Három muzulmán, akik a guantánamói amerikai börtön kegyetlen és igazságtalan világából szabadultak

Asif Iqbál 19 éves volt, amikor édesanyja bejelentette: talált egy neki való feleséget egy pakisztáni faluban. A fiú egyike volt azon pakisztáni fiataloknak, akik Nagy-Britanniában nőttek fel. Az otthona Tipton városa volt. Felmenői földjét csak térképről ismerte. Ennek ellenére elfogadta anyja kívánságát, és három barátjával, Shafiq Rasullal, Ruhel Ahmeddal és Monir Alival Pakisztánba repültek. Megérkezésük után szórakozással múlatták az időt, mígnem egy mecsetben hallották, hogy valami készül a szomszédos Afganisztánban. Úgy döntöttek, átnéznek oda, hogy saját szemükkel lássák az eseményeket. Az elhatározást tett követte. Pár nappal később Kabulba érkeztek. A legrosszabb időben. Alig pár hét telt el ugyanis szeptember 11-e óta, és az amerikai sereg a „Terror elleni háború” első akkordjaként bombázni kezdte az afgán fővárost. A fiúk ezért úgy döntöttek, visszatérnek Pakisztánba. Béreltek egy minibuszt, melynek sofőrje vállalta, hogy átviszi őket a határon. A busz azonban rossz felé vette az irányt, így a tálibok egyik fellegvárában, Konduzban lyukadtak ki. Nemsokára az Északi Szövetség bombázni kezdte a várost, a tálibok megadták magukat, a szövetségesek pedig bevonultak a városba. Asif és társai azonban még előző este kimenekültek a városból. A nagy zűrzavarban kétfelé szakadtak. Monír rossz autóra szállt. A járművet eltalálta egy bomba, a fiúról soha többet nem hallottak. Asifot, Shafiqot és Iqbált elfogták az Északi Szövetség katonái. A sheberghani börtönbe szállították őket. Hamarosan megérkeztek az amerikai katonák és a három angolul beszélő fiút azzal vádolták, hogy tagjai az al-Kaidának, és dzsihádot folytatni érkeztek Afganisztánba. 2003 januárjában Guantánamóba szállították őket, ahol veszélyes terroristákként bántak velük. Két és fél éven át tartották őket fogva, mígnem bebizonyosodott, hogy az őket ért vádak egytől egyig hamisak. Nem sokkal később szabadon bocsátották őket. Történetükről nemrég Michael Winterbottom rendező Guantánamo címen filmet készített, amely a 2006-os berlini filmfesztivál ezüstdíját nyerte el. A filmben a történet valódi szereplői is feltűnnek. A Demokrata munkatársa az egyik szereplővel, a Guantánamót megjárt Asif Iqbállal beszélgetett.

– Hogyan szállítottak benneteket Guantánamóba?

– A sheberghani börtönben voltunk Észak-Afganisztánban. Minden hirtelen történt. Nem tudtuk, hogy az amerikaiak ott vannak, de az Északi Szövetség emberei kiválogatták az angolul beszélőket. Nagyjából negyvenen voltunk. Azután átadtak minket az amerikaiaknak. Kandahárba szállítottak, ahol két hetet töltöttünk, majd repülőre raktak és Guantánamóba vittek minket. A Kandahárból Guantánamóig vezető út nagyon hosszú és kemény volt. A fejünkre vászonzsákot húztak, kezünket és lábunkat pedig összekötötték. A repülőgépen plusz még egy bilinccsel a földhöz is rögzítettek.

– Mi volt az első dolog, amire emlékszel Guantánamóból?

– Amikor megérkeztünk, sorba kiültettek minket a forró napra. A fejünkön továbbra is zsák volt. Az izzadtság marta a szemünket.

– Tudtátok, hol vagytok?

– Amikor megérkeztünk, nem. Csak két hét múlva tudtuk meg, hol vagyunk, amikor a Vöröskereszt megérkezett.

– Két és fél évet töltöttetek Guantánamón. Éreztétek az idő múlását?

– Nem. Mi azt sem tudtuk, hogy mikor érkeztünk. Voltak olyan foglyok, akik legalább ezt tudták. Hogy milyen hónap és milyen nap lehet, arról viszont csak találgatni tudtunk.

– A családotokról tudtatok valamit?

