Oligarchák bábszínháza

Nem született meglepetés a hét végén tartott ukrán elnökválasztáson. Az utóbbi hetekben stabilizálódott támogatottságnak megfelelően Volodimir Zelenszkij hozta a 30, a második helyen Petro Porosenko a 17, míg a dobogó harmadik fokára szorult Julija Timosenko a 14 százalék körüli eredményt. A szatirikus tévésorozatokban ismertté vált, a magyar Bödőcs Tiborhoz hasonlítható komikus képes volt voksokra váltani az elmúlt két hónapban látványosan megemelkedett népszerűségét. Az öt évvel ezelőttinél nagyobb, 63,48 százalékos részvételi arány jól mutatja, hogy a bázisának számító, korábban a politikától elforduló fiatalok is elmentek szavazni.

Zelenszkij nyert Kárpátalján is, mint ahogy három nyugati és két keleti megye kivételével egész Ukrajnában. Győzelme jól mutatja, hogy az ukránok új arcra vágynak, és élni szeretnének. A társadalomnak elege van a korrupt, az országot lejtőre vivő elitből és a harcias patrióta retorikából is. De a semmiből visszahozva népszerűségét, elérte célját, a második fordulóba jutást Petro Porosenko is. Megmutatta, hogy kemény politikus, aki az utolsó töltényig harcol.

Az első forduló legnagyobb vesztese a kampányát túl korán megindító, és a végére kifulladó Julija Timosenko, akinek könnyen a hattyúdala lehet ez a választás. Abban reménykedhet, hogy az őszi parlamenti választásokon Kolomojszkijnak még szüksége van szövetségesekre. Erre a megméretésre gyűjtött politikai tőkét az indulók következő csoportja is, köztük Viktor Janukovics egykori minisztere, az orosz ajkú keleti régiók képviseletében 11 százalékot szerző Jurij Bojko, valamint a négyet besöprő Alekszandr Vilkul vagy a radikálisok vezetője, Oleh Ljasko és az örök vesztes egykori védelmi miniszter, Anatolij Gricenko.

A 39 jelöltből valójában csak háromnak volt reális esélye arra, hogy három hét múlva a választások második fordulójában is megmérethesse magát. Tavaly ősszel még egyértelműen a harmadszor az elnöki székre pályázó Julija Timosenko volt a favorit. Húsz százalék körüli támogatottságával magabiztosan vezette a népszerűségi listákat, az egyre romló szociális helyzetben a jelenlegi elnök Petro Porosenkót alig pár százalékon mérték, Volodimir Zelenszkijben pedig talán csak a támogatója, Ihor Kolomojszkij bízott. Vagy még ő sem, és csak a politikai trollkodás volt a célja azzal, hogy egyáltalán megmérette a népszerűségét. Tavaly év elején ugyanis még úgy tűnt, hogy „új arcként” az eleinte legyőzhetetlennek tűnő Timosenkóval szemben éppen a másik oldal akar bevetni egy celeb nagyágyút, mégpedig a legnépszerűbb ukrán rockcsapat, az Okean Elzi frontemberét, Szvja­tosz­lav Vakarcsukot. Zelenszkijt eleinte inkább az ő semlegesítésére dobták be, aztán váratlanul jól alakultak a népszerűségi mutatói, és a trollkodásból projekt lett.

Ám mielőtt még e trojka viszonyait boncolgatnánk, álljunk meg egy pillanatra Kolomojszkijnál. Enélkül ugyanis nem érthetnénk meg sem a sok tekintetben az oligarchák abszurd bábszínházának nevezhető választás lényegét, sem pedig az ukrán politikai berendezkedést. Ez utóbbiról röviden csak annyit, hogy a Majdan magasztos céljaival ellentétben a rendszert ugyanúgy az oligarchák uralják, mint 2014 előtt. Ebből pedig már logikusan következik, hogy a korrupció e felépítmény egyik motorja, és nemhogy csökkent volna, de nagyobb, mint az Euromajdan előtt volt. Ezek után azon már aligha lepődhetünk meg, hogy a végső elszámolásnál szóba jöhető jelöltek mindegyike mögött egy-egy oligarcha áll, akik nemegyszer több vasat is tartanak a tűzben.

