Aki az elmúlt években turistaként Egyiptomban járt, láthatta: egyszerre menny és pokol a helyiek élete. A több ezer éves műemlékek, a gazdag múzeumok, a Níluson ringó hajócsodák, a luxusszállodák, a tengerparti üdülőparadicsomok mesés gazdagság illúzióját nyújtják. De ha valaki csak néhány lépést tesz gyalogosan valamelyik szálloda portájáról, rögtön nyomasztó képet kap az egyiptomi társadalom másik, sokkal jellemzőbb arcáról.

Értéktelen portékákat rámenősen kínáló nincstelenek, utcákat ellepő szeméthalmok, alapvető cikkekért sorban kígyózó tömegek. A boltokban nincs pénztárgép, sőt feltüntetett árak sem, és aki az utcán szóba áll egy-egy alkalmi eladóval vagy önkéntesen ajánlkozó idegenvezetővel (egyáltalán, válaszol bárkinek, aki kéretlenül megszólítja), garantáltan rosszul jár, mert az ügyletben biztos lesz egy-két rejtett csavar, amit csak a rafinált helyiek tudnak átlátni.

Amikor a külföldi először találkozik az egyiptomiak egyedülálló ügyeskedésével – amit kevésbé finoman fogalmazva becsapásnak is nevezhetnénk – talán meg is haragszik. Ha azonban már járt-kelt egy kicsit az országban, rájön: a rendkívüli szegénység állítja a ravaszkodás kényszerpályájára az egyiptomiakat.

Fejlődő gazdaság

Csupán a gazdasági mutatókat tekintve Egyiptom sikeres országnak is tűnhet, fejlődése töretlen volt az elmúlt évtizedekben. A gazdaság kibocsátása évi 7-8 százalékkal nőtt az utóbbi években, és még a nemzetközi pénzügyi válság sem rázta meg az országot: 2009-ben 5,5 százalékkal nőtt a GDP. A turizmus szabályosan szárnyal. A szédítő tempót mutatja, hogy az ezredforduló környékén 5,3 millió külföldi kereste fel az országot – négyszer annyi, mint húsz évvel korábban. Azóta pedig ezt is sikerült megduplázni: tavaly már 11 millió turistát jegyeztek. Így nem csoda, hogy a turizmus adja Egyiptom GDP-jének mintegy 30 százalékát.

Egyiptom azonban több más, a turisták számára kevéssé ismert bevétellel is rendelkezik. Bár az országnak nincsenek annyira komoly olajmezői, mint némelyik szomszédjának, gázkitermelése számottevő. E két szektor a turizmust megközelítő, évi 6 milliárd dollár bevételt hoz az országnak. Az egyiptomi költségvetés számára jelentős tételt jelentenek a Szuezi-csatorna használatából befolyó illetékek, amelyek 3,5 milliárd dollár gazdagítják a büdzsét.

Az ország számára további forrás a külföldön dolgozó egyiptomiak hazautalása. A különböző olajtermelő arab országokban mintegy ötmillió egyiptomi vendégmunkás él, akik 6-7 milliárd dollárt küldenek haza családtagjaiknak. S bár az egyiptomi mezőgazdaságot és ipart nemzetközileg nem jegyzik, azért az utóbbi években itt is ért el sikereket az ország. Autószerelő gyárat nyitott például a BMW, a Daimler-Benz, a General Motors, a Suzuki és a Hyundai, az olajkitermelésre korszerű vegyipart építettek, a mezőgazdaság pedig 400 ezer hektár megművelhető területet nyert az Asszuáni-gát megépítésével. Mellesleg: a gátra telepített turbinák az ország elektromos ellátásának 20 százalékát biztosítják.

Nem ennyire rózsás azonban a kép, ha azt is megnézzük, mire elegendőek ezek a bevételek. Bár az ország oázisaiban és persze a Nílus mentén az összes gabonafélét megtermelik, az ország élelmiszerszükségletének felét külföldről kénytelen megvásárolni. Az ipari termékeket illetően pedig az egyiptomi behozatal mintegy négyszeresen haladja meg a kivitelt – ezt a hiányt csillapítják némileg a turizmusból vagy a Szuezi-csatorna használatából befolyó pénzek. Nem mellékesen: az Izraellel történt kiegyezés óta Egyiptom jelentős amerikai segélyre is számíthat, amely évente 1,5-2 milliárd dollárt hoz az országnak.

