Orbán, Trump és Takaicsi kultúrharcosok

– Milyen volt Abe miniszterelnök a mindennapokban? Hogyan emlékszik rá?

– Abe miniszterelnököt 2022 júliusában gyilkolták meg, és ez számomra máig feldolgozhatatlan veszteség. Személyiségét tekintve Abe kiegyensúlyozott, barátságos és rendkívül méltóságos ember volt. Jellemző volt rá, hogy mindenkit egyenrangúnak tekintett, függetlenül attól, hogy az adott tisztviselő holt állt a hierarchiában. Mellette dolgozni egyszerre volt megtiszteltetés és ajándék, pályám egyik legnagyobb kiváltsága. Bár hivatalosan csak egyszer találkozott Orbán Viktor miniszterelnökkel, biztos vagyok benne, hogy nagyon jól egyeztek volna.

– Miért gondolja ezt?

– Mert ugyanaz az értékrendjük. Abe mindig is úgy tekintett Japánra, mint egy különálló civilizációra a csendes-óceáni térségben, amelynek sajátos karakterét meg kell őrizni a környező nagyhatalmi nyomással, főleg Kínáéval szemben. Magyarország a harcosok és a mártírok országa, a nyugati civilizáció és a kereszténység egyik bástyája. Két nagyon különböző, mégis bizonyos szempontból hasonló ország vagyunk. Magyarországot történelmileg a Kárpátok ölelik körbe; Japánt a tenger veszi körül. Ez a földrajzi védettség mindkét ország identitását mélyen formálta. És mindkét országot jellemzi, hogy sokszor civilizációs határvidéken állt, ahol a kulturális túlélés nem volt magától értetődő. Ezért, azt hiszem, ösztönösen értjük egymást bizonyos kérdésekben.

– Ön főleg külpolitikai beszédeket írt Abe számára. Mi volt a miniszterelnök külpolitikai víziója? Hogyan látta Japán helyét a világban?

– A nagy fordulat 2005 körül következett be. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a kínai gazdaság túlnövi a japánt. Ma Kína gazdasága körülbelül tízszer akkora, mint Japáné, a katonai költségvetése pedig nagyjából hússzorosa. A kínai haditengerészet, különösen a tengeralattjáró-flotta olyan tempóban bővül, amit Japán és még az Egyesült Államok is nehezen tud követni. Japán eközben a világ egyik legkritikusabb földrajzi pontján él: Oroszország, Kína és Észak-Korea közvetlen szomszédságában. Szoktam mondani, hogy geopolitikai szempontból ez az a hely, ahová az ember legkevésbé szeretne költözni. Gyönyörű vidék, de stratégiai értelemben veszélyes.

– Abe miniszterelnök válasza erre a helyzetre az volt, hogy bővítette Japán szövetségi rendszerét, ugye?

– Pontosan. A második világháború után Japán biztonságpolitikája egyetlen tartóoszlopra épült: az amerikai–japán szövetségre. Abe azonban felismerte, hogy stabilitást csak több pilléren lehet építeni. Így jött létre az, amit ma Quadként (Négyoldalú Biztonsági Párbeszéd) ismerünk: Japán, az Egyesült Államok, Ausztrália és India stratégiai együttműködése. A Quad tulajdonképpen egy gyémánt alakú biztonsági hálót von a térségre: északon Japán, délen Ausztrália, nyugaton India, keleten pedig Hawaii, az amerikai indo-csendes-óceáni jelenlét egyik kulcspontja, földrajzi tájékozódási pontként, nem önálló tagként. Ez a háló lefedi mind a Kelet-kínai-, mind a Dél-kínai-tengert, és nagyon világos üzenet Pekingnek: Japán nincs elszigetelve. Sok szövetségesünk van.

– Sokat említi Kínát. Ön szerint Peking valóban megpróbálja elfoglalni Tajvant?

