A vita, hogy az Európai Unió földrészállammá, vagy inkább a Le Pen-i gondolat szerinti szuverén nemzetek közösségévé váljon, egyidős a szervezettel. A két oldal képviselőinek gigászi harca lassan öt évtizede folyik. Most úgy tűnik, az utóbbi oldal képviselőinek áll a zászló. A francia szavazók, ha csak átmenetileg is, de megmentették Európát attól, hogy színei kifakuljanak és egy kék-sárga egyvelegbe menjenek át.

Hogy ezután mi következik, egyelőre nem tudni. Az mindenesetre bizonyos, hogy az alkotmány kérdése a francia nemmel végérvényesen eldőlt. Már persze, ha az unió bürokratái komolyan veszik önmaguk korábbi kijelentéseit, és nem utolsósorban a közösség alapító szerződéseit, amelyek szerint a közösség demokratikus jellegű, így az alapokiratok módosításához valamennyi tagállam beleegyezése szükséges.

E szerint B-terv nem létezik. A francia nem eldöntötte a 480 oldalas dokumentum sorsát. Így teljesen lényegtelen, hogy mit mond a holland nép, a lapzártánk után esedékes referendumon. A brit és lengyel vezetés ezt felismerve már be is jelentette, hogy a költségeket megkímélendő, nem tartja meg az alkotmányról szóló népszavazást. Az unió abszolút nyerteseinek tartott Írország és Portugália viszont a történtek ellenére is kitart a referendum megtartása mellett. Ők tudják, miből élnek. Egy kis ösvényt azonban ők is hagytak a meghátrálásra. Diogo Freitas do Amaral portugál külügyminiszter úgy nyilatkozott, megtartják a referendumot, hacsak „rendkívüli fejlemények” nem történnek. Például, ha a hollandok is nemmel szavaznak.

Az alkotmány bukása ugyanakkor nem jelenti a világ végét. Az Európai Uniónak megalkotása óta számtalanszor módosított Római Szerződés képében jelenleg is van szabályzata, amely bár kissé hézagos, immár bizonyította működőképességét. Az elmúlt fél évszázad alatt a szekér kisebb-nagyobb döcögéssel, de mindig haladt. Komolyabb válságok nem voltak, hacsak a stagnálást nem tekintjük válságnak.

Felvetődik azonban a kérdés, hogy vajon miért van szüksége alkotmányra az Európai Uniónak. Szótári definíció szerint ugyanis, az alkotmány, „valamely állam alaptörvényeinek összessége.” A hangsúly az „államon” van. Márpedig az Európai Unió sokkal inkább gazdasági közösség, mintsem egy nagy, homogén massza.

A brüsszeli bürokraták feje persze főhet, hiszen ha komolyan veszik az önmaguk által lefektetett szabályokat, most három év munkája kerül a süllyesztőbe. Ez pedig komoly pofon azon erőknek, akik az öreg kontinenst kék-sárga uniformisban kívánják látni. Biztosra vehetjük tehát, hogy a gigászi harc tovább folytatódik, és ahogyan korábban a szintén megfeneklett maastrichti és nizzai szerződéseket is áttuszkolták a kiskapukon, úgy a megbukott alkotmányt is megpróbálják majd lassacskán, részleteiben érvényesíteni. Van azonban valami, amit nem szabad szem elől téveszteniük a brüsszeli illetékeseknek. Szimbolikus jelentősége van annak, hogy éppen a mindenkinél európaibb franciák, az unió alapítói és szellemi gyámjai voltak azok, akik nemet mondtak az okmány ratifikálására. Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy az embereknek nem is igazán az alkotmányról szavaztak. Vélhetően igen kevesen rágták át magukat a 480 oldalas, komolyabb regények hosszával vetekedő, de azoknál mérhetetlenül unalmasabb irományon. Biztosra vehető, hogy a franciák, akik könyvesboltjaikban kilószámra vásárolhatták meg az alkotmányt ezerféleképpen értelmező felvilágosító tanulmányokat, sokkal tájékozottabbak annak tartalmát illetően, mint azok a nemzetek – például mi, magyarok -, akiknek kormánya nemhogy arra nem méltatta őket, hogy kikérje véleményüket egy jövőjüket hosszú távon meghatározó kérdésben, de még arra sem, hogy tájékoztassa, hogy miről döntöttek a hátuk mögött. A francia nem tehát elsősorban nem az alkotmánynak szól. Inkább azt jelenti, hogy a gallok látják, érzik, hogy valami nincs rendben. Ezért behúzták a féket. Még azon az áron is, ha magának a kolosszális, közös európai vállalkozásnak a létét kérdőjelezik meg ezzel. Nemet mondtak saját kormányukra, nemet mondtak az unió egy évvel korábbi és két év múlva történő kibővítésére, az angolszász típusú vadliberalizmusra, a török csatlakozással várható európai identitásvesztésre.

Mindez olyan jelzés, amelyet az Európai Uniót lélektelen gazdasági közösségként kezelő bürokratáknak komolyan kell venniük. Ha kedvük tartja, megismételtethetik a szavazást százszor, míg végül számukra pozitív válasz születik. Erre a demokráciával nehezen összeegyeztethető aktusra már nemegyszer volt példa. Érdekes módon, kedvező válasz esetén soha nem ismételtetik meg a szavazást.

A brüsszeli oligarchák most mégis a legjobban teszik, ha belenyugszanak abba, hogy az alkotmány megbukott. Még akkor is, ha török gyerekek potyognak az égből. Ha ugyanis az eurokraták továbbra is magukon tartják szemellenzőiket, azzal az unió létét veszélyeztetik. Azzal egy, a jelek szerint küszöbön álló EU-szkeptikus hajnal eljövetelét siettetik. Hiszen bármennyire is nem tetszik néhányaknak, Európa demokratikus társadalmakból áll. A demokratikus társadalmak pedig kitermelik magukból az igényeiknek megfelelő politikai erőket. Ez történt a náci Németországban, a volt szocialista táborban és számtalan más helyen a történelem során. Idáig az EU-szkeptikus erők a politika perifériáiról kerültek ki. Ha azonban a társadalom többsége elégedetlenné válik az unióval, akkor az EU-ellenesség a szavazatéhes politikai főáramlatokban is megjelenik. Akkor pedig csak idő kérdése, hogy mikor hirdetnek csődeljárást e kolosszális gazdasági vállalkozás felszámolására.