A legutóbbi felmérések szerint az amerikai polgárok 11 százaléka gondolja úgy, hogy elnökük muszlim vallású. Való igaz. Barack Obama apja muszlim volt. Az iszlám törvényei szerint pedig a fiú mindig az apja vallását örökli. Az elnök gyermekkorában négy évig az indonéziai Dzsakartában élt, ahol muszlim vallási iskolába is járt. A muszlim hitvallást, a sahádát azonban soha nem mondta ki.

1988-ban egy chicagói, főleg feketékből álló gyülekezetben megkeresztelkedett, és két évtizeden keresztül annak aktív tagja volt. Mikor azonban Obama bejelentette, hogy indul az elnökségért, kritikusai először muszlim közeli múltját helyezték célkeresztbe. Tavaly júliusban a New Yorker magazin címlapján turbánnal ábrázolta az akkor még elnökjelölt Obamát. A republikánus propagandagépezet beindult. Hamarosan rémhírek terjedtek el, hogy megválasztása esetén Obama a Biblia helyett a Koránra esküszik, mások keresztneve és az Oszama név egymásra rímelésén lovagoltak.

A demokrata kampánytanácsadók mindent megtettek, hogy kivédjék a vádakat. Az egyik kampánygyűlés alkalmával a rendezők távozásra kértek fel egy fejkendőt viselő muszlim nőt, aki a felvételen az elnökjelölt mellett tűnt volna fel, mert kinézete árthat a jelölt imázsának.

A kampány során Obama még Izraelbe is ellátogatott, ahol a legvéresszájúbb neokonokra is rácáfolva bizonygatta a zsidó állam biztonsága iránti elkötelezettségét. Ugyanakkor következetesen Barack Obamaként mutatkozott be, kihagyva a középső Huszein keresztnevét. Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy később kinevezett külügyi főtanácsadója, Rahm Israel Emanuel sem büszkélkedik második keresztnevével.

Obama megnyerte a választásokat, s a győzelem és a beiktatása közti időszakot pihenéssel töltötte. Izrael január eleji gázai offenzíváját így diplomatikusan nem is kommentálta, mondván, momentán még nem ő az Egyesült Államok hivatalban lévő elnöke.

Első elnöki intézkedése azonban választási ígéretéhez híven Guantanámo bezárására volt. A muszlim világ ünnepelt.

Más kérdés, hogy áprilisban egy rab kijátszva őreit, rokonai helyett az al-Dzsazíra hírtelevíziót hívta fel, ahol elmondta: a parancs ellenére a fogolytábor falain belül semmi nem változott. Az őrök ugyanúgy bánnak a fogvatartottakkal, mint eddig. Szintén fontos gesztus volt, hogy Obama első interjúját nem a CNN-nek, vagy valamely európai médiumnak, hanem a szaúd-arábiai al-Arabijja hírtelevíziónak adta. Ebben kijelentette: „A muzulmán világ tele van rendkívüli emberekkel, akik egyszerűen élni akarják az életüket, és gyerekeiknek jobb életet akarnak biztosítani… Az a feladatom, hogy elmagyarázzam: az amerikaiak nem az ellenségeik.”

Január végén Thomas Friedman, a Th e New York Times publicistája egyik vezércikkében ódákat zengve az elnökről azt írta: az utóbbi húsz évben most először hiszi el, hogy fordulat történt, ami megszüntetheti a palesztin belviszályt, és leállítja az izraeli radikalizálódást.

Március 25-én az elnök bejelentette: Véget ért a „terror elleni háború”. Ez persze nem jelenti azt, hogy Obama hazahívná az amerikai haderőt Afganisztánból. Arról van szó csupán, hogy a Guantanámo, Abu Graib és a Bush-adminisztráció által lejáratott kifejezés helyett a jövőben „tengerentúli elhárító hadműveletnek” nevezik majd az USA távoli országban vívott háborúit. Afganisztánba például 17 ezer újabb katonát küld Obama, és a Washington Post értesülései szerint egy hónappal beiktatása után már ki is szélesítette a CIA titkos, pakisztáni iszlamisták elleni háborúját.

Az elnök azonban igyekszik eloszlatni az olyan véleményeket, hogy hazája ellenérzéssel viseltetne a muszlimok iránt. A török parlament előtt április 6-án mondott beszédében hosszan méltatta az iszlám értékeit, hangsúlyozva, hogy „Amerika nem áll és soha nem is fog háborúban állni az iszlámmal”. Számos médium az amerikai–iszlám kapcsolatok új origójaként értékelte az elnök szavait, annak ellenére, hogy az önmagában semmi áttörést nem hozott a megszokott elnöki retorikában.