– A kérdés nem az, hogy megpróbálja-e, hanem hogy mikor és milyen módszerrel. Az „elfoglalni” talán túl direkt szó, de az biztos, hogy Kína végső célja Tajvan teljes integrálása a saját politikai rendszerébe. Ez megtörténhet invázióval, de valószínűbb, hogy előbb szürke zónás eszközök jönnek: tengeri és légi blokád, a külvilággal összekötő kommunikációs kábelek elvágása, egyfajta folyamatos katonai „körbebástyázás”, Tajvan fokozatos elszigetelése. Ezek közül több már most is zajlik. Ne feledjük: Hszi Csin-ping 2049-re, a Kínai Népköztársaság kikiáltásának századik évfordulójára szeretné megvalósítani a nagy „kínai álmot”, az egységes Kínát, aminek egyik legfontosabb eleme Tajvan. A következő húsz év lesz a legkritikusabb időszak Japán modern történetében.

– A japán alkotmány 9. cikke korlátozza a hadsereg működését. Abe miniszterelnök többször is felvetette a módosítás szükségességét. Hol tart ez a kérdés ma, és mit gondol róla az új miniszterelnök, Takaicsi Szanae?

– A világon egyedülálló módon az első bekezdése valóban kimondja, hogy Japán lemond a háborúról mint a nemzet politikai eszközéről, a második bekezdés pedig azt is rögzíti, hogy Japán nem rendelkezhet háborús eszközökkel. Ez az igazán nehéz ügy, hiszen a valóság teljesen más: Japánnak modern, technikailag fejlett hadereje van, haditengerészete, légereje és szárazföldi erői. Csakhogy ezeket hivatalosan „Önvédelmi Erőknek” hívjuk. Abe miniszterelnök volt az első, aki törvényi szinten lehetővé tette, hogy ezek az erők egységes parancsnoki rendszerben, valós műveleti szinten működjenek együtt az Egyesült Államok haderejével. Ez jelentősen növelte Japán elrettentő képességét, és Pekingben is így értelmezték: a japán és amerikai erők immár sok szempontból egységként kezelendők. Az alkotmány tényleges módosítása azonban rendkívül nehéz. A parlament mindkét házában kétharmados többség kellene hozzá, majd egy országos népszavazás. Jelenleg a kormánykoalíció nincs kétharmadon, így Takaicsi Szanae csak nagy politikai erőfeszítések árán tudná ezt napirenden tartani. Ez hosszú folyamat, és a lakosságot is meg kell győzni.

– A japán közvélemény támogatja a változtatást?

– Ma sokkal inkább, mint 30-40 éve. A közvélemény-kutatások szerint a lakosság mintegy 60 százaléka támogatná az alkotmánymódosítást, legalábbis elvben. A probléma az, hogy a japán politika, akárcsak sok nyugati országban, ciklusokban gondolkodik, miközben egy ilyen horderejű változtatás hosszú távú politikai bizalmat és kitartó kommunikációt igényel.

– Említette, hogy a japán konzervativizmus bizonyos tekintetben hasonlít a magyarhoz. Mit jelent Japánban konzervatívnak lenni? Sok helyen teljesen mást értenek ez alatt.

– Japánban a konzervativizmus elsősorban kulturális és civilizációs jellegű, nem pedig ideológiai. A sokszínűség önmagáért nem érték, a társadalmi szövet egysége és kohéziója az igazán fontos. Ez mélyen japán gondolat. A társadalmi stabilitás, a hagyományos normák, az egymás iránti tisztelet többet nyom a latban, mint az ideológiai jelszavak. Japán története több mint kétezer évre nyúlik vissza, és a császári család a világ legrégebbi megszakítatlan dinasztiája. Ez olyan stabilitási és identitási alapot ad, amely ritka a világon. A japán konzervativizmus így sokkal inkább kulturális, mintsem politikai természetű.

– Japán híresen kevés bevándorlót fogad be. Mi ennek az oka?

– Japán nagyon hosszú ideje stabil, homogén kulturális közösség. A japán nyelv szerkezete és írása legalább 1700 éve létezik lényegében változatlanul; egy mai középiskolás el tud olvasni a VI. században írt költeményeket. Ez óriási dolog. A társadalom nagy része úgy gondolja, hogy a bevándorlás akkor nem jelent problémát, ha lassú, fokozatos és ellenőrzött, ha ellenben nagy tömegben és hirtelen érkeznének bevándorlók, akkor a társadalmi rend, az együttélés normái sérülnének. Nem a külföldiektől félünk, hanem a hirtelen, kontrollálatlan változástól – ebben nem követjük a Nyugatot.