Szétszakadt társadalom

E gazdasági eredményeket azonban szinte teljesen lenullázza a lakosság számának rendkívüli növekedése. Egyiptom a legnépesebb arab ország, lakosainak száma pillanatnyilag 80 millióra rúg. De ezzel kapcsolatban nehéz pontosnak lenni, mert a népesség évi 1,3-1,4 millió (!) fővel gyarapodik.

Az egyiptomi kormány már vagy évtizede képtelen mit kezdeni ezzel az egyre gyarapodó embermasszával. Főleg, hogy a többlet a legszegényebb rétegek körében keletkezik, akik amúgy is a társadalom perifériáján élnek. Míg a középosztály felső része, a sikeres értelmiség az európai mintákat követve Egyiptomban is egykézik, vagy maximum két utódot szül (mert figyelembe veszi, hogy mennyit tud eltartani), a legszegényebbek körében nem ritka az öt-hat gyermek sem. Ennek megfelelően az ország lakosságának 40 százaléka 14 évnél fiatalabb, ami rendkívüli terhet ró az amúgy is szegény aktív lakosságra.

Hogy e gyermekáldással mennyire nem tudnak megbirkózni, mutatja, hogy az egyiptomiak fele ma is analfabéta. Az egyiptomiak megélhetési nehézségeit tovább fokozza, hogy bár az ország területe nagy, valójában ősidők óta a civilizált életre csak a Nílus 10-20 kilométeres körzete, valamint északon a kiszélesedő torkolatvidék alkalmas. Így ebben a szűk térségben, az ország területének mindössze 3 százalékán él az egyiptomiak 99 százaléka, ami rendkívüli zsúfoltságot eredményez.

A főváros, Kairó napjainkra a világ 13. legnépesebb metropoliszává dagadt. Lakosainak száma még az országénál is nehezebben becsülhető: helyi elemzők szerint mintegy 20 millióan élhetnek itt, ám ebből 5 millióan a nyomornegyedekben, villany, víz és általában bármiféle közműszolgáltatás nélkül. Felmérések szerint az itteni családok havi 53 dollárból (szűk 11 ezer forint) kénytelenek megélni. De nem sokkal magasabb a munkahellyel rendelkezők jövedelme sem. Tavaly az egyiptomi átlagfizetés havi 380 egyiptomi font (70 dollár) volt – ez 14 ezer forintnak felel meg. S mivel az egyiptomi családokban általában csak egy dolgozó van, lényegében ez jelenti a háztartás teljes jövedelmét. Ennek ismeretében már sokkal érthetőbbek a bevezetőben említett „ügyeskedések”.

Az egy főre eső egyiptomi GDP egyébként nem ennyire alacsony: 6200 USD, ami körülbelül fele a vonatkozó magyar adatnak. Hogy az egyiptomiak többsége mégis tízszer rosszabbul él, annak okát a rendkívüli egyenlőtlenségek adják. Az egyiptomi társadalom felső szeletét egy rendkívül kicsiny, mindössze néhány százezres létszám adja, s a velük érintkező felső középosztály (az anyagilag sikeres értelmiség) sem számlál néhány milliónál több tagot.

A lakosság döntő többsége, mintegy 70 millió ember a szegények, vagy a tőlük hajszálnyira levő alsó középosztály tagjait gyarapítja. Az egyiptomi dolgozók 80 százaléka még a korábban említett átlagnál is kevesebbet, csupán havi 50-60 dollárt keres. Éles ellentétben áll ezzel ugyanakkor a szűk elit életvitele, akik a fővárostól 20-30 kilométerre, a sivatagban építettek maguknak az átlagemberek számára megközelíthetetlen, zöldellő villaparkokat.

A föld alatti garázsokkal, szolgáltatások teljes körével, elit iskolákkal és minden kényelemmel felszerelt övezetekből ki sem kell lépniük a családtagoknak – csupán a családfő ül autóba minden reggel, hogy a garázsból jellemzően állami hivatala szintén szeparált parkolójába hajtson, ahonnan aztán a köznéppel perceket sem érintkezve, délután majd ugyanígy hazatér. Építőik már elnevezésükkel is igyekeztek jelezni e mesterséges oázisok társadalmi presztízsét: Las Ramblas Barcelona, Dubie Beverly Hills, Hyde Park és így tovább.