Mikor 2007 júniusában a muszlim Eid el-Fitr ünnep alkalmából George Bush meglátogatott egy washingtoni mecsetet, hasonlóan hangzatos szavakkal méltatta az iszlám kultúrát. Erre persze kevesen emlékeznek, hiszen szavait beárnyékolták korábbi „iszlám fasizmusról” és „gonosz erőkről” tett szerencsétlen kijelentései. A történelem ráadásul általában nem szavaik, hanem tetteik alapján emlékezik meg a politikusokról.

A hangzatos ankarai beszédre pár nappal Obama a G20-ak londoni találkozójára utazott. Ott aztán furcsa dolgok történtek. A világsajtó megtelt a képekkel, melyeken az amerikai elnök a szaúdi uralkodóval ráz kezet. De nem akárhogyan. Obama az amerikai protokollal szakítva, mélyen meghajolt Abdullah király előtt. A konzervatív amerikai sajtó felháborodva kommentálta a képsorokat. Az arab médiumok – legalábbis annak szaúdbarát része – viszont ódákat zengtek az elnök gesztusáról.

A szaúdiakkal nem árt jóban lenni. Nemcsak azért, mert a szunnita muszlim világon belül ők az egyik legbefolyásosabb hatalom, hanem azért is, mert olajdollárjaik igen jól jöhetnek a világgazdasági válság közepette. Az amerikai gazdaságban idén 1,75 ezer milliárd dolláros, a GDP 12,3 százalékát kitevő államháztartási hiány várható. Az amerikai gazdaság számára tehát úgy kell a szaúd-arábiai és egyéb arab tőke, mint egy falat kenyér.

Nagy kérdés, hogy a színpadias gesztusok tükröződnek-e majd az amerikai–muszlim kapcsolatok egyik legsarkalatosabb területén, a palesztin–izraeli viszonyhoz való hozzáálláson. Beszédes tény mindenesetre, hogy március közepén lemondott tisztségéről a tizenhat amerikai titkosszolgálati ügynökséget összefogó National Intelligence Council vezetője.

Charles Freeman lemondásának okaként az izraeli lobbi befolyását jelölte meg, ami a Wall Street Journalban megjelent nyilatkozata szerint „teljesen megakadályozza, hogy a közel-keleti kérdést illetően az övétől eltérő vélemények is formálódhassanak az amerikai politikában vagy közvéleményben. Vétójukkal politikai kontrollt gyakorolnak.”

Hogy az ellenségei által csak „arab lobbistaként” emlegetett Freeman vádjai jogosak voltak-e, nem bizonyított. Az izraeli belpolitikai események mindenesetre azt mutatják, hogy valami változóban van Washingtonban. A februári parlamenti választásokat a jobboldali Likud nyerte. Benjamin Netanjahu azonban ahelyett, hogy beérte volna a kisebb radikális vallásos pártokkal való szövetséggel, bevonta a koalícióba a baloldali Munkapártot is. Ezzel a miniszterelnök minden idők legszélesebb koalícióját létrehozva, jócskán megnövelte saját mozgásterét a palesztinokkal folytatott béketárgyalásokon.

Kérdés, hogy Bush idején hajlandó lett volna-e ilyen lépésre. Kezdetben rossz ómennek tűnt, hogy a külügyminiszteri tárcát az az Avigdor Lieberman kapta, aki korábban állampolgárságuk megfosztásával fenyegette az izraeli arab állampolgárokat, és számos rasszista megjegyzést tett.

Meglepő módon a véresszájú Liberman a kinevezése után hirtelen megszelídült. Ebben talán az amerikai folyamatok mellett a politikus hirtelen kirobbanó korrupciós ügye is közrejátszhatott.

Az amerikai vezetés Iránnal kapcsolatos retorikája szintén enyhülni látszik. Barack Obama a perzsa új év, a Newroz alkalmából videoüzenetet intézett az iráni néphez, amelyben hosszan méltatta történelmüket, és békére hívta őket. A gesztusnak legkevésbé talán Mahmúd Ahmadinedzsád örült, aki a nyáron esedékes választások előtt a tőle megszokott provokatív kijelentésekkel próbálja felkorbácsolni a nacionalista érzéseket. Az amerikai elnök most kifogta a szelet a vitorlájából.

Bár Obama propagandában valóban sok kört ver elődjére, politikája nem személyes érzelmekre, hanem pragmatikus alapokra épül. Az elnök június elejére Washingtonba hívta a palesztin, az izraeli és az egyiptomi vezetőket. Az Egyesült Államok új közel-keleti főtárgyalója, George Mitchell leszögezte, hazája továbbra is elkötelezett a közel-keleti béke megteremtése iránt. Ezt ugyan mindig elmondják, de ha Obama lesz az, aki elhozza a békét a 60 éve szemben álló feleknek, az elnök nevét a muszlim világban is kőtáblára vésik.

Sayfo Omar