A döntés igen kemény. Brüsszel határozatlan időre halasztotta el Horvátország csatlakozását, így az azt előkészítő tárgyalások mindaddig nem kezdődhetnek meg, amíg a horvát hatóságok ki nem szolgáltatják a vizsgálatot vezető Carla Del Ponte szerint Horvátországban bujkáló Gotovinát. A tábornok holléte azonban koránt sem egyértelmű. A francia Le Monde napilap egyik múlt októberi számában " a horvát kormány mérhetetlen örömére – titkosszolgálati informátorokra hivatkozva közölte értesülését, miszerint Gotovina valahol Franciaországban bujkál.

A 49 éves Gotovina négy évvel ezelőtt tűnt el a nyilvánosság szeme elől, amikor felreppentek az első hírek arról, hogy Hága Milosevicshez hasonló sorsot szán neki. A nyugati sajtó által kreált összeesküvés-elmélet szerint Gotovina mögött egy EU-ellenes horvát politikusokból, bűnözőkből és üzletemberekből álló gárda áll, akik minden tőlük telhetőt megtesznek a tábornok védelmében, és ezáltal országuk uniós tagsága elodázásának érdekében.

Az elmélet igazságtartalmát tényekkel nem támasztották alá. Az viszont tagadhatatlan, hogy példa nélküli nemzeti összefogás bontakozott ki a horvát nép körében a Gotovina-ügyet illetően. Egy zágrábi lap által készített felmérés szerint, az emberek 70 százaléka még az uniós tagság veszélyeztetése árán is ellenzi a tábornok kiadatását. Az agresszív nyugati offenzíva persze az emberek Európai Unióba vetett hitét jócskán megtépázta. Mára a horvátok 46 százaléka ellenzi az integrációt és pusztán 30 százalékuk lát potenciális előnyöket a csatlakozásban. Ami nem is csoda, hiszen Magyarország kapcsán igazán autentikus tapasztalatokat szerezhettek.

A horvát közvélemény tehát élesen szemben áll Ivo Sanader miniszterelnökkel és kormányával, aki bármi áron be kívánja tuszkolni hazáját az Európai Unióba. Ennek érdekében, a hivatalos kormányálláspontnak megfelelően, a horvát állami médiumok magától értetődőnek tekintik Gotovina kiadatásának szükségességét.

Nem így a nép, aki nemzeti hősként ünnepli a tábornokot. Bár a nyugati sajtó sokszor köztörvényes bűnözőként emlegeti Gotovinát, akinek lelkén valóban szárad néhány, korábban Franciaországban elkövetett bűncselekmény, a horvát embereket nem érdekli a tábornok előélete, hogy mit csinált és miért ítélték el Franciaországban. Nekik az számít, amit a hazájáért tett a háború során. 1991-ben a jugoszláv hadsereg elfoglalta a horvát területeknek az egyharmadát.

Az etnikai tisztogatással egybekötött invázió során 15 ezer horvát vesztette életét és 170 ezer kényszerült elhagyni lakóhelyét. Szerb zászló alatt így megalakulhatott a horvátországi szerbeket tömbösítő Krajina. Vukovár városának látványos elpusztítását követően az ENSZ bevonult a területre, de nem tudta megakadályozni a szerb műveleteket, így a szerb agresszió Bosznia-Hercegovinát is célba vette, leigázva az ENSZ-jelenléttől mentes területeket.

1995 augusztusára, hosszas bombázást követően a stratégiailag fontos Bihac városa is elesett, így Milosevics "Nagy-Szerbiáról" szőtt álmai megvalósulni látszottak. Ekkor lépett színre Gotovina tábornok, aki a Vihar hadművelet néven ismertté vált átfogó katonai akció keretében pár nap alatt felszabadította a megszállt területeket. Gotovina nélkül semmi nem akadályozta volna meg a szerbeket abban, hogy megismételjék bihaci bűneiket. Ebben különösen annak fényében nehéz kételkedni, hogy a Vihar-hadműveletet követően 3000 horvát teste került elő tömegsírokból, akik a megszállók áldozatai voltak.

