A német válság többismeretlenes egyenlet
Normalitás vagy káosz?
Ugyanazon a napon esett szét a német kormánykoalíció, amelynek reggelén a világ Donald Trump elsöprő győzelmére ébredt. Különös egybeesés? Aligha. De miért éppen most és miért éppen így lett vége a jelzőlámpa-koalíciónak? Mire készül Berlin?
A cikk a Demokrata 2024. november 11-ei lapzártával készült számában jelent meg.
Aznap nagyüzem volt, összesen négyszer tartottak koalíciós válságtanácskozást a szövetségi kancellári hivatalban. Az utolsó már este, amikor kialudtak a jelzőlámpa fényei…
Trump elnök visszatérése a Fehér Házba sokként érte a német közvéleményt, de a jelek szerint még a vezető politikusok egy része sem számolt ezzel az opcióval, mivel az ország egyszólamú sajtókórusa az utolsó percig Kamala Harris fölényes győzelmét zengte. Donald Trump visszatérése a német médiában „katasztrofális következményekkel” járó, ám a legkevésbé sem valószínű lehetőségként merült csak fel.
Szerda este váratlanul megtörtént az, aminek sokak szerint már rég meg kellett volna történnie, de nem látszott rá semmi szándék: hirtelen szétesett a német kormánykoalíció. Pedig a mélyülő válság ellenére is az tűnt reálisnak, hogy mivel már nincs túl sok idő hátra 2025 szeptemberéig, a soron következő Bundestag-választásig már kihúzza a Scholz-kabinet. Nem így történt.
A válság kódolva volt. Második éve recesszióban a német gazdaság. Az energiaárak az egekben, a cégek a túlélésükért küzdenek. Az már csak hab a tortán, hogy a jelzőlámpa három pártja három, egymásnak szögesen ellentmondó politikai irányt képviselt, amelyen belül a legnagyobb kakukktojást kétségtelenül a polgári-liberális FDP jelentette. Az FDP már borított fel formálódó kormányt egyszer, 2017-ben felállt a tárgyalóasztal mellől az úgynevezett Jamaica-koalíció (CDU–CSU, Zöldek, FDP) szondázó tárgyalásai közepette.
„Jobb nem kormányozni, mint rosszul kormányozni” – ekkor hangzott el először a pártelnök Christian Lindner azóta szállóigévé vált mondata.
Most azonban egy hivatalban lévő kormány bukott meg miattuk, bár a végső szót ezúttal nem az FDP, hanem a kancellár mondta ki, sokak szerint elhamarkodottan, miután az SPD és a Zöldek nem akarták elfogadni a liberális párt gazdasági fordulatot követelő javaslatait, amelyet a 2024-es pótköltségvetés elfogadásának is a feltételéül szabott. A 18 oldalas dokumentumban olyan javaslatok szerepeltek, mint például a nyugdíjak csökkentése vagy az irányváltás a klímapolitikában. Az FDP javaslatai egyébként nem szüntették volna meg a válságot, mert a pénzügyminiszter Christian Lindner elsősorban a költségvetésen tátongó lyukak gyors betömésére fókuszált, a gazdaságot alapvetően romba döntő energiaválságra vagy a migránsok költségeinek csökkentésére nem. Követelte viszont a német alkotmányban rögzített és a karlsruhei alkotmánybíróság által is megerősített adósságfék betartását, amit a költségvetési kereteket túllépő, hitelfelvételekben érdekelt szociáldemokraták és a Zöldek eleve nem fogadtak el. (Az adósságfék azt jelenti, hogy az új adósságok összege nem haladhatja meg a GDP 0,35 százalékát. Ezt a törvényt az alaptörvény 115-ös cikkelyére hivatkozva kerülik meg, különleges veszélyhelyzetre hivatkozva.)
Miután egyik fél sem engedett, Scholz kancellár menesztette a pénzügyminisztert. Erre válaszul egy fő kivételével a teljes FDP kilépett a koalícióból. Volker Wissing közlekedési miniszter maradt egyedül, ő viszont az FDP-ből lépett ki és jutalmul kapott még egy tárcát.
A végeredmény: kormányválság. A jelzőlámpa fényeiből már csak a vörös és a zöld világít, ami azt jelenti, hogy Olaf Scholz kormányának már nincs meg a többsége. Minden egyes parlamenti szavazásnál az ellenzék külső támogatására szorul. De ki segít ki vajon egy bukott kormányt? Kampány idején senki. Az FDP már nem, a CDU még nem. Az AfD pedig eleve nem.
Talán akad mégis valaki? Esetleg a Die Linke (Baloldal), amely 2021-ben éppen hogy csak bejutott a Bundestagba. És bizonyára van még néhány párton kívüli képviselő. Mire lesz elég, majd kiderül. A Scholz-kormány mozgástere mindenesetre nagyon beszűkült, de abban érdekelt, hogy húzza az időt.
