Nem mindenkit tilos kigúnyolni

Eltávolította kínálatából az 1939-es Elfújta a szél című filmklasszikust az HBO Max szolgáltató. A magyarázat szerint a Margaret Mitchell hasonló című regénye alapján készült, kilenc Oscar-díjat besöprő és máig a filmtörténet legnagyobb kasszasikerének számító alkotás a feketéket rasszista sztereotípiák alapján ábrázolja, emellett idealizálja a Délt, a rabszolgákat pedig boldog, elégedett emberekként mutatja be. Ugyancsak problémásnak vélték a cenzorok a főszereplő, O’Hara kisasszony dadusának, Maminak a karakterét, akinek eljátszásáért pedig annak idején Hattie McDaniel első fekete nőként még Oscar-díjat is kapott. Az Elfújta a szél nem tűnik el végleg, a tervek szerint egy későbbi időpontban a történelmi kon­textus magyarázatával együtt kerül majd vissza az HBO kínálatába. Pár nappal később a Netflix is lépett. A szolgáltató levette a listájáról Ben Stiller 2008-as vígjátékát, a Trópusi vihart, vélhetően mert abban a fehér Robert Downey feketének maszkírozva szerepel.

A hullám az óceán innenső partját is elérte. A BBC tulajdonában álló UKTV streamingszolgáltató a Waczak Szálló című brit sorozat egyik leghíresebb epizódját kapcsolta le bizonytalan időre. Az 1975-ös Ne említsd a háborút! című részben német vendégek érkeznek a hotelba, a John Cleese által alakított tulajdonos pedig olyan kínosan próbálja kerülni a II. világháború témáját, hogy aztán végül minden mondatában sikerül megemlítenie, majd pedig Hitlerként kezd fel és alá masírozni a döbbent vendégek előtt. Az epizód azonban mégsem a németek tiltakozása miatt került ki a portfólióból, hanem azért, mert az egyik állandó szereplő, a „buggyant őrnagy” többször is „niggerek”-ként utal benne az indiai krikettcsapat tagjaira.

Lusta, oktondi feketék

A különféle kisebbségi etnikumok és nemzetisé­gek ábrázolását számos lobbicsoport felügyeli Holly­woodban. A protestáns dominancia ellenében 1933-ban írek és olaszok által alapított National Legion of Decency például a katolikus egyház nevében kísérte figyelemmel a filmeket. Tevékenységüknek köszönhetően egészen az 1980-as évekig, pontosabban az amerikai társadalmat mélyen megrázó gyermekzaklatási botrányokig katolikus karakter kizárólag jó színben tűnhetett fel a hollywoodi alkotásokban. Sőt, nekik volt köszönhető az is, hogy a gonosz szereplők mindig, minden körülmények között elnyerték méltó büntetésüket, erkölcsi tanulságot szolgáltatva ezzel a nézőnek.

Az Országos Szövetség a Színes Bőrűek Felemelkedéséért (NAACP) már nem sokkal 1909-es alapítását követően megkezdte a harcot a feketék negatív ábrázolása ellen. Hollywood fehér alapítói ugyanis a XX. század elején még nem szívesen alkalmazták a jellemzően a társadalom alsóbb rétegeiből kikerülő fekete színészeket, így a néger karaktereket is fehérek játszották, arcukat feketére maszkírozva. A „blackface”-nek nevezett gyakorlatnak az eredete a XIX. század Amerikájának a „minstrel színházaiba” vezet vissza. Egy Thomas Dartmouth Rice nevű fiatal fehér színész még 1828-ban alkotta meg a lusta, de szellemes déli néger, Jump Jim Crow karakterét, aki amellett, hogy a maga együgyűségével erős politikai kritikákat is megfogalmazott korának elitjéről, alapvetően mégiscsak a feketék iránti rasszista sztereotípiákat erősítette. A minstrel később kitermelte a többi néger zsánerfigurát, a tanulatlan, falusi Sambót, a városi, nevetségesen tudálékos Zip Coont, a vonzó, félvér Hannah-t, valamint a nagyszájú és még nagyobb szívű néger asszonyságot, Mamit.

Noha a XIX. század végére a feketék helyét fehér karakterek vették át a minstrel színházakban, a blackface a filmekben élt tovább. Ennek első hírhedt mementója a D. W. Griffith rendezésében készült 1915-ös Egy nemzet születése, amelyben a Ku-Klux-Klan hősies lovagjai megmentik egy déli kisváros lakóit a vesztes polgárháború után a hatalmat átvevő állatias feketéktől. De a feketék negatív ábrázolása még a rajzfilmekben is megjelent. Walt Disney 1941-es Dumbójában a varjakat a déli feketék után mintázták, a James Baskett nevű fekete színész főszereplésével készült 1946-os Rémusz bácsi meséi pedig önmagában egy nagy sztereotípiagyűjtemény volt (a magyar mesesorozatban Horváth Jenő alakította a címszereplőt, szintén feketére maszkírozott arccal – a szerk.).

