Az ENSZ BT öt állandó tagjából és Németországból álló hatok csoportja november végén Genfben jutott egyezségre a perzsa ország külügyminiszterével. A megállapodás értelmében Irán beleegyezett, hogy leszereli létesítményeit, melyekkel az atomfegyver előállításához szükséges ötszázalékos sűrűség fölé képes dúsítani az uránt, nem helyez működésbe több dúsítóüzemet vagy centrifugát, és minden meglévő létesítményébe bejárást biztosít a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőrei számára. Cserébe a világ vezető hatalmai – köztük az Egyesült Államok – feloldanak bizonyos fém-, autó- és olajipart érintő szankciókat, hozzájárulnak az iráni olaj világpiaci eladásához, engedélyezik meghatározott iráni légitársaságok flottájának korszerűsítését, valamint feloldanak négyszázmillió dollár értékű oktatásügyi támogatást.

Lassan formálódik

Az Egyesült Államok és Irán közti diplomáciai kapcsolatok 1980-as megszakítása óta a két ország viszonya konfliktusoktól és érdekellentétektől terhelt. Barack Obama 2007-es megválasztásával azonban változott a helyzet: az elnök fontos célként tekint a perzsa országgal való kapcsolatok normalizálására.

Az amerikai fél részéről megtett látványos gesztusok azonban nem találtak megértő fülekre a konzervatív és konfrontatív Mahmúd Ahmadinezsád részéről. A 2013 nyarán elnökké választott Hassan Rohani azonban új fejezetet nyitott a két ország kapcsolatában. A kiváló diplomata hírében álló Rohani választási diadala éppen az elődje konzervatív politikájából való kiábrándultság eredménye volt. Az új elnök hamar felismerte, hogy nagyobb haszonnal jár hazája számára, ha visszatagozódik a világgazdaságba. 2012-ben Irán ugyanis 26 milliárd dollárt veszített az olajexportját sújtó embargó miatt, az egekbe szökő infláció és a rijál elértéktelenedése pedig további terheket rótt a gazdaságra. A 2009-es általános zavargások fő kiváltója a gazdaság kilátástalan helyzete volt. Ez pedig középtávon akár a fennálló rendszer legitimitását is veszélybe sodorhatta volna.

Az ország legfelsőbb vezetője, Ali Khamenei ajatollah így – noha ő maga ellensége az amerikai politikának – szabad kezet adott Rohaninak a Nyugattal való párbeszédhez. A számok pedig mindenképp Rohanit igazolják. Csak a szankciók enyhítése hétmilliárd dollár többletet jelentett Teheránnak. Az olajexport tilalmának feloldása csak a következő hat hónapban további harmincmilliárd dollár többletet hozhat a recesszióval küzdő iráni gazdaságnak.

A közeledés azonban a Nyugat számára is tartogat gazdasági előnyöket. Ha Irán visszatagozódna a világgazdaságba, az napi másfél millió hordó nyersolajat jelentene, ami az olaj világpiaci árának csökkenését eredményezné. Ráadásul Irán – mint gáztermelő és tranzitország – részleges alternatívát kínálhatna Európa számára Oroszországgal szemben. 2012-ben az iráni olajszankció miatt kieső napi 900 ezer hordónyi nyersolajat Szaúd-Arábia pótolta. Teherán visszatérése a világpiacra csökkenti azt a piaci instabilitást, amelyet a jelenlegi líbiai és nigériai biztonsági helyzet okoz. Az iráni olaj visszatérése a világpiacra erősen csökkentené az olajár ingadozását és az azzal járó negatív hatásokat.

Fanyalgó hangok

Benjamin Netanjahu „történelmi hibának” minősítette a megállapodást. Az izraeli miniszterelnök következetesen régóta hangoztatta azt a véleményét, miszerint a perzsa ország valódi célja nukleáris arzenál felállítása. Az évek óta ígért izraeli légicsapás ugyanakkor immár teljesen valószerűtlennek tűnik. A perzsa ország másik regionális vetélytársa, Szaúd-Arábia kénytelen-kelletlen ugyan, de üdvözölte a megállapodást.