A koalíció szétesése óta eltelt néhány napot az egyre erősödő politikai adok-kapok jellemzi. Hivatalosan még nem, de a valóságban már elkezdődött a kampány. Az előre hozott választás, amelynek lehetséges időpontja egyelőre heves viták tárgya, a németek többsége szerint mindenképp időszerű: néhány hónapon is sok múlhat, és ezt nemcsak a német, hanem a nemzetközi közvélemény is így látja.
A német válság károsítja Európát – állítja a francia L’Opinion című lap, hozzátéve, hogy a jelzőlámpás koalíció már jó ideje haldoklott. A lap szerint ez azt mutatja, hogy Franciaország nincs egyedül a maga politikai válságával. Németországnak rosszul megy, ezt mutatja a Volkswagen-gyárak bezárása vagy az ország saját katonai védelmének újragondolása. Ez soha nem jelentett jót Európa történelmében. Hiába sürgeti Emmanuel Macron Európa „stratégiai ébredését”, ahogy ezt csütörtökön Budapesten az európai állam- és kormányfők előtt tette. Ki hiszi el, hogy ez az ébredés lehetséges lenne a hiányzó Németország nélkül? – teszi fel a kérdést a L’Opinion.
Az teljesen nyilvánvaló, hogy az új választást a CDU erőlteti, mert ő nyerné meg. Jelenleg 33 százalékon áll. A jelenlegi mérésekből kiindulva a CDU-nak biztos és kényelmes többsége lehetne a második helyen álló AfD-vel, de a politikai tűzfalat az AfD körül továbbra sem akarja egyik párt sem lebontani. Pedig ez lenne a megoldás.
Ezért koalíciós partnerként csak a politikai elit által „demokratikusnak” nevezett, kvázi kartellbe tömörült pártok jöhetnek szóba. Első helyen az SPD, de csak junior partnerként. Egy újabb nagykoalíció, aminek az elutasítottsága több mint 50 százalékos a választók körében, de Annalena Baerbock (Zöldek) óta tudjuk, hogy a választók akarata nem számít.
Ahhoz, hogy a CDU és az SPD együtt elérje az ötven plusz egy százalékot, az SPD-nek elég kicsinek kell lennie ahhoz, hogy az új kormányban ne jusson domináns szerephez, de elég nagynak ahhoz, hogy harmadik félre már ne legyen szükség. Ez a többség egyelőre billeg, de nem sok kell hozzá. (A CDU 33, az SPD 16 százalékon áll). Hibázni nem lehet, mert akkor ismét belép a képbe Christian Lindner FDP-je, ha bejut egyáltalán a parlamentbe, és ott tolonganak az ugyancsak kormányzásra készülő Zöldek. Akkor újra ott vannak, ahonnan elindultak, csak megkeverték a lapokat.
Sokáig azért nem akarnak várni, mert az AfD és a BSW egyre erősödik, és elszívja előlük a levegőt. De kapkodni sem lehet, mert egyelőre az SPD túl gyenge, bár épp most jelentettek be egy 21 millió nyugdíjast érintő nyugdíjemelést, ami jót fog tenni a szociáldemokraták népszerűségének.
Mit jelent mindez Magyarországra nézve? Gazdasági szempontból stagnálást, esetleg lassú kilábalást, amire csak abban az esetben van remény, ha véget ér Ukrajnában a háború, tűzszünet lesz és béketárgyalások, és az európai unió vezetői is végre belátják, hogy az USA nélkül nem lehet folytatni.
A CDU egyértelmű politikai célja a Berlin–Brüsszel-tengely megerősítése, a német dominancia bővítése, egy újabb lépés az Európai Egyesült Államok irányába. A központosítás már rég elkezdődött: az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen a CDU-ból származik. Az Európai Néppárt parlamenti képviselőcsoportjának vezetője, Manfred Weber a CSU-ból származik. Az Európai Néppárt a legnagyobb frakció, tagjai olyan pártok, amelyek az EU nemzeti kormányainak felét vezetik. A néppárt egy Németországban kormányzó CDU-val a háta mögött ismét meghatározó hatalmi tényezővé válhat.
A német gazdasági válság legfőbb oka továbbra is az energiaválság. Ezen a CDU sem tud egyik napról a másikra segíteni, mert nincs olcsó orosz gáz (azonnal lenne, ha legalább az egyetlen megmaradt vezetéket az Északi Áramlaton üzembe állítanák, de ehhez eddig hiányzott a politikai szándék) és évekbe telik az atomerőművek újranyitása, ami a társadalmi ellenállás miatt lehet hogy csak üres kampányígéret marad. Teljes irányváltásra lenne tehát szükség, de kérdés, hogy erre a balra tolódott CDU – az SPD-vel együtt – képes-e. Ha igen, akkor lassan visszatér a normalitás. Ha nem, akkor Németország az egymást érő kormányválságok korszakába lép, ami addig tart, amíg az AfD eléri az ötven plusz egy százalékot.
Új fejlemények:
Megvan, hogy mikor választanak a németek