Hágának a Gotovinát illető legfőbb vádja éppen a már említett Vihar hadművelethez kapcsolódik. E szerint a tábornok lelkén 150 ezer ember otthonából való elűzése és 150 gyilkosság szárad, melyeket a szerbek által önkényesen, horvát földön kikiáltott Krajina megyében hajtott végre.

Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy a Vajdaságban napjainkban is folyik a szerbek szervezett betelepítése, ami szintén kimeríti az emberiség elleni bűnök fogalmát, ez azonban igen kevéssé érdekli az emberi jogok védelmezőit.

Ami a Vihar hadműveletet illeti, egyesek szerint aki erről bővebb információt kíván szerezni, az legjobban teszi, ha az Egyesült Államokhoz fordul, hiszen az akció teljes mértékben amerikai támogatással és útmutatással zajlott, a hatékonyság zálogát éppen az amerikaiak által kiszolgáltatott műholdas felvételek és technika képezte.

Bár a mai hivatalos amerikai álláspont szerint az Egyesült Államok nem vállalt részt a Vihar hadműveletben, számos bizonyíték van ennek ellenkezőjéről. A tábornok védelmét ellátó szerv már jelezte, amennyiben Gotovinát letartóztatnák, magas rangú amerikai tiszteket fognak a tanúk padjára hívni. Gotovina ártatlanságát igazolja továbbá James Gow brit kutató is, aki A szerb projekt és következményei – Stratégia a háborús bűnökhöz című könyvében kifejti, hogy a Vihar hadművelet során a szerb lakosság nem horvát kényszer miatt, hanem saját vezetősége tanácsára hagyta el lakhelyét.

Amerika persze hallgat. Ante Gotovina valóságos horvát Robin Hooddá nőtte ki magát, és szájról szájra száll háborús hőstetteinek híre. Az emberek többek közt Zadar városának megmentőjét tisztelik benne, aki a várost 300 méterre megközelítő szerb gyűrűt tizenhárom kilométerre szorította vissza.

A neves alkalomnak egyébként idén volt a kilencedik évfordulója, de Zadar vezetősége, felismerve, hogy az ünnep nem teljes az esemény hőse, vagyis Gotovina jelenléte nélkül, elhalasztotta a megemlékezést. A horvát médiumokban e közben egyre élesednek a Gotovina támogatói és bírálói közötti párbajok. A tábornok hívei arra figyelmeztetnek, hogy nélküle ma nem lehetnének ott, ahol vannak, de ha igen, akkor is szerbül beszélhetnének.

A horvát uniós tárgyalások elhalasztása sokak szerint jogtalan. Nyilvánvaló, hogy Horvátország esetében meredek dolog "emberi jogok hiányával" indokolni az uniós csatlakozás elodázását. Ezt Jakab Sándor, a Horvátországi Magyarok Demokratikus szövetsége nevében is megerősítette lapunknak, aki elmondta: Horvátország a kisebbségi ügyekben kenterbe veri nemcsak a Balkán többi országát, de Romániát is, akivel viszont a csatlakozási tárgyalások menetrendszerűen megindultak.

Hasonlóan koholmány minden vád, amely a horvát gazdaság fejletlenségére mutogat, hiszen az ország több jelenlegi uniós országot is felülmúl ezen a téren. Nem is beszélve arról, hogy Horvátország egy főre jutó nemzeti összterméke 4550 dollár, miközben ez Romániának csak 1710, Bulgáriának pedig 1560. Egyes vélemények szerint az ügy túlmutat Gotovina személyén.

A német kereszténydemokrata Doris Pack – aki egyébként a vajdasági magyarveréseket vizsgáló uniós bizottság elnöke – szerint a Nyugatnak nem érdeke Gotovina kézre kerítése, hiszen akkor a csatlakozási tárgyalásoknak kötelezően meg kellene indulniuk. A képviselő asszony szerint az egész Gotovina-ügy azért robbant ki, hogy Horvátország csatlakozását elodázzák.

Packnak annyiban mindenképpen igaza lehet, hogy Szerbiában nem feltétlenül örül mindenki annak, hogy a horvátok hamarabb lehetnek a közösség tagjai, mint ők. E mellett a horvát huzavona kemény üzenet Törökországnak, mely egyértelművé teszi: az együttműködés valós vagy akár vélt hiánya könnyen keresztbe tehet az áhított integrációnak.

