Orbán Strasbourgban

Petr Drulák, a Cseh Köztársaság volt franciaországi nagykövete, a Szvatopluk Egyesület elnöke, politikai elemző kommentálja az európai intézményrendszer és Orbán Viktor magyar miniszterelnök közelmúltbeli összecsapását.

Brüsszelben mindent megtesznek azért, hogy minél jobban megnehezítsék az Orbán-kormány féléves uniós elnökségét, többek között azzal, hogy Orbán Viktor csak múlt szerdán, az elnökség felénél kapott lehetőséget arra, hogy ismertesse prioritásait az Európai Parlamentben. Ennek semmi köze az európai parlamenti választásokhoz és a parlament összetételének változásához. Öt évvel ezelőtt, szintén az európai választások után, a finn elnökség miniszterelnökét július közepén hívták meg Strasbourgba.

Orbán Viktor fogadásának tényleges menete sem volt szokványos. Maga az Orbán-beszéd a megszokottabbak közé tartozott, tárgyilagosan szólt, az európai versenyképesség helyreállítására és a tömeges migráció elleni küzdelemre koncentrált, inkább kerülte a megosztó témákat. Kevésbé volt szokásos egy magyar ellenzéki aktivista bohóckodása. Egészen Orbánig jutott, mielőtt a biztonságiak lecsillapították volna. A szokásokkal teljesen szakítva, az európai tisztségviselők, a parlamenti frakciók elnökei, élükön az Európai Bizottság elnökével, Von der Leyennel léptek fel. Beszédeikben nem a magyar elnökséghez szóltak, hanem egyszerűen Orbánt püfölték. Mindent püföltek, ami éppen kéznél volt: oroszbarát szimpátiát, demokráciaellenességet, korrupciót vagy szegénységet. Orwelli kirohanásaikat az európai egységről és demokráciáról szóló közhelyekkel támasztották alá. A végén a parlamenti progresszívek kórusban énekelték a „Bella Ciao!” olasz partizán dalt, feltehetően annak jeléül, hogy készek a végső áldozatot is meghozni az Orbán elleni harcban.

Ezekről az eseményekről a mainstream média többé-kevésbé pontosan beszámolt.

Amiről kevesebb szó esik, az Orbán Viktor válasza a brüsszeli tisztviselők kollektív támadására. A nyilvánosság előtt elmondott beszéde az érvelés erejének demonstrációja volt, amely néhány jól elhelyezett ütéssel szétzúzta azokat a féligazságokat és nyílt hazugságokat, amelyekkel a „demokratikus” Európa Orbán Magyarországának becsmérlésére vállalkozott.

Azzal kezdte, hogy rámutatott: Leyen beszéde megsértette a pártatlan „szerződéses figyelőbizottság” elvét. Ezt az elvet következetesen megsértette, követve elődje, Juncker szerencsétlen elképzelését, aki „politikai” bizottságról kezdett beszélni. Jó azonban, ha emlékeztetnek erre, mert ennek a nem választott testületnek a politizálásával olyan hatásköröket bitorol, amelyeket demokratikusan kellene ellenőrizni, és ezzel elmélyíti az EU antidemokratikus jellegét.

Ezután arra intett, hogy ne hasonlítsuk össze az összehasonlíthatatlant. Leyen ugyanis Magyarország 1956-os szovjet intervencióval kapcsolatos történelmi tapasztalataiból azt vonta le, hogy Orbánnak ukránpártibbnak és oroszellenesnek kellene lennie. Orbán hozzátehette volna, hogy az akkori szuverenitásra törekvő magyar reformerek és a kijevi vazallusok korrupt klikkje közötti összehasonlítás rendkívül sértő, de Kijevvel szemben e tekintetben diplomatikus maradt. Leyent csak a több százezer halott ukránra és saját felelősségére emlékeztette a katasztrófához vezető hibás európai stratégiáért.

A számokat arra is felhasználta, hogy leleplezze a nyugati képmutatást minden Oroszországgal kapcsolatos kérdésben, legyen szó akár az orosz állampolgárok beutazásáról, akár a szankciókhoz való hozzáállásról. Azzal vádolják a magyarokat, hogy megkönnyítik az oroszok bejutását az országba, de Magyarországon csak 7 ezer orosz dolgozik, míg Németországban 300 ezer, Spanyolországban 100 ezer, Franciaországban 60 ezer. Hasonlóan képmutató Magyarország Oroszországgal való gazdasági együttműködésének kritikája. A nyugati cégek, burkoltan vagy nyíltan, jó hasznot húznak az Oroszországgal folytatott kereskedelemből. Nyolc és fél milliárd dollár értékben vásároltak 2022 óta orosz olajat török és indiai finomítóktól, 2023-ban 44 százalékkal növelték orosz gázfogyasztásukat, és mintegy kétmilliárd dollárnyi adót fizettek Oroszországban.

A magyar demokráciát ért kritikákra reagálva rámutatott, hogy bár a magyar parlamentben kétharmados többséggel rendelkezik, az ellenzék a bizottságokban megfelelően képviselteti magát, míg az Európai Parlamentben a hazafiak frakcióját minden pozícióból kizárták.

A korrupciós vádakkal kapcsolatban azt mondta, felháborítónak tartja, hogy az Európai Parlament a korrupciós botrányok közepette kioktatja a tagállamokat a korrupcióról. Emlékeztette azokat, akik azzal vádolják, hogy Magyarországot a szegénységbe és a kivándorlásba taszította, hogy országa gazdasági növekedése kétszerese az uniós átlagnak, kivándorlási rátája pedig megegyezik Ausztriáéval. Az uniós források csökkentésével való zsarolásra úgy reagált, hogy emlékeztetett arra, ennek a pénznek a nyolcvan százaléka nyugati cégek zsebében landol.

Orbán Viktor válaszai közül nem mindegyik volt egyformán meggyőző. A pártja és a vele kapcsolatban álló üzletemberek közötti kapcsolatok bizonyára olyasmit takarnak, amiről inkább hallgat, és nagyobb szüksége van az európai pénzre, mint ahogy azt beismeri. Helytálló a munkavállalói jogok gyengülésének kritikája is, amelyre Orbán még nem talált meggyőző választ sem Strasbourgban, sem Budapesten. Mindazonáltal ismét megmutatta, hogy mennyire fölényben van ellenfeleivel szemben. Mind érvelésben, mind a szuverenitás gyakorlatában. Parlamenti útját megkoronázhatta volna azzal, hogy szívből énekli a „Bella Ciao!-t”. Ennek a gyönyörű és megható dalnak a témája az egyszerű, dolgozó ember harca a megszállók ellen. Ha valaki ma Európában készen áll egy ilyen harcra, akkor azok a „populisták” és a hazafiak, akiknek Orbán Viktor a híve, és nem az a transznacionális progresszív oligarchia, amelynek képviselői a Parlamentben énekelték ezt a dalt.

Kapcsolódó – Egy nem mindennapi Bella Ciao-változat:

A müezzin éneke helyett a Bella Ciao szólt a minaretekből

A müezzin éneke helyett a Bella Ciao Bella olasz ellenállási dal szólt a törökországi Izmir minaretjeinek hangszóróiból.