A hatodik helyet foglalja el a „világ legélhetőbb országai ranglistáján” Norvégia a Newsweek 2011-es értékelése szerint. A skandináv országban mind az oktatás, az egészségügy, az életminőség, mind pedig a környezet kiválónak mondható. A munkanélküliség mindössze 3 százalékos, a szociális támogatások az élet szinte valamennyi területére kiterjednek. Az államnak évente 40 milliárd dollár bevétele származik az északi-tengeri olajmezőkből.

Ennek is köszönhető, hogy Norvégia egyike azon kevés országoknak, melyek államháztartási többlettel kerültek ki a gazdasági recesszióból. Norvégia háborút a vikingek kora óta nem indított, és külpolitikája ma sem lépi túl azt, amit a NATO elvár tőle. Irakból az elsők közt vonta ki csapatait, Afganisztánban viszont továbbra is jelen vannak, idén márciusban pedig Oslo vadászgépet küldött Líbiába a NATO-légtérzár biztosításához.

A kivételes béke egyik oka, hogy Norvégia alacsony népsűrűségű, vallásilag, etnikailag és kulturálisan erősen homogén ország. Az egyetlen történelmi kisebbséget jelentő, mintegy negyvenezer fős lapp közösség az ország északi részén lakik. A közös értékrendből adódó kiszámíthatóság miatt a társadalom tagjainak egymás iránti bizalma igen magas.

Az internetes telefonkönyv nem csupán a polgárok telefonszámát és lakhelyét, de e-mail címét és munkahelyét is tartalmazza. A politikusok, üzletemberek és hírességek névjegykártyáján gyakran magántelefonszámuk és lakcímük is szerepel, fizetésüket és vagyonuk méretét pedig az adóhatóságok évente publikálják.

A norvég társadalmi és politikai életet kis hatalmi távolságok jellemzik. A magas rangú tisztviselők nem különülnek el a társadalomtól. A politikusok testőrség nélkül vegyülnek az egyszerű polgárokkal, és még a királyi család tagjai is alig költenek védelemre. Az interneten emellett mindenkinek nyilvános az adóbevallása, a postaládákat nem zárják, a boltokban pedig nem ritka a becsületkassza.

A társadalmi bizalom valaha nem kizárólagosan norvég sajátosság volt. Nem is olyan rég még a többi nyugati és skandináv ország társadalmai is hasonlóan nyitottak voltak. Az egykor ugyancsak homogén Hollandiában például az emberek igen kis százaléka akasztott függönyt ablakára. Mára – a nagy, Európán kívülről érkező bevándorlóhullám után – a nagyvárosokban a legtöbb lakást sötétítő védi az illetéktelen szemektől.

A norvégok számára a nyitottság identitásuk része volt, amivel megkülönböztették magukat a multikulturalizmus áldozatává vált szomszédaiktól. A jóhiszeműségnek persze korábban is voltak vámszedői. 2004-ben például az oslói Nemzeti Galéria nyitott (!) ablakán mászott be egy betörő, hogy ellopja Edvard Munch híres Sikoly című festményét. A rabló az ablak alá támasztott egy létrát, valamint egy, a kép helyére tűzött cetlit hagyott maga után „Köszönet a gyenge biztonságért” felirattal.

Norvégia a magányos emberek országa. Az individualizmus erős, a nagy földrajzi távolságok és gyakori sötétség miatt pedig nem kelt feltűnést, ha egy Breivikhez hasonló fiatalember világtól elvonultan éli életét, vagy éppen kis létszámú csoportok alakulnak, amelyek zárt ajtók mögött szőnek mindenféle terveket. Nem a mostani volt az első alkalom, hogy a békés jóléti állóvizet szociopata elemek zavarják fel. A 90-es években több régi fatemplom lett sátánista és újpogány gyújtogatók áldozata.

