Nem szívesen látott vendégek

Az ENSZ adatai szerint harmincmillió háborús menekült él a hazáján kívül, ami történelmi rekord. Őket elméletileg védelem illetné meg, hiszen az ENSZ 1951-es menekültügyi egyezménye megtiltja, hogy olyan országokba küldjék vissza a kormányok a menedékkérőket, ahol az életükre veszély leselkedik. A gyakorlat azonban egyre inkább felülírja az egykori idealisztikus vállalásokat. A menekültek és bevándorlók miatt növekvő társadalmi feszültségek nyomán a politikusok keleten és nyugaton egyaránt kezdik belátni, hogy elsősorban nem a külföldieknek, hanem a szavazópolgároknak tartoznak elszámolással. 2019-ben számos precedens született arra, hogy a kormányok már nemcsak illegális migránsokat, de a tényleges háborús menekülteket is hazaküldenek.

India, amely az elmúlt évtizedek során tibeti, Srí Lanka-i, afganisztáni és bangladesi háborús menekültek millióit fogadta be gond nélkül, ma már lezárná kapuit. Az 1,4 milliárd lakosú ország már az elmúlt évek során Mianmarból érkezett, mindössze negyvenezer rohingját sem tolerálja. Az idén elsöprő többséggel újraválasztott Narendra Modi és hindu nacionalista kormánya 2019-ben több száz családot telepített vissza erőszakkal egy olyan országba, ahol az elmúlt években 25 ezret öltek meg népükből származási alapon. De nem kegyesebb a rohingjákkal a hozzájuk hasonlóan muszlim Banglades kormánya sem. A gazdasági nehézségekkel és túlnépesedéssel küzdő államba becslések szerint kilencszázezer alacsony társadalmi státusú mianmari érkezett. Banglades 2017 novemberében megállapodást kötött a mianmari kormánnyal a menekültek hazaküldéséről, és ennek idén már erőszakkal is megpróbál érvényt szerezni. Miután azonban a mianmari vezetés az egyezményre fittyet hányva akadályozza polgárai hazatérését, a bangladesi kormány idén úgy döntött, hogy a Bengáli-öbölnél fekvő, ciklonoknak és hullámverésnek kitett Bhaszan Csar szigetre szállít el több százezer rohingját.

Fordul a szél Törökországban is. 2011-ben Recep Tayyip Erdoğan elnök a muszlim szolidaritás jegyében hirdette meg a maga Wilkommenskulturját, aminek eredményeképp 3,6 millió menekültet engedett be a polgárháborús Szíriából. A török kormány a következő években megkezdte a vagyonosabb és hasznos szakma birtokában lévő százezrek honosítását. Több mint hárommillió külföldi jelenléte azonban túlontúl nagy tehertételnek bizonyult. Az országot sújtó gazdasági válság miatt pedig megnőtt a törökök ellenérzése az olcsó munkaerőt jelentő szíriaiakkal szemben. A 15 milliós Isztambulban, ahol félmillió regisztrált szír él – de a számuk nemhivatalos becslések szerint a 900 ezret is eléri –, az ellenzék kampánytémává emelte a kérdést, azzal vádolva a kormányt, hogy nagyobb felelősséggel viseltetik a menekültek, mint a saját népe iránt. Tayyip Erdoğan elnök korábbi, az Európai Unió zsarolására felhasznált kampányszlogene, miszerint a török állam negyvenmilliárd eurót költött a szírek ellátására, visszafelé sült el. Hogy a növekvő feszültséget mérsékelje, Törökország az elmúlt évben – hivatalosan közös megegyezéssel, valójában gyakran kényszerrel – negyedmillió szírt telepített vissza a felkelők kezén lévő, szír kormányerők által ostromlott Idleb tartományba.

Ez azonban már későn jött. A társadalmi elégedetlenség odavezetett, hogy az idei helyhatósági választásokon a kormányzó AK Párt elvesztette Isztambult. És a feszültség azóta nem csökkent. 2019. júliusban a PIAR Research felmérése szerint a megkérdezett törökök 80 százaléka gondolta úgy, hogy a szírek elszállásolása nem a török állam dolga, és hogy mind a 3,6 milliót haza kell küldeni. A kormány ezért tömeges igazoltatásokba kezdett, amelyek nyomán folyamatosan zajlanak a deportálások.

Ennél is nagyobb problémát okoznak a menekültek a mindössze négymillió lakosú Libanonban, ahova 2011 óta másfél millió szíriai érkezett. Mivel az országban már így is félmillió ideiglenesen befogadott, de valójában örök ottlétre kárhoztatott palesztin menekült él, a szírek jelenléte már a kezdetektől feszültségeket gerjesztett. Az olcsó munkaerő miatt negyedmillió libanoni veszítette el a megélhetését, emellett a túlnyomó többségben szunnita muszlim szírek jelenléte érzékenyen érintette a társadalom vallási egyensúlyát.

Idén a bejrúti kormány bekeményített, biztonságosnak minősítette a polgárháborús Szíriát, és megkezdte a nem regisztrált szírek hazatoloncolását. Ez közel félmillió embert is érinthet, mivel Libanon 2015 óta nem engedélyezi a területén dolgozó ENSZ-megbízottaknak a szíriai menekültek regisztrálását. A hatóságok megkezdték az emberek összefogdosását és az illegálisan épített menedékek lerombolását. Mindez persze nem új. 2017-ben a 600 ezer szíriai menekültet szállásoló Jordánia is hasonló politikához folyamodott.

