Az ENSZ közgyűlése szeptember 20-án, e lap megjelenésének napján szavaz a palesztina állam elismeréséről. Noha mind Izrael, mind pedig a palesztin hatóságok komoly lobbizással készülnek a voksolásra, az valójában puszta formalitás.

A teljes jogú státuszról a Biztonsági Tanácsnak kellene döntenie, mely az amerikai vétó miatt borítékolhatóan el fog bukni. Ha a közgyűlés kétharmada igennel is szavaz, Palesztina akkor is legfeljebb csak olyan megfigyelő státuszt kaphat, mint amilyen Vatikánnak, Tajvannak vagy Koszovónak van. A közgyűlés döntése ugyanakkor túlmutat önmagán. Valójában egyfajta indikátor arra nézve, hogy milyen nemzetközi hátszéllel rendelkezik napjainkban Izrael. Ez annál is fontosabb, mivel a zsidó állam megalakulása óta talán egyik legnehezebb időszakát éli.

Noha Izrael spirituálisan még mindig vonzó a világ zsidósága számára, gazdaságilag már korántsem az ígéret földje. 2010-ben 850 ezer izraeli élt a szegénységi küszöb alatt. A középosztály alig 15 százalékra zsugorodott, ami a ’80-as évekhez képest 20 százalékos visszaesést jelent. A növekvő árak és bérleti díjak egyre nagyobb terheket rónak a lakosságra. Az előkelő tel-avivi Rotschild sétányt két hónapja a magas bérleti díjak ellen tüntetők sátrai csúfítják el. Izrael történetének legnagyobb demonstrációján eddig négyszázezer fiatal, a lakosság 17 százaléka vett részt.

A legnagyobb aggodalomra az okot nem a romló gazdaság, hanem az egyre fenyegetőbb regionális helyzet adja. A korábbi nagy szövetséges, Törökország nemhogy szakított korábbi Izrael-barát politikájával, de mára egyenesen ellenségesen viseltetik a zsidó állammal szemben. Miután Izrael az őt elmarasztaló ENSZ-döntést követően sem kért bocsánatot a 2010-es török segélyszállító flottilla elleni támadásért, Ankara szeptember elején kiutasította az izraeli nagykövetet és felfüggesztette a zsidó országgal kötött katonai megállapodásokat.

Ahmet Davutoglu külügyminiszter azt is bejelentette, hogy a jövőben hadihajók kísérik a segélyszállítmányokat. Az izraeli diplomácia régi reflexekkel válaszolt a török lépésre. Az Izraeli Védelmi Erők vezetője, Eyal Eisenberg tábornok „totális háborúval” fenyegette meg a térséget, mely során Izrael nem riadna vissza tömegpusztító fegyverek használatától sem. Avigdor Lieberman külügyminiszter emellett felvetette az Ankarával szembenálló Kurd Munkáspárt terroristái támogatásának lehetőségét.

Vészesen romlik a viszony a másik stratégiai szövetségessel, Egyiptommal is. Hoszni Mubarak bukása óta az addig csak felszín alatt fortyogó Izrael-ellenes hangok előtörtek. Egy 2011. áprilisi felmérés szerint az egyiptomiaknak 54 százaléka azonnal felmondaná a zsidó állammal 1979-ben kötött békeszerződést. Szeptember 10-én, egy öt egyiptomi katona halálát követelő határtűz apropóján dühös tüntetők rohamozták meg Izrael kairói nagykövetségét. A kivezényelt rendőrök egy napig tartották a frontot, mígnem a tömeg betört az épületbe és feldúlta, a nagykövet pedig elmenekült az országból.

Az Izrael-ellenes hangok már nem csak az utcákra korlátozódnak. Az Arab Liga egyiptomi származású főtitkára, Nabil el-Arabi egy nyilatkozatban úgy fogalmazott: az 1979-es Izraellel kötött békemegállapodás „nem olyan szent, mint a Korán.” Később hasonlóképp nyilatkozott Eszám Saraf egyiptomi miniszterelnök is. És ez még csak a kezdet.

A soron következő parlamenti választási kampányban könnyen megjelenhetnek az Izrael-ellenes politikai felhangok. Nem beszélve arról, hogy az elkövetkező kormányok a felmerülő gazdasági problémákra könnyen válaszolhatnak populista ellenségkép-kereséssel. Különösképp, hogy Egyiptom anyagilag nem nyer sokat a békével. 2010-ben az Izrael és Egyiptom közti export és import összege mindössze 50 millió dollár volt.

Az Egyesült Államok évi 2 milliárd dollárnyi segéllyel hálálta meg Kairónak jóindulatát. Mubarak ezt az összeget a saját hatalmát biztosító elnyomógépezet működtetésére költötte. A jövő vezetőinek prioritásai azonban minden bizonnyal mások lesznek.

Az egyiptomi–izraeli kapcsolatok egyik Achilles-ina a 2005-ös energiamegállapodás. A tizenöt évre szóló szerződés értelmében Egyiptom évi 25 milliárd köbméter gázt adott el Izraelnek. Kairó eddig minden eszközzel garantálta a zsidó állam gázellátásának 45 százalékáért felelő Sínai-félszigeten áthaladó vezeték biztonságát. A Mubarak-rezsim megdöntése óta eltelt hónapok során azonban már öt merénylet is történt a vezeték ellen. A bizonytalanság hatására Izraelben tíz százalékkal megemelkedtek a gázárak. Ráadásul a Sínai-félszigeten élő beduinok már több rakétatámadást is intéztek a zsidó állam ellen. Kérdés, hogy az egyiptomi katonák meg fogják-e, vagy meg akarják-e védeni a zsidó államot, ha már Kairóban is csődöt mondtak az izraeli nagykövetség védelmezésénél.