A vandalizmust egy Norvégiából származó extrém zenei irányzat, a Black Metal hívta életre, mely puritán-agresszív hangzásával és keresztényellenes szövegvilágával számos fiatalt toborzott soraiba. Többségük beérte a nihilista szövegekkel, illetve az olyan külsőségekkel, mint a halotti maszkra emlékeztető arcfestés vagy szegecses karkötők. Mások azonban tettlegességre ragadtatták magukat. A Black Metal-élet egyik központi figuráját, Varg Vikernest több templom felgyújtása és egy zenésztársa megölése miatt 1994-ben ítélték szabadságvesztésre, amiből tavaly szabadult. A 90-es évek nagy társadalmi sokkja persze nem mérhető a Breivik tettét követő döbbenethez.

A norvég erősen politikus nemzet. A 2009-es parlamenti választásokon európai szinten is magasnak számító 76,4 százalék volt a részvételi arány. A norvégok azonban politikai álláspontjukat általában megtartják maguknak, vagy csak legszűkebb körükkel osztják meg. A tüntetéseknek, demonstrációknak, pláne felvonulásoknak nincs hagyománya. A politikai hovatartozás a hétköznapokban a legritkább esetben okoz kibékíthetetlen konfliktusokat.

A két hagyományosan nagy párt, a jelenleg kormányzó szociáldemokrata Munkáspárt 1894-ben, az ellenzéki Konzervatív Párt pedig 1884-ben alakult, ami kitűnően mutatja a politikai élet stabilitását. A politikai botrányok ritkák, a rivális frakciók pedig pragmatikus alapokon egyeznek meg az aktuális kérdésekről.

Viszonylag újabb jövevény az 1973-ban létrejött Haladás Párt – ennek tagja volt 2007-ig Breivik is –, mely liberális-konzervatív, progresszív és nem utolsósorban bevándorlóellenes politikájával a legutóbbi választásokon a szavazatoknak több mint 22 százalékát szerezte meg. A gyakran xenofóbiával, de legalábbis iszlamofóbiával vádolt pártról sokat elárul viszont, hogy ifjúsági tagozatának vezetője egy indiai szülőktől származó fiatalember.

A radikális jobboldaliság Norvégiában ugyanis egészen mást jelent, mint számos más európai országban. A jelenlegi radikális jobboldal nem etnikai, hanem kulturális alapon határozza meg magát, konzervativizmusa pedig a nyitott társadalom megőrzésére irányul.

A tengerparti házakat rendre díszítő nemzeti lobogó nem a nacionalizmus, hanem pártszimpátiától független patriotizmus megnyilvánulása. A norvég társadalom ugyanis hagyományosan elutasítja a szélsőségeket. A nemzetiszocialista eszmékkel – noha annak kedvezményezettei lehettek volna – már a II. világháború idején is szembehelyezkedtek, és mai napig viszolyognak a tekintélyelvű szerveződésektől.

A neonáci irányzatok számos európai országgal ellentétben nem pártként vagy népmozgalomként, hanem sokkal inkább elitizmusra hajló szubkultúraként jelentek és jelennek meg ma is. A homogén Norvégiában a „nemzet” vagy „faj” ugyanis sokáig olyan természetes fogalmak voltak, melyek értelmezése az embereknek egyszerűen eszükbe sem jutott.

A béke záloga, a homogén nemzet mára némileg felhígult. Az országban jelenleg százezer muszlim bevándorló él. Többségük Pakisztánból és Szomáliából származik, de akadnak észak-afrikaiak és közel-keletiek is. Ők azonban a többi európai és skandináv országban élő társaikhoz képest nem sok vizet zavarnak. A dán karikatúrabotránnyal szinte egy időben a norvég Magasinet nevű lap is leközölte a Mohamed-gúnyrajzokat. A norvégiai muszlimok azonban dániai hittestvéreikkel ellentétben nem csaptak világraszóló patáliát. Az országot kizárólag külföldről érték fenyegetések.