A mianmariak és a szírek példája jól mutatja az elkövetkező évtizedek nemzetközi trendjét. A menekültválsághoz vezető fegyveres konfliktus mindkét országban amiatt következett be, hogy a közös államba kényszerített, de valójában egymás iránt kevéssé szolidáris népcsoportok harcra kényszerültek a gazdasági erőforrásokért. Az erősebb számára pedig az ellenséges, de legalábbis nem lojális lakosság elűzése a győzelemhez vezető utat jelenti. Basár al-Aszad kormánya 2018. áprilisban megkezdte a menekültek által magukra hagyott ingatlanok állami kisajátítását, elérve ezzel, hogy százezreknek ne legyen hova hazatérniük. Közben a közösségi médiában aktív kampány folyik a Szíriába visszatérni vágyók elrettentésére.

A Mianmarból elűzött rohingják zömében vidéki, kistelepüléseken élő, elmaradott eszközökkel gazdálkodó földművesek voltak, akiknek földjét a hadsereg – az ország egyik legfőbb gazdasági ereje – kisajátította. Ma már az egykor rohingják lakta területeken közel 1,3 millió hektáron zajlik fakitermelés és mezőgazdasági munka. A mianmari kormány emellett 2012 óta külföldi beruházóknak is lehetővé teszi a földek hosszú távú, 70 évre szóló bérletét, a javarészt kínai befektetők pedig nem örülnének neki, ha visszatérnének a területek eredeti gazdái.

A távoli országok természetesen ugyancsak nem kérnek a menekültekből. Ausztráliában menedékkérelmet csak az országon kívül lehet beadni, aki engedély nélkül próbál az ország területére lépni, azt egy életre kitiltják, majd a Manus-szigetekre vagy Naurura szállítják. Az Egyesült Államok az elmúlt évben már a beadott kérelmek 70 százalékát elutasította, ami történelmi rekord. Donald Trump elnök július 15-én rendeletet hozott, miszerint azon latin-amerikaiak, akik az Egyesült Államok déli határa felé tartva már áthaladtak bármely más ország területén, a jövőben nem lesznek jogosultak menekültstátusért folyamodni.

Hasonló lépéseket kell tennie Európának is, ha nem akarja az egész világ gondjait a vállára venni. Mindez pedig azt jelenti, hogy a jövő menekültjei az őket visszafogadni nem akaró és befogadni nem hajlandó hatalmak közé szorulnak, és az elkövetkező évtizedekben generációk nőhetnek fel az örök ideiglenesség poklában.

Amerikai változat
„Tudják mit, illegálisan érkeztek, távozniuk kell” – mondta Donald Trump újságíróknak, amikor az országban engedély nélkül tartózkodó bevándorlók elleni razziák miatt támadták. Az amerikai idegenrendészet tíz nagyvárosban tartott ellenőrzést júliusban, illegális migránsok után kutatva. A liberális média támadásai ellenére azonban tény, hogy a deportálások számát tekintve eddig minden elődje túltett Trumpon az elmúlt évtizedekben.
A tények azt mutatják, hogy Donald Trump elődeihez képest kesztyűs kézzel bánik az illegális bevándorlókkal. A legfőbb különbség az, hogy míg a korábbi elnökök fű alatt tették a dolgukat, addig Trump már választási kampánya során is nyíltan szóba hozta az illegálisan az Egyesült Államokban tartózkodó külföldiek elleni fellépést, magára vonva a rasszizmus vádját. Ennek szimbólumává nőtte ki magát a mexikói határra ígért fal is. A liberális média kettős mércéjét jól mutatja, hogy míg Bill Clinton 2000-es történelmi rekordját, amikor egyetlen év leforgása alatt 1,8 millió embert deportáltak, mély csend övezte, addig Donald Trump kétezer bűnözőt érintő júliusi akciója nyomán egymást érik a drámai tudósítások.
Pedig a számok arra utalnak, hogy Trump elnök nem viszi túlzásba az országban tartózkodó illegális migránsok elleni harcot. A Pew Research becslései szerint jelenleg 10,5 millió ember él az Egyesült Államokban nyilvántartás nélkül. Donald Trump júliusi akciója ebből mindössze kétezer személyt érintett, ráadásul olyanokat, akiknek korábban már volt dolguk a hatóságokkal. Bill Clinton nyolc éve alatt tizenkétmillió, George W. Bush alatt tízmillió, Barack Obama idején pedig ötmillió embert kényszerítettek távozásra az Egyesült Államokból. A Cato Institute adatai szerint Donald Trump elnökségének első három évében kevesebb külföldit távolítottak el az országból, mint Barack Obama mandátumának hasonló időszakában.
Összehasonlításként: a demokrata elnök idején 2011-ben 237 ezer Amerikába jött embert küldtek haza, Donald Trump alatt 2018-ban csak 95 ezret.
Az amerikai jogrendben a deportálás fogalma két alkategóriára oszlik: az egyik az eltávolítás (removal), ami bírósági határozat vagy idegenrendészeti intézkedés nyomán történik, a másik pedig a visszaküldés (return), amelynek során a hatóságok a mexikói és a kanadai határon zsuppolják vissza az illegálisan átkelni próbálókat, hivatalos eljárás nélkül.
Míg tehát az első kategória sokszor a már régóta az Egyesült Államokban tartózkodó, ott egzisztenciát épített emberek kiutasítását jelenti, így a közvélemény értesül róla, addig az utóbbi csendben zajlik. Bill Clinton idején tízből kilenc deportálás a return kategóriába tartozott. George W. Bush alatt viszont a removalok már az összes deportálás harmadát tették ki. Barack Obama idején a beütő gazdasági válság és az illegális határátlépések csökkenése miatt az eltávolítások száma tovább növekedett. A demokrata elnök tehát több stabil egzisztenciájú, az amerikai társadalom részévé vált személyt távolított el, mint Donald Trump. A liberális média azonban erre sem szeret emlékezni.