Jean-Marie Le Pen 1928-ban született La Trinité-sur-Mer-ben.
Jogi egyetemet végzett, majd belépett a francia idegenlégióba.
Indokínában és Algériában is harcolt.
1956-ban a Nemzetgyűlés tagja lett.
1972-ben megalapította a Nemzeti Frontot, melynek színeiben 2007-ig minden alkalommal megmérette magát az elnökválasztásokon.
2015-ben lányával, Marine Le Pennel való konfliktusa után kizárták saját pártjából.

Hirdetés

– Van valami közös önben és a magya­rokban: 1956 nemcsak a magyar nép történelme, de az ön életútja szempontjából is sorsdöntő volt.

– Így igaz. Éppen a magyar felkelés éve volt, amikor engem először megválasztottak parlamenti képviselőnek. Jól emlékszem a felkelés leveréséről és a kommunista terrorról szóló hírekre, amelyek nemcsak személyesen engem erősítettek meg szovjetellenes meggyőződésemben, de egy kicsit az egész Nyugat szemét felnyitották.

– A hidegháború éveiben milyennek látta Franciaország és a keleti blokk közötti kapcsolatokat?

– Mivel nem voltam hatalmi pozíció­ban, nem aktív szereplőként, hanem inkább megfigyelőként követtem az eseményeket. Akkoriban reális veszélynek láttuk, hogy a szovjet hadsereg végigsöpörhet Nyugat-Európán. Ez adta az amerikaiakkal kötött katonai szövetség legitimitását is. Különösen érzékenyek voltunk hát minden olyan jelre, amely a szovjet diktatúra erőszakosságára utalt. De mindez mára olyan távolinak tűnik.

Korábban írtuk

– Valóban sok minden történt azóta. Különösen a Szovjetunió összeomlását követően…

– A Szovjetunió bukása olyan volt a számunkra, mint amikor egy tömbház dől össze. Azt el tudtuk képzelni, hogy egy faház omoljon össze vagy égjen ki, de azt, hogy egy nagy betonkolosszus önmagától pusztuljon el, már nehezebben. Gorbacsov vezetésével valóságos történelmi öngyilkosságnak voltunk szemtanúi. Akkor fellélegeztünk, mivel végre megszűnt a megszállás veszélye, mára viszont már magunk is tapasztaljuk a belső széthullást politikai, erkölcsi és vallási téren egyaránt. Civilizációnk építményének összeomlása mára elkerülhetetlen, hiszen nehezebb felvenni a harcot a belső enyészettel, mint egy külső támadással. A Szovjetuniótól való félelem egykor fokozta a készenlétünket, azóta viszont kényelmesen hátradőltünk, és megkezdődött a hanyatlás.

– Mi az oka a belső összeomlásnak?

– Úgy gondolom, hogy a probléma gyökerei a vallás kiüresedéséig nyúlnak vissza. Valaha a vallás diktálta az erkölcsi értékeket és az élet szabályait, még azoknak is, akik nem gyakorolták hitüket vagy épp személy szerint nem voltak hívők. A vallás gyengülésével így minden hanyatlani kezdett, ami spirituálisan, lelkileg vagy mentálisan tőle függött. Olyan ez, mint amikor egy világítótorony pont az éjszaka közepén romlik el.

– Lát reményt arra, hogy ez a tendencia megfordul?

– A remény alapvető erény. Ha valakinek gyenge a hite vagy nincs is neki, a remény akkor is ott pislákol a számára. Valamennyien abban a reményben élünk, hogy jönni fog valamiféle üdvösség, legyen az földi vagy égi eredetű. Az idő azonban visszafordíthatatlanul telik. Úgy gondolom, a közvélemény még mindig nem nézett szembe bizonyos tényekkel és azok elkerülhetetlen következményeivel. Így például azzal sem, hogy ötven év leforgása alatt a Föld lakossága kettőről közel nyolcmilliárdra növekedett, mely folyamat még nem állt meg. Ennek következményei drámaiak lesznek, egyenesen a világunk felrobbanásához vezethet. A népességszabályozás természet által létrehozott módjai, mint a nagy betegségek, a pestis vagy a kolera a vakcináknak köszönhetően mára eltűntek, a demográfiai robbanást pedig nem követi az erőforrások kellő bővülése. A szükségletek és rendelkezésre álló erőforrások közti szakadék globális konfliktusokat és migrációt hoz. Minden elismerésem az olyan országoké, mint Magyarország és Lengyelország, amelyek felismerik ezeket a folyamatokat és felkészülnek a védekezésre. Ha Nyugat-Európa követné a példájukat, talán lenne esélye arra, hogy eltérítse a vihart. Így viszont elsodor minket.