A társadalmi különbségekre jellemző, hogy felmérések szerint az egyiptomi társadalom legfelső ötöde az ország GDP-jének 42 százalékát használja el, míg a legszegényebb ötöd 9 százalékkal kénytelen beérni – s e különbség folyamatosan nőtt az elmúlt években. Ráadásul az egyiptomi GDP egy része – mintegy 5 százaléka – egyszerűen eltűnik: a bankközi elszámolások szerint évi 3-6 milliárd dollár kiszivárog az országból. A „szivárgósabb” években ez a turizmus teljes hivatalos bevételéhez közelítő összeget jelent, de az enyhébb időszakokban is elviszi annak mintegy felét.

Időzített bombák

Bár a nyugati világ most döbbenten áll a tunézai és egyiptomi elnöki diktatúrákat elsöprő megmozdulások előtt, valójában az elmúlt években az észak-afrikai arab államokban egyáltalán nem voltak ritkák a tömegeket megmozgató tiltakozások. Egyiptomban 2008-tól egyre gyakrabban robbantak ki tüntetések a romló életszínvonal miatt. S bár a sajtó alig foglalkozott vele, de Algérián a tuniszi eseményekkel egy időben, január elején söpört végig egy nagy tiltakozási hullám – ott azonban a kormány képes volt kezelni az elégedetlenséget.

Az észak-afrikai arab kormányok ugyanazzal a problémával néznek szembe. A széles szegény rétegekre tekintettel évtizedeken át állami pénzekkel támogatták az alapvető fogyasztási cikkek (élelmiszer, tüzelőanyag, energia) árát. Ám az utóbbi öt évben ezek ára robbant a nemzetközi piacokon, egyre nagyobb terhet rakva a központi költségvetésekre. A kormányok tehát fokozatosan az élelmiszerek és az energia árának növelésére kényszerültek – ám ezzel megfizethetetlenné tették azokat a szegénységben élő tízmilliók számára. Nem véletlen, hogy a legerősebb tiltakozások épp Tunéziában és Egyiptomban robbantak ki: ezekben az országokban ugyanis az olajbevételek jóval alatta maradnak mondjuk az algériai vagy a líbiai szintnek.

Jellemző: az algériai kormány azzal csillapította le az év eleji tüntetéseket, hogy nagyvonalúan visszaállította az élelmiszer- és energiatámogatásokat. A puskaporos elegy robbanásához kellett még a középosztály lecsúszása is. A tunéziai vagy az egyiptomi munkaerőpiac ugyanis annyira torzult, hogy immár az egyetemet végzett fiatalokat (tanárokat, mérnököket, orvosokat) sem tudja felszívni, vagy legalábbis nem tud megfelelő megélhetést biztosítani számukra. Így viszont megszülethetett az arab forradalmak „szellemi vezérkara”, akik rendezetlen hőbörgés helyett képesek voltak szervezett célok érdekében megmozdítani a tömeget.

Tunézia példája egyébként arra is felhívja a figyelmet: nem az számít, hogy egy ország abszolút értelemben mennyire szegény. Sokkal fontosabb, hogy a társadalom jelentős része lát-e esélyt magának a felsőbb szintekre emelkedésre. Hisz Tunéziában az egy főre eső GDP duplája az egyiptomi, algériai vagy marokkói szintnek, az országot egy időben afrikai kistigrisként is emlegették, a perspektívák hiánya most mégis milliós zendüléshez vezetett.

Múlt heti lapszámunkban arra a következtetésre jutottunk: bármi is történik most, az arab országokban mindenképpen megmarad az egyszemélyes vezetés. Az új vezetőknek azonban az eddigieknél sokkal körültekintőbben kell majd kezelni a társadalom szakadásának problémáját. S új gazdaságpolitika kidolgozására lesz szükség a forradalmat egyelőre megúszó Marokkóban, Algériában, Líbiában is – még ha utóbbi kettőben a bőséges olajbevételek egyelőre elegendőek ahhoz, hogy legyen pénz betömni a széles szegény rétegek száját.

Bár Egyiptomban és Tunéziában a hivatalos munkanélküliségi ráta 12-13 százalék körül mozog, az arab országokban köztudottan 30 százalék fölötti a valós munkanélküliség. Az IMF becslése szerint 2020-ig 100 millió munkahelyet kellene teremteniük az arab államoknak. Mert az olajbevételek egyszer elfogynak, és akkor akár nemzetközi robbanást is okozhatnak a sivatagban tengődő tízmilliós államok.

Kárász Andor