A háború – bárhol és bármilyen felek közt történjen is – mindig felszínre hozza az elfojtott agressziót, és teret nyit a beteg lelkű embereknek hajlamaik kiélésére. Ahhoz azonban, hogy a fenti barbár tetteket megértsük és helyén kezeljük, érdemes tisztázni bizonyos alapvető kulturális sajátosságokat és ezek okait.

Értékeiket és szerveződésüket tekintve a világ társadalmai egy individualista-kollektivista skálán mozognak. Általánosságban elmondható, hogy míg a nyugati ember számára nem a közösség, hanem a személy áll a középpontban, addig a keleti kultúrák számára nem az egyén, hanem a csoport érdeke számít inkább. A két világrend közül egyik sem alacsonyabb vagy magasabb rendű. Mindkettő sajátos, az emberek személyiségén részben kívülálló fejlődés eredménye.

A Nyugatot ma meghatározó, Max Weber által leírt protestáns individuum azután szakadhatott el Isten és a közösség kötelékeitől, hogy a kedvező éghajlat, majd az ebből adódó társadalmi és gazdasági körülmények lehetővé tették számára az egyedül történő érvényesülést.

Keleten más volt a helyzet. Az ott élők számára a zord körülmények miatt az életben maradás záloga mindig is a közösség volt. Aki egyedül próbált túlélni, az hamar alulmaradt a természet vagy adott esetben a többi, zárt közösséget alkotó csoportosulással szemben. Ez a csoport helytől és helyzettől függően lehet család, klán, törzs vagy felekezet.

A nyugati ember személyében ítéli meg a másikat. Keleten azonban az egyének elsősorban származásuk és kollektívájuk alapján viszonyulnak egymáshoz. A kollektíva ott egy véd- és dacszövetség. Miután az egyén közösségében éli le az életét, azon belül barátkozik, társul, házasodik, ezért nem az össztársadalom, hanem elsősorban a csoport normái szerint él. Tőlük vár elismerést és támogatást, ugyanis a csoport baj esetén összezár, és az igazság mérlegelése nélkül segít tagjainak az idegenek ellenében.

Békeidőben ez nem jelent automatikus konfrontációt. Sokkal inkább egyfajta kiszámíthatóságot, és biztosítja a csoportok érintkezési szabályrendszerét is. Ha viszont a megélhetéshez szükséges források csökkennek, a harc szükségszerűen megindul. Ahhoz pedig, hogy az egyén lelkiismeret- furdalás nélkül tudjon harcolni riválisai ellen, elsődlegesen arra van szükség, hogy kizárja őket abból a „mi”-ből, amellyel közösséget tud vállalni. Ha belegondolna, hogy ellensége is hozzá hasonló gyermek, férj, apa, nehezebb lenne ellene fellépni.

Nem véletlen, hogy a háborúknak, de sokszor a politikai kampányoknak – Keleten és Nyugaton egyaránt – visszatérő eleme az ellenséget, ellenfelet dehumanizáló propaganda. A „vadállatok”, „hitetlenek”, „antidemokraták” elleni brutális fellépés nem hogy legitim, de kötelező is. Az emberi mivoltától megfosztott ellenség ellen a legbrutálisabb fellépés is legitimitást nyer. Ez pedig az ellenség számára is elrettentő.

A mai, nyugati kultúrkör a Föld gondolkodástörténetében talán először fogalmazza meg az „emberiség” mint „mi” fogalmát. Hagyományosan ez nem így volt. Az Ószövetségben a hatodik parancsolat, a „ne ölj!” inkább úgy tolmácsolható: „ne öld meg a tiéidet!” – máskülönben miért adott volna parancsot Jahve Izrael népének Kánaán egyes népeinek kiirtására? Az ölés tilalma békeidőkben tágabb, vészkorban kisebb csoportra terjed ki. Ez nem csak Keleten van így. Az európai történelemből naphosszat lehetne sorolni a példát a nemzetek közti túlkapásokban bővelkedő vérontásokra. A „mi” és „ők” kategória minden kultúrában jelen van. Hogy ki van belül és ki esik kívülre, az teljes mértékben kultúra- és konfliktusfüggő. Ahol a társadalom legfőbb szervezőeleme a nemzetiség, ott a más nemzetek fiai kerülnek az „ők” kategóriába.

Ahol a bőrszín jelenti a fő identitást, ott a más színűek esnek a körön kívül, ahol pedig vallás szerint szerveződik a társadalom, ott a más hitűek kerülnek az „ők” kategóriába. Nyugaton az ember leginkább ideológia és pártszínek szerint talál kollektívára, és ennek függvényében tartja magát morálisan felsőbbrendűnek az ellentáborral szemben.

Nyugaton a politikai konfliktusok kezelésének színtere a tárgyalóasztal és az urna. Éppen ezért a nyugati ember értetlenül szemléli a Közel-Kelet eseményeit. A frontvonalakról érkező képsorok azon vélekedését táplálják, hogy az arabok, illetve muszlimok barbár, kegyetlenségre hajlamos emberek. Ez azonban csak részben igaz.