A mostani események vélhetően előfutárai annak a nagy hercehurcának, amellyel a Törökországgal folytatandó tárgyalások járnak majd, hiszen az ő csatlakozásuk sokkal hangosabb indulatokat vált ki Európában, mint a kicsiny adriai ország integrációja. A horvát közvélemény a Nagy-Britanniában és Franciaországban nagy befolyással bíró szerb lobbit sejti az egész Gotovina-ügy mögött, akik a horvát háborús hős meghurcolásával próbálják relativizálni Milosevics bűnösségét.

Véleményük szerint a szerb lobbi, illetve a befolyása alatt álló nyugati politikusok annak idején a Vihar hadműveletre is rossz szemmel néztek, hiszen azzal meghiúsult a Nyugat-barát Nagy-Szerbia ideája, és a kicsiny, fegyverembargó alatt álló és így Európa fejesei által halálra ítélt Horvátország győzedelmeskedett a nyugati hátszéllel haladó szerb úthenger felett.

A rosszindulatú szerb befolyás gyanúja csak tovább erősödik annak tudatában, hogy a Gotovina bűnösségét igazolni hivatott bizonyítékok egytől egyig a szerb Veritas nevű szervezettől származnak, melynek vezetője Savo Strabac radikális nacionalista lévén soha nem rejtette véka alá "Nagy-Szerbia" iránti rajongását.

——————————

Szelektív ítélőszék Háborús bűnök és népirtások a történelem tükrében

A Gotovina tábornok körüli hercehurca nemcsak jogi, de erkölcsi értelemben is felveti a kérdést, hogy mi számít ma valójában háborús bűnnek. Mi a különbség Bosznia, Malajzia, Afganisztán, Irak, Vietnám és Hirosima között?

A délszláv háború során elkövetett szörnyűségek megítélése igen nehéz, hiszen a genfi konvenció értelmében nem beszélhetünk olyan háborúról, ahol a háború szabályait számon lehetne kérni. Itt sokszor civilekből álló, irreguláris csapatok harcoltak egymás ellen, és a kölcsönösen elkövetett kegyetlenkedések csak egyre fokozták a felek indulatait és így az elkövetett embertelenségek mértékét is.

A jugoszláv helyzet háború-jogilag annál bonyolultabb, hogy Jugoszlávia nem támadott meg idegen országot. Ha valakit a vádlottak padjára lehetne ültetni, az Bill Clinton, Tony Blair vagy Schröder kancellár lehetne, hiszen vezetésük alatt országaik nyílt háborút folytattak Jugoszlávia ellen.

A "háborús bűn" fogalma egyébként viszonylag új keletű és igen relatív. A második világháborút megelőzően az általános nézőpont a háborúk velejárójaként tekintett a civil lakosságot ért szörnyűségekre. Bár a kicsapongásokat korlátozó és jogokat védő egyezmények korábban is voltak, a világ döntéshozói a második világháborús tapasztalatok után jutottak el az átfogó szabályozás ideájáig. Ez azonban igen egyirányúvá sikeredett. Az 1945 és 46 között lezajlott nürnbergi perek eredményeként tizenkét náci vezetőt végeztek ki.

Hasonló procedúra zajlott le 1948-ban Tokióban is, mely eredményeként hét bűnösnek ítélt japán tábornokot akasztottak fel. Az erősebb igazának örök törvénye persze már ekkor színre lépett, így például az amerikai katonai vezetőség felelősségre vonása a Hirosimában és Nagaszakiban elkövetett népirtások miatt elmaradt. De máig várat magára az orosz felsőbb vezetés feletti igazságszolgáltatás is, akiknek a Vörös Hadsereg által megszállt kelet-európai területeken véghezvitt embertelenségek száradnak a lelkükön.

Bár a második világháborút követő igazságszolgáltatás messzemenően egyirányú volt, mégis akadtak olyanok, akik nem elégedtek meg a nemzetközi törvényszék ítéletével és magánakciókat kezdeményezve verték el a port az egykori bűnösök hírmondóin. 1960-ban a Moszad-ügynökök elrabolták az Argentínában rejtőző Adolf Eichmann egykori náci vezetőt, majd Izraelbe szállítása után halálra ítélték.