Rijád és Tel-Aviv aggodalma érthető. A megállapodás igazi tétje nem Irán atomprogramja, hanem az, hogy miként alakul az eddig elszigetelt ország nemzetközi politikában betöltött pozíciója. Az amerikai–iráni közeledés ugyanis alapjaiban változtathatja meg a közel-keleti erőviszonyokat. 77 milliós lakosságával Irán a Közel-Kelet legnagyobb lélekszámú országa, mely széles, aránylag jól képzett középosztállyal, jó egyetemekkel, valamint nem utolsó sorban tekintélyes gáz- és olajtartalékokkal rendelkezik. Ha a gazdasági szankciókat megszüntetik, és Teherán megfelelő szakértőket helyez a gazdaság élére, az eddiginél nagyobb szerepe lehet a térség politikájában. Egy megerősödött Irán a jelenleginél is nagyobb hatékonysággal tudná érvényesíteni befolyását a térség síiták lakta területein. Helyzeti előnyt jelentene a libanoni Hezbollah, valamint az egyre inkább felekezeti alapú, iraki Máliki-kormányzat számára, és komoly belpolitikai feszültségeket szítana a szunnita irányítású, de nem elhanyagolható arányú síita lakossággal rendelkező Bahreinben, Kuvaitban és Szaúd-Arábiában. Izrael és Szaúd-Arábia számára tehát az lenne előnyös, ha Irán a lehető legtovább maradna elszigeteltségben.

Régi-új szövetségek

Az amerikai–iráni közeledés némileg megzavarja az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia viszonyrendszerét. Az 1973-es olajválság, de még inkább az 1979-es iráni iszlám forradalom óta Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok stratégiai szövetségesek. Ennek mibenléte korábban a szovjet terjeszkedés megakadályozásában, majd 2001 után a terrorizmus elleni harcra kötött szövetségben nyilvánult meg. Manapság pedig abban, hogy Szaúd-Arábia kiegyensúlyozó szerepet tölt be az olaj világpiaci árának ingadozásában, amiért cserébe Washington katonai védelmet biztosított a sivatagi királyság számára. Miután ennek a védelemnek jelenleg nincs alternatívája, Szaúd-Arábia így kénytelen sértődöttségét lenyelve fenntartani szövetségét Washingtonnal.

Az iráni atomprogram megvalósulása felé haladva Rijád drasztikus lépésre szánva magát. November elején Szaúd-Arábia egyezséget ajánlott Pakisztánnak, melyben kész atomfegyverért cserébe gazdasági támogatást ígért a közép-ázsiai országnak. Pakisztán, mely részben a területe felett röpködő amerikai drónok, részben afganisztáni érdekellentétek, részben pedig az amerikai–indiai közeledés miatt megorrolt Washingtonra, örömmel fogadta a szaúdi kezdeményezést. Ezt a békát azonban Washington kényszerül lenyelni. Az Egyesült Államok több okból is érdekelt a Rijáddal való jó viszony fenntartásában. Szaúd-Arábia 2002 óta együttműködik Washingtonnal az afganisztáni konfliktus kezelésében. Az Egyesült Államok – Irán ellenkezésétől kísérve – a 2014 végére tervezett kivonulás után is fent kívánja tartani katonai jelenlétét a közép-ázsiai országban. Riád segítsége tehát a jövőben is elkél. A másik problémás ügy pedig Szíria.

Hogy az iráni–nyugati megállapodás mit jelent a harmadik éve húzódó polgárháborúra nézve, egyelőre nem tudni. Teherán hathatós támogatása nélkül Bassár el-Aszad rezsimje rég megbukott volna, Szaúd-Arábia segítsége hiányában pedig a felkelőket morzsolták volna fel a kormányerők.

Míg Washington kezdetekben a lázadók mellett tette le voksát, a konfliktus elhúzódásával a kezdeti amerikai–iráni érdekellentét mára árnyaltabbá vált. A hadszíntéren ugyanis egyre nagyobb előnyhöz jutnak azok a szunnita szélsőségesek, akiknek visszaszorításában Teherán és Washington is érdekelt. Egyelőre azonban még nem világos, hogy a diplomáciai közeledéssel Teherán szabad kezet kap a szíriai konfliktusokban, vagy egy konstruktív megoldás veszi majd kezdetét.

Az mindenesetre bizonyos, hogy egy átfogó megoldás sem Irán, sem pedig Szaúd-Arábia kihagyásával nem születhet meg.

Sayfo Omar