A NAACP azonban fokozta a harcot: 1944-ben jelképes temetést tartottak Jim Crow-nak, Hollywoodban pedig idővel egyre több tehetséges fekete kapott szerepet, köztük a híres jazzművész, Louis Armstrong is. Az 1960-as évek polgárjogi mozgalmainak diadalával aztán a blackface is kezdett kikopni, a feketék pedig mind gyakrabban tűntek fel pozitív hősként a filmvásznon.

Akik ma is lehetnek csúfak és rosszak

Hollywoodban az idők során gyakorlatilag minden jelentős vallási és etnikai kisebbség létrehozta a maga lobbiját, mely az adott csoport ábrázolása felett őrködik. És mivel Hollywood elsődleges célja a profit, a producerek igyekeznek nem magukra haragítani a fekete, a latinó, az indián és egyéb közösségek jogvédőit. Ennek ellenére a különféle etnikai sztereotípiák máig kiirthatatlanoknak bizonyultak a filmekből. Noha ugyanis Hollywood ma már a világpiacra is gyárt, elsődleges célközönsége még mindig az amerikai, a producerek tehát máig a hazai közönség vélt vagy valós ismereteihez és elvárásaihoz igazítják a tartalmat. A történetmesélésnek pedig alapkellékei a sztereotípiák, amelyeken keresztül a készítők kapaszkodókat nyújtanak a közönségnek. Ezek célpontjai viszont ma jellemzően azok a csoportok, amelyek tagjainak nem áll módjukban vagy szándékukban megsértődni a nem túl hízelgő ábrázoláson.

Ilyenek például a britek, akiknek akcentusa az amerikai filmekben következetesen a sznobizmusnak vagy pedig a gonoszságnak a szimbóluma. Az olyan rajzfilmek, mint az Oroszlánkirály, az Egyiptom hercege, a Verdák 2 vagy a Kung Fu Panda főgonoszai egytől egyig ékes brit angolsággal beszélnek. Náluk is rosszabbul jártak a németek, akik a II. világháború után hét évtizeddel is gyakran náciként, legalábbis kegyetlen gonosztevőként vannak ábrázolva. Hasonlóan az oroszokhoz, akiket jellemzően brutális, veszélyes karakterekként jelenítenek meg. Utóbbiakat ráadásul többségben nem is oroszok játsszák: A Rocky 4-ben például a svéd Dolph Lundgren alakítja Ivan Dragót, a Vörös zsaruban pedig az osztrák származású Arnold Schwarzenegger játssza a szovjet rendőrt.

Feltörekvő keletiek

Miközben a „blackface” mára már a múlté, a „yellowface” máig bevett gyakorlat Holly­woodban. Audrey Hepburn klasszi­kusában, az 1961-es Álom luxuskivitelben című filmben a fehér Mickey Rooney arcát sárgára maszkíroz­va, szemét felragasztva játssza Mr. Yunioshit, az együgyű, folyton panaszkodó ázsiai szomszédot. A 2012-es, Tom Hanks nevével fémjegyzett Felhőatlasz című filmben is fehérek alakítanak több ázsiai karaktert, a Ghost in The Shell című 2017-es anime-feldolgozásban pedig az igencsak fehér, északias külsejű Scarlett Johansson bújt a főszereplő japán karakter bőrébe. De nem tabu a „brownface” sem. A bibliai filmekben következetesen fehérek játsszák a közel-keletieket. Az 1962-es Arábiai Lawrence-ben kizárólag fehér színészek alakítják az arabokat, egy most készülő nagyszabású alkotásban pedig a hírek szerint Leonardo DiCaprio fogja játszani a nagy szúfi költőt, al-Rúmit.

Az ázsiaiak és a közel-keletiek ugyanis számos országból érkeztek Amerikába, identitásukban sokszínűek és sokáig szervezetlenek voltak, így a feketékkel és a latinókkal ellentétben sokáig nem voltak képesek lobbicsoportot létrehozni. Ebből kifolyólag előbbieknek jellemzően harcművészek és a sejtelmes főgonoszok, utóbbiaknak pedig terroristák, olajsejkek, illetve megmentésre váró, elfátyolozott szépségek karakterei jutottak a hollywoodi filmekben. Utóbbi időben persze ez is kezd változni. Barack Obama elnöklése idején több különféle muszlim lobbicsoport alakult, így ma már egyre árnyaltabb az ilyen karakterek ábrázolása is. A kínai figurák pedig a piacnak köszönhetően vannak változóban: Hollywood ugyanis felismerte a kínai fogyasztókban rejlő potenciált, egyre több a koprodukció is, így mára már szinte szokványosnak tekinthetők a kínai hősök, akik az amerikaiakkal karöltve mentik meg a világot.