Nem kerülhette el sorsát az egykori franciaországi náci, Klaus Barbie sem, akit 1987-ben ért el a bírák keze. De a nácivadászat ma is gőzerővel folyik, amit persze megkönnyít, hogy a ma még élő bűnösök tolókocsival, vastüdőre kötve nehezen tudnak elkerekezni üldözőiknek mindenhova kiterjedő csápjai elől. A valódi háborús bűnösök feletti igazságszolgáltatás koránt sem történt, és történik meg mindig ilyen maradéktalanul.

A második világháború óta már ki tudja, hányszor szabadult el az amerikai és brit hadigépezet minden következmény nélkül. Észak-Korea, Vietnám, Panama, Szomália, Grenada, El Salvador, Nicaragua, Guatemala, Kuba, Laosz, Zimbabwe, Kenya, és még hosszan sorolhatnánk az áldozatokat, amelyeket a fékevesztett angolszász hatalmak az elmúlt ötven év alatt szedtek.

A világot bejárták a képek, melyeken brit katonák vigyorogtak maláj "vörös banditák" levágott fejei társaságában. Koreában amerikai katonák rendszeresen támadtak meg sebesült koreaiakat, észak felé szállító konvojokat. Vietnámban az Amerika-ellenes helybélieket barmokként terelték az amerikai katonák otthonaikból ellenőrzött táborokba, ezzel etnikailag megtisztítva a régiókat. Indokínában se szeri se száma nem volt az amerikaiak által, a lakosság ellenállását megtörendő végrehajtott mészárlásoknak. Bagdadban megsokszorozódtak a rákos megbetegedések, miután az amerikai katonák több száz tonna radioaktív lövedékkel bombázták a lakosságot.

Egyes iraki régiókban a háttérsugárzás még ma is 1500-szor nagyobb a normálisnál. De megemlíthetjük az abu ghraibi fogolykínzásokat is, melyeknek a legutóbbi értesülések szerint gyermekáldozatai is voltak, és elkövetői – egy-két alacsonyabb rangú katonát leszámítva – megúszták a felelősségrevonást. Olyan tények ezek, melyek fényében még a valóban mészáros Milosevics bűnei is elenyésznek. Ezt a számadatok is alátámasztják. A délszláv háború 250 ezer áldozatot követelt.

Az Egyesült Államok 1991 és 2001 közötti iraki és afganisztáni kalandjai ennek a tízszeresét. A háborús bűnöket tehát előszeretettel relativizálják. Különösen akkor, ha a világ nagyhatalmai vagy azok kedvencei is sárosak az ügyben. Ariel Saron kezéhez kétezer ártatlan palesztin vére tapad, akiket a felügyelete alatt álló milíciák mészároltak le Szabra és Satilában. Bűnéért még saját országának bírósága is elítélte. Belgiumba be sem meri tenni a lábát az ott ellene érvényben lévő elfogatási parancs miatt. Kiadatását mégsem kéri senki. Saron nem az első háborús bűnös miniszterelnöke Izraelnek.

Hasonló cipőben járt Shamir, illetve a falvakat kiirtó, a deir jaszini mészárlást lebonyolító Begin is. De az izraeli bűnösökhöz hasonlóan, Vlagyimir Putyin orosz elnök is ülhetne egy hűvös hágai cellában, a Csecsenföldön vezénylete alatt elkövetett bűnök miatt. Ez ügyben egyébként alig egy hónappal ezelőtt látszólagos fejlemények történtek.

A strasbourgi székhelyű emberi jogok európai bírósága, a hat csecsen kérelmező beadványának eleget téve elmarasztalta Oroszországot a csecsenföldi háború során elkövetett jogsértésekért, többek közt polgári személyek kínzása és megölése miatt. Amerika egyébként pár hónappal ezelőtt éppen a konkrét ügyek politikai célokra való felhasználásának eshetősége miatt utasította el immár sokadjára, hogy amerikai polgárok nemzetközi bíróságokon legyenek felelősségre vonhatók bűneikért. A fő bűnösökre békés öregkor vár. Biztosak lehetünk benne: Gotovinát viszont ha elkapnák, kegyetlenül elvernék a port. Hajrá, Horvátország, hajrá, horvátok!