– Említette a társadalmi kohézió fontosságát. Azt is mondta, hogy Európában, például Németországban, a karácsonyi vásárok elleni támadások tragikus fejlemények.

– Valóban így gondolom. Minden alkalommal, amikor azt látom, hogy Németországban olyan emberek támadtak karácsonyi vásárokra, akik nem tisztelik a kereszténységet, mindig tragikusnak érzem. Ezek a jelenségek azt mutatják, hogy a társadalmi szövet, amely összetart egy nemzetet, sérülékeny. Japán pontosan ezt szeretné elkerülni.

– Japán óriási demográfiai válsággal küzd. Alacsony születésszám, gyorsan öregedő társadalom. Ha nem a bevándorlás a válasz, akkor mi lehet?

– A probléma mélyebb, mint gondolnánk. A japán társadalomban volt egy rendkívül népes nemzedék, a második világháború utáni baby boomerek, az 1945 és 1949 között születettek. Az ő gyermekeik, a mai ötvenesek viszont már nem vállaltak elegendő gyermeket, részben a gazdasági stagnálás miatt. Japán 1990 és 2010 között súlyos gazdasági válságot élt át. A vállalatok nem mertek hosszú távra tervezni, rengeteg fiatal csak átmeneti vagy részmunkaidős álláshoz jutott. Így nem látták biztosnak a jövőt, nem merték vállalni a családalapítás terheit. A statisztikák ma megdöbbentők: az 50 éves japán férfiak 30 százaléka soha nem házasodott meg. Ilyen korábban nem fordult elő a japán történelemben. És ahol nincs jövőkép, ott nincs gyerek sem. A megoldás tehát elsősorban gazdasági és kulturális: vissza kell adni a fiataloknak azt az érzést, hogy érdemes hinniük a jövőben.

– Mit tesz ezért az új miniszterelnök, Takaicsi Szanae?

– Rövid távon az infláció megfékezése a legfontosabb feladata, mert sok idős ember csak nyugdíjból él, és őket különösen sújtja a drágulás. Hosszabb távon pedig egy olyan gazdasági és védelmi programon dolgozik, amelyet én „védelmi keynesianizmusnak” nevezek. Lényege, hogy a védelemre fordított többletköltés egyszerre erősítheti a hadsereget és a gazdasági ipari bázist. A védelmi ipar fejlesztése munkahelyeket teremt, Japánban a legnagyobb állami foglalkoztató a hadsereg, majdnem 250 ezer taggal, a katonák magasabb bére pedig visszafolyik a gazdaságba. Takaicsi célja tehát: egyszerre megerősíteni Japán katonai képességeit és gazdasági vitalitását.

– Takaicsi nemrég találkozott Donald Trumppal. Az Egyesült Államok mit vár el Japántól a jelenlegi geopolitikai helyzetben?

– Trump nem szereti, ha a szövetségesei katonai „potyautasok”. Vagyis ne csak élvezzék a biztonságpolitikai ernyőt, hanem vállaljanak aktív részt annak fenntartásában, költségeiben. Japán fejleszti tovább a hadseregét, óriási terhet vállal az amerikai csapatok japán földön történő állomásoztatásával – Amerikának pedig meg kell értenie, hogy a japán támaszpontjuk nélkül nem tudnák biztosítani a csendes-óceáni dominanciájukat.

– Orbán Viktorral is találkozott Trump elnök. Hogyan értékeli a találkozót?

– Gratulálok Orbán Viktor miniszterelnök úrnak az eredményes találkozóhoz. Szerintem Trump Orbánban egyfajta szellemi, kulturális szövetségest lát, olyan vezetőt, aki világosan tudja, mit szeretne megvédeni és megőrizni. Trump kultúrharcos alkat, és Orbánt is annak tartja. Nem lennék meglepve, ha Takaicsi Szanaéban is hasonló karaktert látna: határozott, konzervatív értékrendű vezetőt. Takaicsi és Orbán Viktor pedig szerintem szintén nagyon mély és értékrendalapú párbeszédre képesek.

– Hogyan látják Japánban az Egyesült Államokkal való kapcsolat történelmi részét? A második világháborúban az amerikai bombázások óriási pusztítást okoztak, Tokió, Hirosima, Nagaszaki. Hogyan lehetett ezt feldolgozni?