– Eleinte semmit. Még ahhoz sem volt jogunk, hogy a pontos időt megkérdezzük, nemhogy az otthoniak felől érdeklődjünk. A legrosszabb az volt, hogy a kihallgatók néha azzal fenyegettek, ha nem azt valljuk, amit ők akarnak, akkor a családtagjainkat is letartóztatják, vagy kitoloncolják őket Nagy-Britanniából. Az idő múlásával a helyzet javult, és már kaptunk leveleket. Az amerikaiak azonban keményen cenzúráztak minden szót, így a levelekből gyakorlatilag csak a köszöntő és a búcsúzó sorokat olvashattuk el.

– Hogyan telt egy napotok?

– Reggel felébresztettek, az őrök ellenőrizték a létszámot, aztán reggeliztünk. A reggeli általában egy szelet kenyér és egy darab tojás volt, aminek a színe gyakran zöldbe hajlott. Nem sokkal később a nap nagyon erősen kezdett tűzni. Annyira melegünk volt, hogy aludni sem tudtunk. Nagyjából délben kaptunk ebédet. Ez leginkább rizs és bab volt. Legközelebb úgy hat óra múlva, estefelé kaptunk enni. Ezzel vége is lett a napnak. Sokáig mozognunk sem volt szabad, és csak heti egyszer tehettünk egy ötperces sétát a tábor udvarán.

– A többi rabbal volt kapcsolatotok?

– Igen. A ketrecében mindenki egyedül volt, de a szomszédokkal beszélgethettünk halkan, úgy, hogy az őrök ne vegyék észre.

– Milyen volt egy ilyen ketrec?

– A nagysága körülbelül kétszer két méter volt. Volt benn egy kicsi mosdónk és egy WC-nk. Ez minden.

– Miről kérdeztek téged, amikor kihallgattak?

– Leggyakrabban azt akarták elérni, hogy valljam be, hogy al-Kaida-tag vagyok. A másik kedvenc kérdésük az volt, hogy hol van Bin Laden. Ez sokadik alkalommal már tragikomikusnak hatott. Ezenkívül persze még rengeteg kérdésük volt, de ez a kettő volt a leggyakoribb. Mutogattak képeket is, és azt hajtogatták, hogy mi vagyunk rajta. Különböző al-Kaida-táborokról beszéltek, és azt kérdezték, hogy mettől meddig voltunk ott. Mondtuk, hogy nem járhattunk ott, mert Angliában voltunk, de nem hitték el.

– Volt részetek fizikai bántalmazásban?

– A verések már Kandahárban elkezdődtek és Guantánamóban is folytatódtak, egészen addig a napig, amíg ki nem szabadultunk. Voltak különleges kínzások is. Különleges csizmákat húztak ránk, amelyeknek állítható volt a hőmérsékletük. Először jéghidegre, majd tűzforróra állították őket. Volt, hogy órákig hagytak bennük. De voltak elektródák is, amelyeket különböző helyekre csatoltak. Volt olyan szoba is, ahol a földön egy kampó volt. A kezünket kicsavarták, a bilincseinket pedig beakasztották a kampóba, és volt úgy, hogy öt-hat órára is otthagytak guggoló, kicsavart pózban. Valamikor ehhez még üvöltő metálzenét is beraktak, amely csak úgy visszhangzott a fémből készült falak közt. Ez még minket is kikészített, pedig mi már hallottunk ilyet korábban. Képzeld el azokat az arabokat és afgánokat, akik még soha nem hallottak metált. De ne hidd, hogy a fizikai kínzás volt a legroszszabb. A lelki dolgok sokkal fájdalmasabbak voltak. Az, hogy az amerikaiak állandóan azt mondták, itt fogunk megdögleni.

– Mi volt a legszörnyűbb?

– Látni, hogy a melletted lévő emberek lassan leépülnek agyilag, és hogy sokan megpróbálnak öngyilkosságot elkövetni. Mi hárman egyébként viszonylag jó helyzetben voltunk, mert beszéltünk angolul. Azoknak az araboknak, akik nem tudtak kommunikálni az őrökkel, rosszabb volt. De roszszabb volt a gyerekeknek is. Voltak többen is, akik nem töltötték be a tizennyolcadik évüket. De volt egy 105 éves öregember is. Egyébként ő volt az első, aki kiszabadult.

– Így utólag megbocsátottál azoknak, akik fogva tartottak?

