– Az EU-s mézesmadzagot 1990 óta folyamatos húzgálják az orrunk előtt?

– Hosszú évekig fordítottam magyarra európai uniós anyagokat, jogszabályokat. Közgazdász vagyok és szemembe ötlött: a bővítés feltételrendszere összehasonlíthatatlanul kedvezőtlenebb a mostani tagokra érvényben lévőnél. Láttam azt is, hogy a már bent lévők is egyre elégedetlenebbek és csalódottabbak attól, amit az EU-tól a szép ígéretek helyett kaptak. Így abba kellett hagynom ezt a munkát: nem vehettem részt a nép átverésének előkészítésében. Elhatároztam, hogy tapasztalataimat könyv formájában tárom a közvélemény elé.

– Az efféle nyilvánosság nemkívánatos kísérőjelenségekkel is járhat.

– Ez tagadhatatlan, de azok semmiképpen nem mérhetők a munkában rejlő szépségekhez. Most már számtalan előadással, közönségtalálkozóval a hátam mögött azt kell mondanom, ez volt az egyetlen helyes döntés. A könyv terjesztésének kezdetén azonnal falakba ütköztünk, a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy a nemzet jobbik feléből is csak a legelszántabbak támogatására számíthatunk. Ez így is kimondhatatlan megerősítést jelentett számunkra; a közönség visszhangja pedig már rég minden nehézségünket feledtette velünk.

– A kizárólag a belépés mellett kifejtett állami propaganda úgy állítja be, mintha az EU egy mindkét vagy még inkább mindhárom oldalán vajjal megkent szelet kalács lenne.

– Az unióval kapcsolatos legnagyobb probléma talán az, hogy a jelen pillanatban kérdésesen demokratikus magyarországi felépítmény kíván csatlakozni egy teljesen antidemokratikus rendszerhez. Maga Romano Prodi, az EU Bizottság elnöke jelentette ki, hogy a hatalmi ágak, a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás demokratikus szétválasztása akadályozná az EU működését. Kérdezem, ki az, aki józan ésszel egy ilyen diktatórikus szervezethez önszántából csatlakozik? Csak nem az „az értékekkel nem rendelkező, bolhás kis Magyarország, amelyiknek örülnie kellene, hogy egyáltalán beveszik maguk közé”, mint ahogy azt a múlt héten egy pódiumbeszélgetésen vágta a megrökönyödött közönség arcába a kormányzatot ott hivatalosan képviselő minisztériumi főtisztviselő – egy köztisztviselő, a mi alkalmazottunk! Ennek a szellemiségnek az ismeretében már könnyebben érthető, hogy juthattunk idáig.

– Ennyire kicsik azért mégsem akarhatunk lenni.

– Az eddigiek során még soha meg nem kérdezték a magyar népet, akarja-e egyáltalán az országnak a Európai Unióhoz való csatlakozását. A néptől egyetlen kormánynak nem volt felhatalmazása még a tárgyalások felvételére sem. Most, miután megtörtént az ország gazdasági, jogi és bürokratikus rendszerének az EU irányába való átállítása, és már aláírták a csatlakozási szerződést is, kegyeskednek népszavazást rendezni a számunkra. A nép viszont teljesen híján van a tisztességes tájékozódás, véleménykialakítás lehetőségnek. Ez már az Európai Unió demokráciájának az előszele: én EUkráciának nevezem. Bármi lesz is a népszavazás eredménye, az így elfogadhatatlan, mert illegitim. Az embernek az a benyomása, hogy rá akarnak venni bennünket egy üres papírlap aláírására, amelyen legfelül csupán ez áll: Szerződés. Úgy mondják, egyéb dolgunk nincs is vele, mint a legalján aláírni, a többit majd ők kitöltik – a mi számlánkra. Ez az a pillanat, amikor mindannyiunkban meg kell szólalnia a vészcsengőnek, még mielőtt az lélekharanggá válik.

– Mit tehetünk?

– Nyugodtan ráérnénk később, akár évek múlva csatlakozni. Módunk lenne elfogadható feltételek elérésére, hiszen az EU-nak geopolitikai szempontból legalább olyan fontos a mi belépésünk, mint fordítva. Közben megerősíthetnénk gazdaságunkat is, amely most 80-90 százalékban az EU-hoz kötődik. Egy felelős kormánynak az egyoldalú függőségünk mérséklésén, nem pedig a kiszolgáltatottságunk növelésén kellene munkálkodnia, főként annak ismeretében, hogy a földrészek sorában Európa Afrika előtt sereghajtó a gazdasági növekedés terén.

– A késlekedéssel a többi jelölt megelőzne bennünket.

– Óriási tévedés ezt hinni. A csatlakozási feltételek olyan kedvezőtlenek, hogy bárhol borul a mutatvány, minden tagjelölt szíves örömest kezdené elölről a tárgyalásokat.

– Mire kellene felhasználnunk a haladékot?

– Történelmi lehetőség kínálja fel magát. A tőlünk továbbálló multinacionális vállalatok által üresen hátrahagyott gazdasági terekbe állami támogatással igenis vissza lehetne építeni kis, közepes és akár nagy magyar vállalatokat. Ehhez a privatizáció felülvizsgálata, ha úgy tetszik, revíziója lehetne nagy segítségünkre. A széthurcolt magyar ipar, magyar gazdaság legalább egy része most visszavehető lenne.

– És a mezőgazdaság?

– A XXI. század igazi kincse az élelmiszer lesz. A ENSZ legújabb felmérései is azt állapítják meg, hogy a Kárpát-medence mintegy harmincmillió ember élelmének megtermelésére alkalmas. A külföldi kölcsönök visszafizetésének – jelenleg az államkasszába befolyt minden 100 forintból 40-et erre vagyunk kénytelenek fordítani – átütemezésével felszabaduló óriási pénzügyi források segítségével olyan mezőgazdaságot állíthatnánk talpra, amely hosszú távra megalapozná jólétünket, függetlenségünket és biztonságunkat, és történelmi hagyományaink szerves és méltó folytatása lenne. Megjelent egy új generáció a magyar közéletben, egy képzett, megbízható szakembergárda, akár leendő politikusok is, akik egészen más irányba vihetnék országunkat. Ez a munka rájuk is vár. Azt kívánom, a jövőben kevesebb politikus legyen Magyarországon, de több államférfi.