Oroszország boldog

Vlagyimir Putyin és Oroszország a világbajnokság egyértelmű győztese. Az elsőrendű szervezés, a kiváló hangulat és a „szbornaja” várakozáson felüli szereplése sokakat meggyőzhetett az orosz változásokról. Ez a siker azonban nem mindenkinek tetszik. Vannak, akik jobban szeretnék Oroszország régi arcát látni és láttatni.

Fotó: MTI, archív, illusztráció

„Rossszííjaa! Rosszííjaa!” – ordítja átszellemülten a moszkvai szurkolói zónában egy fiatal lányokból álló csapat. Kezükben hatalmas orosz zászló, és egy pillanatra sem lankadnak. Barátságosan magukhoz intenek, de egyetlen magyar futballista neve sem jut az eszükbe. Mondjuk, ez még megbocsájtható. Ők már Puskásról vagy Albertről és Farkasról nem hallhattak. Igaz, azt a kérdést sem nagyon értik, hogy melyik orosz csapatnak drukkolnak. „Hát az oroszoknak!” – vágják rá határozottan. A Szpartak, a CSZKA vagy a Zenit számukra nem jelent semmit. Focimeccsen még soha sem voltak, de nem zárják ki, hogy a jövőben elmennek. Szurkolnak Oroszországnak torkukszakadtából, miközben éppen Brazília játszik Szerbiával.

– Ez óriási buli! Jobb, mint a diszkó vagy egy fesztivál! Rengeteg a külföldi szurkoló, a vidámságuk, felszabadultságuk átragad ránk is – mondja ki sokak nevében Tánya, hogy miért vannak itt.

Míg a lányokat a hangulat hozta ki a szurkolói zónába, Szerjozsát nem a buli, inkább maga a futball motiválja. Nem véletlenül, hiszen maga is focizik. Kazanyban a francia–argentinnal már az ötödik meccsét látta, és még hátravan az utolsó, az orosz–horvát. A 12 éves fiú apjával járta körbe Irkutszkból indulva a világbajnokság kedvéért Oroszországot. Büszkén mutatja a Pogbával készült szelfit, és csak azt sajnálja, hogy kedvenc csapatának városában, Krasznodarban nem rendeztek mérkőzést. Tánya és Szerjozsa is igazi ünnepként éli meg, hogy Oroszországba érkezett a világ. Mindketten érzik, hogy itt valami többről is szó van, mint a foci.

Főképp azután, hogy a „szbornaja” önmagát felülmúlva sikerélmények sorával ajándékozta meg az oroszokat. Nem csoda, hogy elragadta őket a foci- és győzelmi láz, mint azt a nyugdíjas tanítónőt is, akivel a vonaton találkoztunk Kazanyból Moszkvába utazva. Mikor mi még a 12 órás út előtt voltunk, ő már egy egész napja zakatolt a nyugat-szibériai olajmező egyik központjából, Nyizsnyevartovszkból, így csak a lányától tudhatta meg telefonon, hogy Dzjubáék legyőzték a spanyolokat.

– Győztünk! – könnyezte meg utólag is a továbbjutást, hozzátéve, hogy ő nem rajong a fociért, de ez más. – Oroszország megint megmutatta! – mondja a boldogságtól sugárzó tekintettel.

Csak később derül ki, hogy Alina valójában belarusz, aki az olajmezők feltárásakor követte egykor a férjét az Urálon túlra. Most hazafelé tart, és Oroszországért szorít.

– Világbajnokok leszünk! – veregeti meg a vállamat egy másik 50-es hölgy is, és hosszú fejtegetésbe kezd előbb Sztanyiszlav Csercseszov szövetségi kapitány taktikájáról, majd egy gyors váltással a Nyugat-Oroszországot térdre kényszeríteni akaró elképzeléseinek kudarcára tereli a szót. A kazanyi Kreml tövében egy ajándékboltban zajlott beszélgetés jut eszembe, amikor két argentin akart American Express kártyával fizetni a világbajnokság kabalafigurájáért, egy-egy plüss Zabivakáért, ám a terminál ellenszegült.

– Köszönjük, Trump! Most sem velünk szúrtál ki! – háborogtak az eladónők, hozzátéve, hogy az oroszokat nem lehet térdre kényszeríteni.

Ha ezt a világbajnokságot politikai szempontból vizsgáljuk, akkor a „szbornaja” szárnyalása, de még tiszteletre méltó bukása is a horvátok ellen érezhetően megnövelte Vlagyimir Putyin politikai tőkéjét. Golovinék szereplése megerősítette az oroszok önbecsülését, hiszen ha már a fociban is idáig jutnak, akkor más téren sem kell félniük. A futballőrületben, amikor egy nemzet összezár a hatalom mögött, talán még a nyugdíjkorhatár egyébként fájdalmas felemelését is könnyebb megemészteni. Így aztán – felfogják ezt a játékosok és a szurkolók, vagy sem – a válogatott szereplése egyértelműen a politikai rendszer sikerként is értékelhető. Még a hatalommal szemben kritikusak sem nagyon tudnak túllépni azon a tényen, hogy egy ilyen esemény megrendezése egyértelműen Oroszország sikere. Ide figyel a világ, itt van a futball elitje, ráadásul még a „szbornaja” is kitett magáért. Ennél többet a Kreml nem is kívánhatott volna.