– Nem. Tudták, hogy ártatlanok vagyunk, de mégis folytatták a kínzásokat. Annyit kellett volna tenniük, hogy utánanéznek annak, amiket mondunk, de ők nem vették a fáradságot. Bizonyítékunk volt rá, hogy abban az időben, amiről azt állították, hogy Afganisztánban voltunk, mi valójában Nagy-Britanniában éltünk. Én éppen a Currysnél dolgoztam. Őket azonban ez nem érdekelte.

– Kire haragszol? Azokra, akik kihallgattak, vagy a főnökeikre?

– Természetesen a főnökeikre. Ők a felelősek mindenért. A katonák csak parancsokat teljesítenek. A legfőbb felelős George Bush.

– Látom, hogy csakúgy mint barátaidnak, muszlimokra jellemző szakállad van. Korábban is vallásos voltál?

– Hivatalosan muszlim voltam, de nem gyakoroltam a vallásom. Tizenegy éves koromtól katolikus iskolába jártam, de soha nem vonzódtam egyik valláshoz sem. Tudod, fiatalon az embert nem érdekli az ilyesmi. Guantánamón azonban minden megváltozott. Egyre inkább elkezdtem érdeklődni a vallásom iránt. Mára ott tartok, hogy amennyire csak lehet, megpróbálok jó muszlim lenni. Igyekszem imádkozni és betartani a vallási előírásokat.

– Mitől változott meg benned a valláshoz való hozzáállás?

– Az amerikaiak folyton azt akarták, hogy borotváljuk le a szakállunkat. Ez persze irreális volt, mivel nem volt borotvánk. De nem is értettük, hogy mit számítanak az ilyen külsőségek. Azt is mondták, hogy ne imádkozzunk. Ha valaki imádkozni kezdett, rögtön rászóltak. Ha az ember szép szóra nem akarta abbahagyni, volt úgy, hogy meg is verték. Ahogy telt az idő, úgy nőtt bennünk a dac. Korábban nem is tudtam, hogyan kell imádkozni, de ott megtanultam. A többi rab között sok volt a mélyen vallásos. Tőlük tanultam meg, hogy mi is a vallás lényege. Guantánamóban az embernek szüksége van arra, hogy higgyen valamiben, különben becsavarodik.

– Miután hazatértetek, bocsánatot kért tőletek valaki a tévedés miatt?

– Senki nem kért bocsánatot. Sem az amerikaiak, sem a mi kormányunk. Sőt, amikor a film spanyolországi kampányáról tértünk haza, a repülőgépen még a székünk alá is benéztek. Mintha valódi terroristák lennénk.

– Miért vállaltátok, hogy film készüljön a történetetekről?

– A többiekért. A mai napig több mint 500 embert tartanak fogva Guantánamón. Mielőtt eljöttünk, az egyik utolsó mondat, amit hallottunk, az volt: „mondjátok el a világnak, mi folyik itt”. Ezt tesszük. A célunk az, hogy zárják be a tábort és engedjék el az összes ártatlan embert.

– Miből gondolod, hogy ők mind ártatlanok? Nem gondolod, hogy vannak, akiket jogosan tartanak fogva?

– A rabok többségét évek óta tartják fogva. Ennyi idő alatt bőven be lehet bizonyítani bármit. Ha jól tudom, eddig összesen kilenc embert ítéltek el. Ez azt jelenti, hogy nincsenek bizonyítékok a kezükben.

– A történtek után britnek tartod még magad?

– Nem. Már nem tartom magam britnek. Előtte britnek éreztem magam. Pedig Nagy-Britanniában születtem és ott is nőttem fel. De a brit kormány cserbenhagyott minket. Persze továbbra is Nagy-Britannia a hazám. A hétköznapi emberekre nem haragszom. De többet már nem leszek olyan brit, mint korábban.

– Mit gondolsz, mi a megoldás az olyan pakisztáni srácok számára, akik Angliában születtek? Hol vagytok otthon?

– Nincs megoldás. Mi Angliában születtünk és ott is nőttünk fel. Semmi közünk ahhoz az országhoz, ahonnan szüleink vagy nagyszüleink jöttek. Nem tudnék Pakisztánban élni, mert a nyugati társadalmi modellt érzem magaménak. Szeretnénk része lenni a brit társadalomnak.

Sayfo Omar