Jean-Marie Le Pen az 1950-es években

– Ön az elsők egyike volt, aki felhívta a figyelmet a Nyugat-Európába irányuló bevándorlás veszélyeire. 40 évvel ezelőtti jóslata mintha beteljesedni látszana…

– Azóta is gyakran vádolnak azzal, hogy bármiről legyen is szó, mindig ide lyukadok ki. Most az elnökjelöltségért induló Éric Zemmourt is hasonló vádak érik, azt mondják, ő is a bevándorlás témájának a megszállottja. De mit lehet tenni, ha egyszer ez tényleg központi jelenség? A világ népességének a növekedése könnyen kiszámítható következményekkel jár. Ha egyetlen tortából előbb négy, majd 12, aztán 48 vagy 96 ember akar enni, akkor végül a torta túl kicsi lesz, nemcsak ahhoz, hogy mindenki jóllakjon, hanem hogy egyáltalán túléljen. A Vlagyivosztoktól Gibraltárig tartó, általam boreális kontinensnek nevezett területen a népesség növekedése többé-kevésbé normális. Egyértelmű, hogy ez a terület lesz a célpontja a túlnépesedéssel küzdő régiók lakói egy részének. Nekünk azonban nemcsak jogunkban áll, hanem egyenesen kötelességünk ennek ellenállni, még akkor is, ha ez ellentétes a nyitottság és a testvériség keresztény elveivel. Európa nagy próba előtt áll. Van egy iskolaigazgató barátom Provence-ban. A városában összesen hat iskola van, a bevándorló gyermekek aránya pedig már 90 százalék. Úgy látom, hogy a „nagy csere” (Grand Remplacement – a szerk.) a szemünk előtt zajlik, még akkor is, ha ez a gondolat sokaknak szélsőségesnek hat. Létszámuk erejével igáznak le minket.

– Említette Éric Zemmourt. Mi a véleménye a korábban publicistaként ismert radikális politikusról? Támogatja?

– Zemmour egy a nemzeti jelöltek közül. A választási kampány során a nemzeti jelöltek bemutatkoznak, majd az első fordulón megméretik magukat, a második fordulóba pedig csak egyikük fog bejutni. A magam részéről annyit mondanék: a második fordulóban mindenképpen a nemzeti jelöltre fogok szavazni. Ha Éric Zemmour lesz az, akkor rá, ha Marine Le Pen, akkor pedig természetesen rá, mindegy, hogy korábban milyen volt a kettőnk viszonya.

– De a második forduló előtt nem szándékozik valamelyik jelölt mellett felszólalni?

– Nem, nem akarok választani. Marine mögött az a politikai párt áll, amelynek én voltam az alapítója, és amelyből kizártak. Zemmourt a mezőny egyetlen igazi egyéniségének látom, minden gyengeségével együtt. Bárhogy alakul is, Zemmourt köszönet illeti, amiért az asztalra csapott és kimondott bizonyos igazságokat, amelyeket a diszkréció, a félelem, a kényelem miatt csak suttogva lehetett hallani még az állítólag nemzeti körökben is. Nagyon fontos viszont, hogy szemügyre vesszük a jelöltek programjait is. Zemmour olyan dolgokat is ígér, amelyek ellentétesek mindazzal, amit az elnöki pozíció jelent. De végső soron itt a harc a támogatók tömegei között dől majd el.

– Zemmourral szemben Marine Le Pen mögött egy nagy múltú párt áll, amelynek sokéves tapasztalata van, de amely soha nem volt kormányon.

– A Nemzeti Front, vagy ahogy most hívják, Nemzeti Tömörülés mára meg­gyengült. Mint a többi omladozó régi európai párt és struktúra esetén, az okok itt is a szellemi értékek elvesztésében keresendők. Bár a párt meggyengült, még így is ad valamiféle támaszt Marine-nak, akinek nincs olyan beágyazottsága a médiában és egyéb területeken, mint fősodrú riválisainak.