– Mi komolyan gondoljuk azt, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Más országokban ez talán nem így működik, nálunk igen. A háború borzalmai természetesen generációkon átívelő traumát okoztak, Tokió 1945. márciusi bombázása egyetlen éjszaka alatt százezer civil életét oltotta ki, Hirosima és Nagaszaki tragédiája pedig hatalmas sebet vágott a nemzeten. Mégis, a japán társadalom a háború utáni évtizedekben realista volt. Láttuk, hogy a hidegháború frontvonalába kerültünk, két nukleáris nagyhatalom vetélkedésének középpontjába. Ebben a helyzetben az amerikai–japán szövetség volt az egyetlen racionális út. Ezért nem alakult ki tartós, széles körű Amerika-ellenes mozgalom. Az emberek gyászoltak, de közben felismerték, hogy Japán jövője az együttműködésben van. A fájdalmat nem felejtettük el, de beépítettük a saját identitásunkba.

– Térjünk át Oroszországra. A Kuril-szigetek területi vitájáról, kérdéséről sokat lehet hallani. Milyen ma a japán–orosz viszony?

– Abe miniszterelnök sokat dolgozott azon, hogy végre békeszerződést kössünk Oroszországgal, ilyen máig nincs, pedig a második világháború vége óta több mint 75 év eltelt. Furcsa, de ennek hiányában egyetlen orosz elnök sem érkezett hivatalos látogatásra japán földre. A cél az lett volna, hogy politikailag stabilizáljuk az északi térséget, ahol az orosz nukleáris tengeralattjárók állomásoznak, és amely egyfajta stratégiai kapu az Északi-sarkvidék felé. Aztán kitört az ukrajnai háború, és minden lenullázódott. Japán csatlakozott a nyugati szankciókhoz, és a kapcsolat ma lényegében befagyott. Egyetlen kivétel a Szahalin környéki LNG-projekt, amelyben japán cégek kisebbségi részvényesek, ott még van együttműködés, de minimális.

– Tehet bármit Japán az ukrajnai helyzet megoldásáért?

– Közvetítőként kevés esélyünk van, de technikai területeken igenis tudunk segíteni: például az aknamentesítésben, amelyben Japánnak világszinten kiemelkedő tapasztalata van; emellett a háború után részt vennénk Ukrajna gazdasági újjáépítésében. Japán számára azonban a legnagyobb stratégiai aggodalom Tajvan, mert ha Kínának sikerülne ellene lépnie, a nemzetközi közösség keveset tudna tenni. Tajvant ugyanis a világ nagy része nem ismeri el államként, így nincs formális nemzetközi jogi védelme. Ezért figyeljük rendkívüli aggodalommal az európai eseményeket: ami Ukrajnában történik, az a saját jövőnkre is árnyékot vet.

– És Európa? Hogy látják a kontinens helyzetét Tokióból?

– Európa ma sokkal széttartóbb, mint korábban, az Európa-projekt szinte teljesen kiüresedett. Vannak közös értékek, a demokrácia, az emberi jogok, a szabadság, amelyeket Japán mélyen tisztel, de Európa politikai egysége meggyengült. Japán sokáig egységes Európáról beszélt, de ma már látjuk, hogy ez nem létező kategória. Mégis, Európa a világ egyik olyan térsége, ahol az emberek legszívesebben élnének, éppen ezért fontos, hogy Európa erős, magabiztos és stabil maradjon. Egy erős Európa Japán számára is előnyt jelent, a NATO-val való együttműködésünk pedig egyre időszerűbb és valóságosabb.

– Hogyan érzi magát Magyarországon?

– Budapest szerintem Európa egyik legszebb városa, és ezt nem udvariasságból mondom. Már a hatodik alkalommal járok Magyarországon, és minden alkalommal lenyűgöz, hogy a magyarok milyen szívvel-lélekkel őrzik a történelmüket, kultúrájukat, nyelvüket. A magyar történelem rendkívül izgalmas számomra, és, talán furcsán hangzik, bizonyos pontokon hasonlít a japánhoz: két nagyon régi, különleges nyelv és kultúra, amelyet sokszor nagyhatalmi viharok között kellett megőrizni. Nagyon szeretnék még többet megtudni Magyarországról, és remélem, visszatérhetek.