Az Európai Unió vezetői közül egyre kevesebben gondolják úgy, hogy a NATO kellőképpen ellátja a kontinens védelmét. A terrorizmus, a migráció, a Brexit, valamint a közelgő amerikai elnökválasztás nyomán egyre nő a konszenzus egy közös európai haderő szükségességéről. Miközben Brüsszel egy helyben topog, Németország már meg is kezdte a haderők integrálását.

Fotó: http://www.shutterstock.com, illusztráció

A közös európai haderő és az európai egység gondolata gyakorlatilag egyidősek. Az Európai Unió elődszervezetét, az Európai Szén- és Acélközösséget megalapító hat ország már 1952-ban megkezdte a tárgyalásokat hadseregeik integrálásáról. Az elképzelés azonban a francia parlamentben elbukott, a közösség így a továbbiakban a gazdasági integrációt helyezte előtérbe. Megtehette, hiszen a II. világháborút követő világrendben Nyugat-Európa az Egyesült Államok, valamint az 1949-ben megalapult NATO biztonságot nyújtó védőernyője alatt élhette mindennapjait.

A szovjet fenyegetés megszűnésével azonban a NATO szerepe átértékelődött, az Egyesült Államok afganisztáni és iraki beavatkozásai nyomán pedig egyre több európai kezdett az amerikai érdekek képviselőjeként tekinteni a szervezete. Az érdekellentétek leginkább a NATO Oroszországhoz való viszonya kapcsán domborodtak ki. A Moszkvára továbbra is ellenfélként tekintő atlantista tábornokok és az orosz energiaellátástól nagyban függő európai országok vezetői között az elmúlt másfél évtized során gyakran vált kényszeredetté a mosoly.

A 2008-as, szomáliai kalózok elleni közös európai fellépés sikerén felbátorodva, 2010-ben Párizs és Berlin közösen fektették le az EU állandó strukturált katonai együttműködésnek (PESCO) alapjait. Politikai akarat hiányában azonban a kezdeményezés hamvába holt.


Többirányú nyomásnak kitéve

Az elmúlt évek felgyorsuló eseményei azonban sorra rávilágítottak, hogy az amerikaiak által dominált NATO immár nem képes tökéletesen garantálni az Európai Unió biztonságát. A 2015-ös migránsválság idején az Egyesült Államok és az Észak-atlanti Szerződés Szervezete gyakorlatilag magára hagyták Európát. A Földközi-tenger embercsempész-hálózatai ellen irányuló „Sophia művelet” teljes egészében európai erőből történt. A novemberi párizsi terrortámadással pedig ismét bebizonyosodott, hogy a szervezet nem nyújt védelmet az újfajta veszéllyel szemben. Ezzel egy időben egyre jobban láthatóvá váltak az érdekellentétek a NATO második legerősebb tagállama, Törökország és az Európai Unió országai között.

Kiemelt kockázatot jelent Európa számára az amerikai elnökválasztások kimenetele is. Egyes félelmek szerint Donald Trump győzelme az Egyesült Államok elszigetelődését hozhatja. A republikánus elnökjelölt egy korábbi beszédében a transzatlanti szövetség alapelveivel szembemenve kategorikusan kijelentette, hogy nem feltétlenül nyújtana segítséget más tagállamoknak egy külső támadás esetén. De riválisa, Hillary Clinton sem feltétlenül jelent jobb alternatívát Európának. A demokrata jelölt ugyanis az eddiginél nagyobb szerep- és felelősségvállalásra sarkallná európai partnereit, ami azt jelentené, hogy Európa NATO-tagországainak egy olyan intézménybe kellene az eddiginél több pénzt önteniük, amely nem tökéletesen látja el védelmüket.

Aligha véletlen, hogy az elmúlt egy évben Francois Hollande francia elnöktől Jean-Claude Juncker uniós biztoson át Orbán Viktor magyar miniszterelnökig számos uniós vezető politikus hangoztatta a közös európai haderő szükségességét.

Különösen felerősödtek ezek a hangok a Brexit-szavazás nyomán. A hagyományosan atlantista Nagy-Britannia kilépésével ugyanis nemcsak a közös haderő gondolatának eddigi legfőbb ellenzője, de egyben a közösség legütőképesebb haderejével rendelkező országa is távozik az unióból. Brüsszelnek és a növekvő EU-szkepticizmussal küzdő európai vezetőknek pedig immár létszükséglet bebebizonyítaniuk, hogy nemhogy van élet a Brexiten túl is, de a folyton akadékoskodó britek nélkül még mélyül is a tagországok integrációja. Továbbá kecsegtető számukra az a gondolat is, hogy egy uniós haderő felállításával a nem NATO-tag, de erős gazdasággal rendelkező Svédországot és Finnországot is be lehetne vonni a közös védelembe.