Persze a norvég radikálisoknak nem kell messzire menniük, ha a bevándorlás negatív hatásaira keresnek példát. A szomszédos Svédországban immár minden negyedik születő gyermek Európán kívülről érkező szülőktől származik, a bevándorlással párhuzamosan pedig erősen megnőtt a rablások és erőszakos bűncselekmények száma.

Ezerötszáz oldalas memorandumában Breivik is gyakran hivatkozik a svéd multikulturalizmus csődjére. A norvégok többsége a béke szigeteként tekintett hazájára. Az Aftenposten nevű lap 2010 novemberében készített felmérése szerint a polgároknak csupán 11 százaléka aggódott egy esetleges terrortámadás miatt. A norvégok így egységesen elutasítottak mindenféle nemzetbiztonság erősítésére irányzott politikai javaslatot. Így történhetett meg, hogy bár a brit titkosszolgálatok figyelmeztették a norvég hatóságokat Breivik nagyszabású műtrágyavásárlására, azok nem tartották gyanúsnak a dolgot.

De nemcsak a titkosszolgálatokat, hanem a rendőrséget is felkészületlenül érték a történtek. Nem is csoda, hiszen az erőszakos bűncselekmények hiánya miatt a rendőrök sokszor fegyver nélkül járják az utcákat, miközben a fegyvertartás szabályai európai mércével igencsak liberálisak. Így történhetett, hogy Breivik teljesen legálisan juthatott hozzá félautomata puskához és pisztolyhoz, mellyel aztán véghezvitte a mészárlást anélkül, hogy abban bárki is megakadályozhatta volna.

A Beredskapstroppen, vagyis Szükség-Egység nevű különleges rendőri egységnek kizárólag országúti járművei vannak, és a rendőrségnek sincs saját csapatszállító helikoptere. Így, miközben Breivik a fejvesztve menekülő fiatalokra lövöldözött Utoya szigetén, a rendőrök azon törték fejüket, honnét kerítsenek egy polgári hajót saját lerobbant motorcsónakjuk helyett.

Az országot más szempontból is készületlenül érte a vérengzés. Komoly bűncselekmények híján, Norvégiában a maximális börtönbüntetés 21 év lehet, ami kizárólag emberiségellenes bűncselekményeknél emelkedhet 30 évre. Breivik így a jelenlegi törvények szerint 21 évre számíthat, ami azt jelenti, hogy előreláthatóan 53, de legrosszabb esetben is 62 éves korában szabadul.

Korábban az volt a jellemző, hogy még a legelszántabb gyilkosok sem töltötték ki a bíróság által kiszabott büntetésüket. 2004-ben tizenkét év után helyezték szabadlábra azt a huszonegy évre ítélt férfit, aki ápolóként huszonkét idős páciensét gyilkolta meg. A férfi új személyazonosságot kapott és most ismeretlen helyen él. A büntetés-végrehajtási intézetek ugyanis a más országokban megszokottnál jóval nagyobb figyelmet szentelnek a bűnözők rehabilitálására, hogy szabadulásuk után hasznos tagjai lehessenek a társadalomnak.

A program sikerét a számok alátámasztják. Norvégiában a visszaeső bűnözők aránya mindössze 20 százalék, szemben például a Nagy-Britanniában érvényes 50 százalékkal. Ennek megfelelően a börtönök sok esetben akár luxusszállóknak is beillenének, ahol az elítéltek az őrökkel barátkoznak, sportolnak, szakmát tanulnak és internetet is használhatnak.

Ilyen intézetbe került először Breivik is, majd vélhetően a közfelháborodás nyomására, egy puritánabb fogdába szállították, megfosztva a plazmatévé- és internethasználattól. Végső büntetését azonban még nem tudni, hol fogja tölteni. Pere csak 2012-ben kezdődik majd meg. Tette még sokáig címlapokon lesz, emléke pedig hosszan fog kísérteni. Norvégia számára az ártatlanság kora véget ért.

Sayfo Omar