Érdemes megjegyezni, hogy a tradicionális arab társadalmakban az egyének sokkal nehezebben jutnak el a fizikai erőszakig, mint Nyugaton. Békeidőben egy hétköznapi utcai konfliktus általános forgatókönyve ott úgy zajlik, hogy a felek szembeállnak és hangosan szidni kezdik egymást, tettlegességgel fenyegetőznek. A hangzavarra hamar tömeg gyűlik köréjük, amely megpróbálja távol tartani őket egymástól. Ennek titkon maguk az érintettek is örülnek. Miután valójában egyikük sem vágyik fizikai harcra, a békítő tömeg esélyt ad arra, hogy szégyen nélkül hagyják el a terepet.

Tettlegességre csak a legvégső esetben kerül sor. Akkor is sokkal inkább a lökdösődés és a pofon, semmint az Európában általános ökölharc a jellemző, így ha a tömeg addig nem tette volna, még van egy utolsó lehetőség a kakaskodók szétválasztására.

A logika egyértelmű: miután a társadalom kollektív alapon szerveződik, a két individuum konfliktusa hamar a két közösség (család, klán, törzs, felekezet) szintjére tevődhet át, ami túlzott veszteségekkel járna.

A kollektíva esetén pedig bármiféle meghátrálás a gyengeség jele, és így arcvesztéssel jár. Éppen ezért, ha egyszer egy harc elkezdődik, akkor minden esély megvan arra, hogy az az utolsó vérig tart. Ugyanez a logika jellemzi az arab világ polgárháborúit vagy államok közti konfliktusait is. A felek a végsőkig igyekeznek elkerülni a konfliktust, mert ha a küzdelem egyszer megindul, akkor a szabályok eltűnnek, és könnyen elszabadulhat a pokol.

Ez történt a polgárháborús Libanonban, és ez zajlik ma Szíriában is, ahol a harc egyre inkább felekezeti jelleget ölt. Itt érdemes megjegyezni, hogy a bevezetőben említett Francois Murad atyát és társait nem keresztény hitük miatt ölték meg, hanem mert tevőlegesen együttműködtek a kormányerőkkel. Szintén érdemes megjegyezni azt is, hogy a Keleten élő keresztények kulturálisan sokkal inkább hasonlítanak a helyi muszlimokra, hindukra, zsidókra, semmint nyugati hittársaikra. Velük ellentétben ők nem hogy nem fordítják oda másik orcájukat, de sokszor a velük együtt élő muszlimoknál is radikálisabb kegyetlenkedésekre ragadtatják magukat.

Örmény szabadcsapatok török civilek ezreit mészárolták le, amíg azok fiai az I. világháborúban harcoltak. A libanoni polgárháborúban maronita (nyugati-keresztény) milicisták gyakran teres muszlim nők hasából vágták ki gyermekeiket. A mai Nigéria keresztény milíciái fikarcnyit sem békésebbek az ellenséges, al-Kaida ideológiáját osztó Burko Haram csoportnál.

Ha a harc megindul, ember embernek farkasává válik. Mi lehet ennek az ellenszere? Hát el kell kerülni! – mondhatja az immár több mint hat évtizede békében és viszonylagos jólétben élő nyugati. Igen ám, de mi van akkor, ha a körülmények nem szolgálják a béke ügyét? Mi van akkor, ha szárazság pusztít, fogy a vízkészlet, kevés az élelem, és a vészesen csökkenő élettéren egyre több ember küzd a napi betevőért?

Ilyen körülmények között ott, ahol a kollektívához való tartozás egyébként is fontos, olyan kultúrák, ideológiák, esetleg vallásértelmezések alakulnak ki, amelyekben az emberi élet – de különösen az „ők” kategóriába esőké – erősen inflálódik.

Európaiként ezt nehéz megérteni, pláne elfogadni. Ne felejtsük el azonban, hogy a Nyugatot jelenleg sújtó gazdasági válság hatásai még mindig nevetségesen mérsékeltek ahhoz képest, ami a harmadik világ lakóinak már évtizedek óta osztályrésze.

A nyugati gondolkodók és véleményformálók hajlamosak a vallás számlájára írni a vérontást és kegyetlenkedést, mondván, vannak hitek, amelyek agresszívabbak, kevésbé toleránsak a többihez képest. Ez azonban tévút. Olyan, hogy békés vagy agresszív vallás nem létezik. A vallások – legalábbis azok dogmáinak értelmezései – mindig az aktuális körülményekhez idomulnak, és a kihívásokra válaszolnak.

Ez már a pogány korban is így volt. A békés, földművelő svédek a bölcsesség atyját, Odint, míg a hasonló hitvilághoz tartozó, de portyázásokból élő norvégok a villámok és harcok urát, Thort tisztelték.

Hasonló a világvallások logikája is. Aligha vethető össze például a johanniták és ferencesek katolicizmusa, vagy az al-Kaida és a szúfi misztikusok iszlámja. Ha a külső körülmények megkövetelik, még a legbékésebbnek tartott hit is erőszakos arcot ölt. Ez alól még a legbékésebb vallásként számon tartott buddhizmus sem kivétel. Mianmarban például egy Viratu nevű buddhista szerzetes hívei véres pogromokat hajtanak végre az állatnak tartott muszlim polgári lakosság ellen. A szíriai felkelők, a mianmari buddhisták vagy a libanoni falangisták, noha soraik közé farkasok is beférkőznek, nem mind vadállatok. Nem „önként kéjjel”, hanem vallásilag, ideológiailag megalapozottan gyilkolnak és kegyetlenkednek. Ettől várva feloldozást Istentől, társaiktól és saját lelkiismeretüktől. Ölni könnyű. Megismerni és megérteni nehéz.

Sayfo Omar