A regnáló államfő maga is oligarcha, saját médiával, bankokkal, gyárakkal, mindenekelőtt az édesiparban. Petro Porosenko az egyik legbefolyásosabb ukrán ipari csoport, a 2012-ben felszámolt Ukrpro­minveszt alapítója, vállalkozásainak zászlóshajója pedig ma a többek közt a Tibi csokit gyártó magyar Bonbonettit is tulajdonló édességmárka, a Roshen. Nem véletlenül hívják Petro Porosenkót „csokoládékirálynak”.

Nem titok, hogy Petro Porosenko 2014-es győzelmében komoly szerepet játszott Ihor Kolomojszkij. Támogatta a választási kampányát pénzzel, a médiájával és szervezéssel is. A „csokoládékirályból” lett államfő azonban túl erősnek érezte szövetségesét, és azzal hálálta meg ezt a segítséget, hogy kemény csapásokat mért annak gazdasági és politikai érdekeltségeire. A dnyepropetrovszki klán ma 56 éves fejének a kezéből a régi-új hatalom kicsavarta a félig állami olajcéget az Ukrnaf­tot, és Ukrajna legnagyobb bankját, az üzleti birodalom oszlopának számító Privatbankot. Így aztán Kolomojszkij közeli barátból és szövetségesből Porosenko ádáz ellenségévé vált. Külföldön, a legtöbb időt Izraelben töltve várt arra, hogy bosszút állhasson.

Julija Timosenkóval gyorsan egymásra találtak, hiszen mindketten sértettek voltak. Azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy kedvelik egymást, hiszen az oligarcha aligha felejtette el, hogyan babrált ki vele Julija Timosenko még miniszterelnökként 2008 és 2010 között például az odesszai kikötő privatizációjakor. Az ellenségem ellensége a barátom elv azonban működött, és Kolomojszkij támogatásával pedig a Batykivscsina párt – húsz évvel ezelőtti, a szó konkrét és átvitt értelmében gázos üzletei miatt a sajtóban sokszor csak „gázladyként” emlegetett – elnöke jól is indult. Aztán a múlt év végétől ezt a szárnyalást éppen a dnyepropetrovszki oligarcha másik jelöltjének felemelkedése törte meg. Volodimir Zelenszkij megjelenésével ugyanis sokak szemében egyértelműsödött, hogy Julija Timosenko már lejárt lemez. A múlt, amelytől az ukránok többsége már szabadulni akar. Érezte ezt Ihor Kolomojszkij is, amikor úgy döntött, hogy két vasat tart a tűzben.

A kampány utolsó két hónapjában már szinte csak a komikusra irányult a figyelem. Ellenfelei előszeretettel nevezik bohócnak, Kolomojszkij bábjának, és felróják neki politikai tapasztalatlanságát. Csakhogy a tapasztalat manapság a választók szemében inkább negatívum. Jobban tetszik nekik az eddigi politikusokat show-műsoraiban kifigurázó Zelenszkij, aki a divatos amerikai kifejezéssel élve igazi „self-made man”. A mára lepukkant iparvárosban, Krivoj Rogban született 41 éves Volodimir Zelenszkij fiatalkori szórakozásból épített fel sikeres üzletet. Népszerűségét az orosz nyelvű televíziók közkedvelt műsorában, a KVN-ben, azaz a Vidámak és találékonyak klubjában alapozta meg. Ebből a csapatból 1997-ben kivált, és barátaival megalapította saját társulatát, a 95-ös háztömböt. A KVN-t 2003-ban hagyta el, és innentől a kezdetekben az Inter, majd a Kolomojszkij kezében lévő 1+1 tévécsatornákon saját show-műsort visz mostanáig. Saját stúdiója, a Kvartal 95 humoros estek és filmek sorát készítette el. Éppúgy befutott az orosz, mint az ukrán szórakoztató műsorok piacán.