Az épülő infrastruktúrát, a rendezés sikerét, az oroszok felszabadultságát látva ugyanis nehéz a Brezsnyev-korszakot idéző pangásról, a rendszer múltba fordulásáról, megmerevedéséről, az ország bezárkózásáról beszélni. Aki eddig nem akarta, az is kénytelen meglátni az elmúlt két évtized grandiózus változásait. Azt, hogy ez az ország már rég nem a Szovjetunió, a városok arculata megváltozott, mint ahogy maguk az emberek is. A felhőkarcolók, a modern stadionok látványa széttöri a régi, megkövesedett sztereotípiákat, a csinos, jól öltözött lányok után megfordulva pedig a messze földről ide zarándokolt szurkoló megbizonyosodhat arról, hogy az orosz városok utcáin nem usankás medvék mászkálnak.

Egy olimpia vagy egy foci-vb megrendezése mindig az adott rendszer sikere is. Már csak azért is, mert a szurkolók döntő többsége jó érzésekkel hagyja el az országot, és a jó hírét viszi magával. Nem nagyon lép ki ugyanis a szálloda-stadion-söröző háromszögből, de ha meg is teszi, a turisztikai látványosságok magával ragadóak, a világbajnokságot kísérő kulturális program pedig világszínvonalú. A rendezők mindent megtesznek azért, hogy a vendégek jól érezzék magukat.

Az Oroszországot régóta járók például meglepődhetnek például azon, hogy a rend­őrség mennyire visszafogottan, kimondottan a háttérbe húzódva, de hatékonyan vigyázza a rendet. A szervezés zökkenőmentes, az utazások nagy része a szurkolók számára ingyenes, az önkéntesek kedvesek, a lakosság pedig barátságos. Így aztán hiába ír majd otthon a sajtó az emberi jogok megsértéséről, az orosz berendezkedés diktatórikus jellegéről, a világbajnokságon megfordulók ezen csak nevetnek. Hiszen ők csak boldog, mosolygós, velük szelfiző oroszokat, felhőkarcolókat, sima utakat, nyugati színvonalú éttermeket, szállodákat láttak.

Megdől tehát a nyugati sajtóban sulykolt teória, hogy a liberális berendezkedésű országokban csupa vidám, gondtalan ember él, míg máshol nyomasztó az élet. A Dél-Amerikából érkezőknek ez nem volt olyan nagy meglepetés, ők viszont azon lepődhettek meg, hogy Oroszország biztonságos, sőt sokszor biztonságosabb, mint a saját hazájuk.

Sokan nem szerették volna, hogy a futball ünnepe Oroszország ünnepe is legyen. A nyugati sajtó meglehetős hatékonysággal ijesztette el az angol, a német vagy a francia és svéd szurkolókat Oroszországtól. Európából jóval kevesebben érkeztek, mint például Dél-Amerikából. Nem beszélve a mintegy 100 ezer kínairól. Hiába riogattak azonban az orosz futballhuligánokkal, a homoszexuálisokkal szembeni kemény fellépéssel, a másság tiszteletének, a toleranciának a hiányával és a mindenkire tapadó orosz hölgyekkel, aki mégis vette a bátorságot, és elutazott a csapatát buzdítani, az ugyancsak meglepődött.

– Hazudik a brit sajtó! – summázta a látottakat nemes egyszerűséggel egy angol drukker Moszkva központjában, sörrel a kezében, és nem zaklatta ezért senki.

Az sem jött be, hogy a lengyeleket majd megverik. Ugyan a stadionban kifütyülték őket, ám a központban már együtt söröztek az orosz szurkolókkal. Az is meglepő lehetett sokak számára, hogy minden meccs telt házas. És nem úgy, hogy kivezényelnék a stadionokba a diákokat és a katonákat. Sokan szerettek volna még jegyhez jutni az ugyancsak borsos, 100 és 400 dollár közötti árak ellenére is. Nem értik sokan azt sem, hogy honnan van a szegény oroszoknak annyi pénzük, hogy átlagban felerészt megtöltsék a lelátókat. S akkor még nem említettük a hangulatot, amely magával ragadó. De nem lehet panasz a szervezésre sem, amelyben a szláv vendégszeretet vegyül a nyugatos tervezéssel és pontossággal.

Mindez érezhetően idegesíti Oroszország ellenségeit, akik jobb híján Putyin Patyomkin-falujaként mutatják be a világbajnokságot, azt sulykolva, hogy az utcákon látható vidámság, felszabadultság sem takarhatja el a szörnyű valóságot. Jobb híján még a „szbornaja” sikere mögött is Putyint láttatják.

Jellemző volt, ahogy Eric Cantona kommentálta az oroszok spanyolok feletti győzelmét. Az egykori francia csatárlegenda a mérkőzést jellemezve egy olcsó poént sütött el: „Pique kezezése után elcsíptünk egy telefonhívást, amelyben bizonyos Vlagyimir P. kiadja az utasítást, hogy engedjék szabadon Shakirát…” Nehéz lehet belenyugodni abba, hogy Oroszország pedig boldog.