, hogy küldenek-e csapatokat Ukrajnába vagy sem. A gyermektelen Macronnak miért volna érdeke, hogy kitörjön egy harmadik világháború, aminek nem lesz győztese? Az oroszokat sem szeretem, a nyakunkon voltak negyven évig, fiatal koromat egy diktatúrában éltem, ám ehhez a konfliktushoz nincs közünk. A magyar kormánynak igaza van abban, hogy mindenáron békét kell teremteni. Soha senki nem beszél arról, hogy mi váltotta ki ezt a konfliktust, szerintem az okokat kellene megszüntetni, mert a háborút fegyverrel nem lehet eldönteni, hisz előbb-utóbb valaki nukleáris fegyverhez fog nyúlni. Lehet feszegetni, hogy kinek nagyobb a tűrőképessége, de erre rámehet az egész emberiség.

– Ennek ellenére szokott szavazni az EU-s választásokon?

– Mindig szavazok, és a saját értékítéletem szerint húzom be az ikszet. „Előadóművész ne politizáljon, végezze a dolgát, szórakoztasson” – sokszor vágták a fejemhez ezt a mondatot, és mindig kikérem magamnak, hiszen ugyanolyan állampolgár vagyok, mint bárki más. Van politikai értékítéletem, tehát miért ne politizálhatnék? Nem akarok másokat befolyásolni, ám arról nem tehetek, hogy az én szavamra olykor sokkal többen odafigyelnek, mint másokéra.

– Térjünk rá az elhatárolódására…

– Előtte még mondanék valamit: néha szememre vetik, hogy bezzeg az Európát elénekeltem az MSZP-kongresszuson is. Igen, ez még a rendszerváltás idején volt, amikor elénekeltem az SZDSZ-én, az MDF-én és a kisgazdákén is. Ahová hívtak, oda elmentem, és mindig ugyanazt a dalt énekeltem. Később, ahogy kikristályosodott a politikai rendszer, már csak azon pártok hívtak el énekelni, amelyekkel azonos volt az értékrendem.

– Tehát nem kirekesztő. Viszont pár hete lejátszották az Európát Magyar Péter tüntetésén, ön pedig elhatárolódott, pedig az imént mondta, hogy korábban pártoktól függetlenül elénekelte a meghívójának.

– A dal természetesen önálló életét él, eddig sosem tettem szóvá, ha lejátszották, de most meg kellett szólalnom. Tudom, hogy az erkölcs manapság századrangú dolog, főleg, ha egyes politikusokról van szó. Ám szerintem egy egészséges embernek van egyfajta erkölcsi minimuma, aminek meg kell felelnie. Az Európa dalomat korábban is játszották ellenzéki tüntetéseken, tudomást szereztem róla, de nem tiltakoztam. Magyar Péter meghatározó ellenzéki figurává vált, ám számomra erkölcsi értelemben vállalhatatlan, mert elárulta a saját családját, a barátait és a politikai közösségét is, ráadásul önös politikai érdekből. Kötelességemnek éreztem, hogy felszólaljak, és végtelenül elkeserít, hogy olyan országban élünk, amelyben ilyen sok embernek, az őt feltétel nélkül követőknek nem számítanak morális alapvetések. Ez ijesztő. Ráadásul egyre többen kérdezték tőlem, hogy te is odaálltál mellé? Hát nem.

– Zavarná a látszat?

– Nyilvánosan is ki akartam fejezni, hogy nincs semmi közöm ehhez az egészhez. Mert mégis mit csinál Magyar Péter? Megpróbálja eladni magát az Orbán-rendszer és a NER kérlelhetetlen kritikusának, miközben ő ennek egész eddigi életében haszonélevezője volt. Az igazságügyi miniszter férjeként jól jövedelmező állásokhoz jutott, és ha rálátott anomáliákra, akkor azt kellett volna mondania, hogy az én gyomrom nem bírja el, hogy ez meg az történjen, persze, ha valójában az történt, amit állít. Ha akkor mondott volna le a jól fizető állásokról és állt volna a nyilvánosság elé, akkor ma ő lenne Magyarország egyik legbecsületesebb és leghitelesebb embere, én is kalapot emelnék előtte. De nem ez történt. Csak akkor világosodott meg, miután a saját politikai közössége sem vállalt vele szolidaritást, és amikor egyedül maradt. Ha egy ilyen embert követnek több százezren, akkor ez az ország nagy bajban van. Nem értem, hogyan kapaszkodhatnak minden jöttment messiásjelöltbe, aki még az alapvető erkölcsi normákat is figyelmen kívül hagyja. Nekem ez nem fér bele.

– Tavaly Vikidál Gyulával készítettem interjút, és megkérdeztem tőle, hogy manapság kinek a karakterére van szükségünk, a konszolidáló Istvánéra-e vagy a lázadó Koppányéra. Ő István mellett tört lándzsát. Ön melyik habitust választaná?

– Abban a történelmi helyzetben István nagyon jól megérezte, hogy a magyarság csak akkor maradhat meg, ha betagozódik a nyugati keresztény világba, Koppány ellenében. Egyesek szerint utóbbi sem klasszikus értelemben vett pogány volt, hisz a bizánci kereszténységet képviselte. Ám a rockopera Koppányának „pogány” eszményei nekem rendkívül rokonszenvesek, hisz a saját törzsét, a saját népét, vagyis a mi nemzetünket akarja képviselni. Ha történelmi távlatban nézzük, én is Istvánt választanám, mert a történelmünk bizonyítja az igazát. De ha ma kellene István és Koppány karaktere között választanom, akkor lehet, hogy Koppány-párti lennék, hisz az örök Koppány a nemzeti identitást és nemzethez való tartozást képviseli. Tehát akkor Istvánt, ma Koppányt.

– Rengeteg helyen elénekelte az Európát, melyik volt a legfurcsább helyszín?

– Irak! Jól emlékszem, mert hazafelé a repülőgépen értesültem a csernobili atombalesetről. Akkoriban az Interkoncert intézte a nemzetközi meghívásokat (nem lehetett csak úgy, magánúton fellépni), és érkezett Irakból egy meghívó, méghozzá Szaddám Huszein születésnapjára! Akkoriban zajlott az iraki–iráni háború, és Irak a nemzetközi közvéleménynek azzal akarta bizonyítani békevágyát, hogy a diktátor születésnapján egy nagy nemzetközi békedalfesztivált szerveztek. Örömmel mentem, mert tudtam, hogy soha nem tudnék oda kijutni, és egy mesebeli világba csöppentem, a bagdadi bazár is pazar volt. Amint megérkeztem, úton-útfélen Szaddám arcképét láttam, és a szállodai szobában is csak Szaddámot láthattam a tévében, szóval dúlt a személyi kultusz. Egy kongresszusi központban énekeltem el az Európát, a vezér persze nem volt jelen, de a közönség is különösen viselkedett: izegtek-mozogtak, beszélgettek, eszegettek, közben a színpadon váltották egymást az énekesek. Emlékszem, hogy amikor egy olasz opera-énekesnő dalra fakadt, a közönség vad nevetésben tört ki, azt hitték beszorult a lába valahová, mert akkor hallottak életükben először operát, nem nagyon értették. Az igazsághoz tartozik, hogy az én produkcióm sem hagyott mély nyomot bennük. Hiába, más kulturális közeg. Talán ezért sem sikerül az arab világban az amerikaiak demokráciaexportja…