Legnagyobb sikere otthon A nép szolgája című szatirikus tévésorozatának van. Az általa ebben megformált fiatal történelemtanárnak, Holoborodkónak sikerül a semmiből jőve Ukrajna elnökévé válnia. Miért ne sikerülhetne mindez a sorozat producerének, a főhőst alakító Volodimir Zelenszkijnek? A választók egyelőre a sorozat korrupcióellenes harcot hirdető, az elit összefonódásait leleplező hősét, Holoborodkót látják benne, kettejükben azonban kétségkívül közös, hogy egyikük sem politikus, és nem a rendszer embere. Még ha ez Zelenszkijről a mögötte álló oligarcha miatt csak fenntartásokkal mondható is el. Mert nemcsak Kolomojszkij tévécsatornáján csinált karriert, de az oligarcha emberei viszik a kampányát is.

Azért az elmúlt jó fél évben nem tétlenkedett az Ihor Kolomojszkij és mások bosszúját mindenáron elkerülni akaró Petro Porosenko sem. Nagyjából 5 százalékról a 20 közelébe tornázta fel támogatottságát. Az elnök valós népszerűsége ugyan csupán 10 százalék körülire becsülhető, ám közel ennyit hoz az elmúlt hónapokban elindított pénzosztogatás. Államfőként Porosenko nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ráadásul az olyan trükkök, mint a független ukrán egyház megteremtése vagy a kercsi provokáció sem növelték a várt mértékben a támogatottságát, így aztán maradt a régi recept, a választók megvásárlása. A soron kívüli szociális támogatások, a még 2015-ben elmaradt nyugdíjak hirtelen jött kifizetése becslések szerint másfél-kétmillió szavazót hozhatott. Biztosítéknak pedig még ott voltak a választási bizottságokban a hatalom emberei, akik az elnökhöz lojális Szövetségi Biztonsági Szolgálat „felügyelete” mellett számolták a voksokat. Ez a második körhöz elég volt, sőt sokak szerint még a korábban elképzelhetetlen végső győzelmet is elhozhatja. Már csak azért is, mert az elnök csapata érzi, hogy ellenkező esetben nagyon rossz idők köszönthetnek rájuk.

Az elkövetkező három hétben az elnök és csapata turbó fokozatra kapcsol, hiszen a második fordulóval új verseny kezdődött, amelyben megnyílt előttük az esély a hatalomban maradásra. Annak ellenére, hogy az elitellenes hangulat és a választási matematika sem Porosenko győzelmét valószínűsíti. A kiesőjelöltek szavazói ugyanis többségükben Zelenszkijt kell hogy támogassák. Elméletileg legalábbis. A gyakorlatban azonban Timosenko főképp idősekből álló táborában a komikus nem túl népszerű, míg a keleti régiókban nagy eséllyel kevesebben mennek majd el szavazni, mint a Porosenko bázisának számító nyugatiakban. Sokakat a jelenlegi elnök felé terelhet a félelem a változásoktól, és az a tény, hogy a program nélküli Zelenszkij valójában zsákbamacska. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy a magát az „orosz veszéllyel” szemben Ukrajna védelmezőjeként pozicionáló államfő még bevethet pár trükköt a hazafias hangulat felkorbácsolására, és ha a mutatók rosszul alakulnak, akár el is halaszthatja a második fordulót.

Kolomojszkij tehát még nem dőlhet hátra, ellenfele ugyanis még felállhat a földről. A harc még folytatódik! Egészen az év végéig, parlamenti többség nélkül ugyanis vesszőfutás lehet az elnök élete.