Bizonytalan fizetési hajlandóság

A közös haderőnek, pontosabban az oda vezető útnak azonban megvannak a kockázatai. A szkeptikusok attól tartanak, hogy az nem csupán felbőszítheti Oroszországot, de fokozhatja az Egyesült Államoktól való eltávolodást is. Legalább ekkora kockázatot jelenthet, hogy láthatóvá válhat Európa gyengesége és a közös döntéshozatal bénultsága. De gondot okozhatnak az anyagiak is. A huszonöt európai szövetséges közül mindössze négy, Nagy-Britannia, Észtország, Görögország és Lengyelország fordítja a GDP – a NATO által előírt – két százalékát védelmi kiadásokra.

Nem tudni tehát, hogy a többi ország milyen mértékben lenne hajlandó a zsebébe nyúlni egy közös hadsereg felállítása érdekében. Egy igazán ütőképes európai haderőhöz ugyanis az országoknak a jelenleginél több szállító repülőgépre, repülőtankerre, helikopterre, drónra, műholdra, hadi kórházra és számos egyéb dologra lenne szüksége, a fejlesztésekhez pedig elsősorban állami szinten kellene hozzájárulni. Ami ezen a téren bizakodásra ad okot, hogy míg 2015-ig a tagállamok kiadásai évről évre apadtak, az ukrajnai krízis és a migrációs válság nyomán lassan bár, de növekedni kezdett a költekezési kedv.

Ezzel együtt egyelőre bizonytalan, hogy a Brüsszel által javasolt 3,5 milliárd euróra rúgó, védelemmel kapcsolatos kutatásokra és fejlesztésekre elkülönített uniós alapba kik és milyen arányban fognak befizetni. Az unió védelmi miniszterei legközelebb decemberben ülnek le a témáról tárgyalni. Addig a közös haderő ügye a levegőben lebeg.

Német taktikai előny

Miközben Brüsszel egy helyben topog, Berlin már megtette a szükséges lépéseket. Ursula von der Leyen német hadügyminiszter februárban bejelentette, hogy hazája egy éven belül többnemzetiségű, húszezer fegyverest számláló páncélos hadosztályt fog felállítani, mely a tervek szerint 2021-ben kezdi meg a működését. Von der Leyen a Brexit-szavazás után egy hónappal, július közepén hazája hosszú távú katonai terveit is ismertette. Ezekben nem kevesebbet, mint egy Európai Biztonsági és Védelmi Unió megalakítását tűzte ki célul. A javaslat eddigi tabukat megdöntve gyorsítaná fel az uniós országok hadereinek integrációját. Többek közt lehetőséget kínálna uniós állampolgároknak a Bundeswehrbe való belépésére is.

Mindez pedig nem a távoli jövő zenéje. Németország kis lépésekkel már évekkel ezelőtt megkezdte az integrációt, melynek eredményeként ma Hollandia három dandárjából kettő már német irányítás alatt áll. A holland 11-edik Légiszállítású Hadosztály 2014-ben került a Bundeswehr parancsnoksága alá. Ez év márciusában pedig a 43-adik Gépesített Hadosztály tagozódott be a német Első Páncélos Hadosztály alá. Holland irányítás alatt így már csak a 13-adik Gépesített Hadosztály, a különleges erők, valamint a támogató és parancsnoksági személyzet maradt. Az együttműködés a tengeri erőkre is kiterjed. A tervek szerint a német tengeri zászlóalj – mely nyolcszáz, védelemre és aknatisztításra szakosodott emberből áll – hamarosan a Holland Tengerészet alá fog tartozni. Csakúgy, mint a német légvédelem, mely szintén holland parancsnokság alá tagozódik be.

Noha látszólag kétoldalú az integráció, a méretbeli különbségek miatt egyértelműen Németország a domináns fél. Hiszen míg a hollandok a hadseregük gerincét áldozzák be, a németek csak egyetlen egységet adnak át. Emellett a holland irányítású német csapatok mozgósításához – a német alkotmánybíróság döntése értelmében – a továbbiakban is szükséges a Bundestag jóváhagyása. Összességében az egyezménynek mindkét félre nézve vannak előnyei: Berlin gyorsan növeli haderejét, a hollandok pedig súlyos költségeket spórolnak meg. De a dolog itt nem áll meg. Hasonló egyezségről tárgyal Németország Lengyelországgal, Csehország pedig már be is jelentette, hogy egyik dandárját német irányítás alá engedné át.

A dolgok jelenlegi állása szerint, a formálódó európai haderő vezetője nagy valószínűséggel Németország lesz. Berlin tervei szerint a legerősebb gazdaságként és pénzügyi donorként az első lenne az egyenlők között.

Kérdés, hogy mit szól ehhez a Brexit utáni Európai Unió legnagyobb haderejét birtokló Franciaország. A 2017-es elnökválasztások konzervatív esélyese, Nicolas Sarkozy ugyanis aligha adna önként ekkora hatalmat a németek kezébe. Noha a terrortámadások és migráció okán a mindenkori francia kormány nehéz helyzetben van, bizonytalan, hogy a két nemzet gyökeresen eltérő katonai struktúrái miképpen lesznek integrálhatóak. A kérdés mindenesetre egyre sürgetőbb, hiszen az Európai Unió előtt álló biztonsági kihívásokra aligha születhet hatékony válasz tagállami szinten.

Sayfo Omar