Szintén pattanásig feszült a Hamász és Izrael viszonya is. Az egyiptomi változások óta a Sínai-félszigetről a Gázai övezetbe irányuló csempészet újabb löketet kapott. A Hamásznak az elmúlt években tapasztalható, korábbinál konfliktuskerülőbb politikája némileg csökkentette a népszerűségét támogatói körében.

Az elmúlt években a Gázai övezetben egyre erősödtek a szalafita vagy más, Hamásznál radikálisabb eszméket valló iszlamista csoportok. Részben ennek, részben pedig az egyiptomi választásoknak köszönhetően a Hamász tavasszal újraindította támadásait Izrael ellen, melyre a zsidó állam légicsapásokkal válaszolt. Noha augusztus végén újabb tűzszünet köttetett, a török – és egyre inkább egyiptomi – hátszelet élvező Hamász hosszú távon nem érdekelt a fegyvernyugvásban.

Pengeélen táncol a libanoni Hezbollahhal fenntartott fegyverszünet is. 2009-ben nagy értékű gázlelőhelyet fedeztek fel Izrael északi partjainál. A kitermelést 2013-ban kezdenék meg, Libanon azonban szintén igényt tart a hozzávetőleg 122 ezer milliárd köbméternyi, 450 milliárd dollárra rúgó gázkincsre. A kormány nélkül működő Libanonban gyakorlatilag ez az egyetlen kérdés, melyben jelenleg egyetértés van a Hezbollah és vezető frakciók között.

A libanoni belpolitikában rendre visszatérő probléma a síita csoport fegyverzetének kérdése. A Hezbollah rendre az izraeli fenyegetéssel magyarázza, hogy miért nem hajlandó leszerelni milíciáját. A gázvita ebben komoly aduként szolgálhat.

Ha a Hezbollah rakétáit Libanon tengeri érdekeltségeinek védelmére használná – a 2006-os háborúhoz hasonlóan – átmeneti legitimitást és népszerűséget szerezhetne az országon belül. Erre különösen szüksége van, hiszen legfőbb patrónusa, a szíriai rezsim jelenleg saját túléléséért küzd. Az alavita kisebbség által dominált szíriai vezetés számára szintén nem jönne rosszul egy esetleges összetűzés Izraellel. Súlyos kockázatok árán ugyan, de a külső ellenségkép átmenetileg lehűthetné a forrongó belpolitikai helyzetet. Izrael számára aligha lehet jó kifutása a szíriai belharcoknak.

A jelenlegi rezsim Izrael-ellenes retorikája ellenére Tel-Aviv nem érdekelt egy esetleges damaszkuszi kormányváltásban sem. Szíriában jelenleg nincs Izrael-barát ellenzéki erő, így bárki is kerüljön ki a már-már polgárháborúvá szélesedő harcokból, a két ország viszonyában nem várható javulás.

Izrael korábban sokat hangoztatott frázisa, miszerint nincs kivel tárgyalni, minden eddiginél reálisabbá vált. Ha Mubarak távozott, könnyen történhet hasonló Mahmúd Abbásszal vagy Bassár al-Aszaddal is. Abbászt már most számos kritika éri autokrata vezetési stílusa miatt, a szíriai helyzet pedig erősen kiszámíthatatlan. Ráadásul a még körvonalazatlan jövőbeni tárgyalások során Izrael olyan biztonsági garanciákat követelhetne, mint a demilitarizált Palesztina, a terrortámadásokra való válaszadás joga, illetve izraeli katonai jelenlét a Jordán folyó mentén.

Csupa olyan – Izraeli részről egyébként ésszerű – követelésről van szó, melyekre az arab partnerek a változó erőviszonyok fényében minden bizonnyal nemet mondanak majd. Számos autokrata arab rezsim eddig is az Izrael-ellenes érzelmeket használta fel arra, hogy elterelje a figyelmet a belső problémákról. Ezt a gyakorlatot minden bizonnyal a jövő arab kormányai is át fogják venni.

A közeledő viharfelhőket Izraelben is látják. Júniusban Meir Dagan, a Moszad korábbi vezetője aggodalmát fejezte ki hazája biztonsági helyzete miatt, és bírálta a kormányt, amiért az nem a realitások talaján politizál. Dagan egyike azon tiszteknek, akik petícióban kérték a kormányzatot jelenlegi erőpolitikájának újragondolására.

A professzionális katonai és hírszerző elit, illetve az ideológia által vezérelt politikusok között azonban egyre mélyebb árok húzódik. Előbbiek azzal vádolják a kormányt, hogy a régi reflexekre épülő politikájával Izrael létét veszélyezteti. A keményvonalas Likud-kormányzat továbbra is maga mögött érzi az Egyesült Államok támogatását. Ez azonban egyre veszélyesebb spekuláció. Noha Washington Izrael védelme iránti elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen, regionális érdekei viszont messze túlmutatnak Izrael védelmén.

Hasonlóan fontos számára az arab államokkal való együttműködés a terrorizmus elleni harc és az energetika terén. Nem beszélve a Törökország Malatya tartományába tervezett NATO-radarrendszerről, melynek megvalósulása érdekében Washington jelenleg kínosan kerül bármiféle súrlódást Ankarával és szövetségeseivel. Barack Obamának ráadásul a 2012-es elnökválasztások előtt aligha kívánatos egy újabb közel-keleti konfliktus kibontakozása. Pedig ennek veszélye egyre nagyobb, és momentán még nem látszik esély a megoldásra. Félő, hogy a Közel-Kelet lassan újabb háború felé sodródik.

Sayfo Omar