Fotó: MTI Fotó: Földi Imre
Az 1956-os forradalom és szabadságharc 47. évfordulóján a Hősök terén Csurka Istvánnal

– Éric Zemmour ezzel szemben a maga útját járja.

– Igen, egyedül indult el, ennek minden hátrányával és nehézségével. Hiszen egy párt, legyen mégoly gyenge is, jelentős támogatást és hátországot ad a jelölteknek. Zemmour viszont ki van szolgáltatva a közvélemény-kutatásoknak és a szavazók véleményváltozásainak. Esélyeit a sajtó, a kommentátorok, a hol lojális, hol alattomos megnyilatkozások formálják.

– Ha a két nemzeti jelölt valamelyike meg is nyeri a választásokat, lenne esélye hatékonyan kormányozni?

– Nem hiszem, hogy hiány lenne a politikai opportunistákból, a győztes körül tolongani fognak az önként jelentkezők. Egy esetleges nemzeti elnöknek viszont nagy kihívást jelentene tekintélye megszilárdítása, a mára meggyengült kormányzati struktúrák megreformálása és a feladatuk ellátására alkalmatlan személyek leváltása. Ráadásul mindez nem csak rajtuk múlik.

– Beszéljünk egy kicsit Magyarországról, ahova ön utoljára körülbelül húsz évvel ezelőtt, Csurka István meghívására látogatott el. Hogyan látja hazánkat?

– Csurka Istvánnal jó kapcsolatom volt, európai hazafiként tiszteltük egymást, még ha nem is értettünk egyet mindenben. Hálával tartozom neki, amiért segített személyesen is megtapasztalni, megismerni a magyarok valóságát. Ez könyveken keresztül nem sikerülhetett volna. Azóta sok minden megváltozott. Szimpátiával és együttérzéssel tekintek Magyarország kormányára az állandó támadások miatt. Úgy látom, hogy Magyarország modellteremtővé vált és a nyugati civilizáció védelmében folytatott harc éllovasa lett. Ebben a magam részéről teljes szívemből támogatom. Nyugat-Európa vagy akár a boreális Európa most még szunnyadó erőinek a mozgósítása az önök kitartásán is múlhat. Meggyőződésem, hogy erőfeszítéseket kell tenni az oroszokhoz való közeledés érdekében, akik a történelem során ugyan fenyegetést jelentettek, de mára nélkülözhetetlenné váltak a közös harcban, még ha gyengék is. Oroszország ma is a világ legnagyobb országa, lakossága viszont mindössze 140 millió, amelyből évente egymilliót veszít. Képesek-e vajon megvédeni területüket? A Nyugat és Oroszország tehát hasonló cipőben jár. Kétség sem fér ahhoz, hogy katonai értelemben, katonai eszközökkel meg tudnánk védeni magunkat. Arra azonban nincsenek meg a mentális kapacitásaink, hogy fegyvertelen nők, gyerekek és férfiak tömegeivel is felvegyük a harcot. Így viszont az eltűnésünk kódolva van. Európa népeit ma a közös ellenség barátokká teszi. Ahogy egy másik európai nemzet fiai mondanák: Gott mit uns.

– Mikor 2003-ban Budapesten járt, figyelmeztette a magyarokat az Európai Unióval kapcsolatban. Azt mondta: ne legyenek túlzott illúzióik és vigyázzanak, mert ez egy olyan struktúra, amelynek jó esélye van arra, hogy a Szovjetunió útjára lépjen, mivel rendkívül bürokratikus, és megpróbálja megfosztani a nemzeteket a szuverenitásuktól. Hogy látja mindezt most, húsz évvel később?

– Úgy látom, hogy a jóslatom sajnos valóra vált, legalábbis részben. De nem szabad elveszítenünk a reményt, hiszen az élet mindig holnap kezdődik.

– Miként látja az Európai Parlament új nemzeti frakciójának a formálódását, melynek a magyar Fidesz, a lengyel PiS és a francia Nemzeti Tömörülés is tagja lehet?

– Az elképzelés jó, ilyet annak idején magam is megpróbáltam létrehozni. Sajnos akkor egyes pártok belpolitikai helyzete és régóta magukkal hurcolt nemzeti sérelmei és vitái zátonyra futtatták a próbálkozást. Úgy gondolom, hogy mindig fel kellene tudnunk ismerni a legnagyobb veszélyt, és bölcsen megválasztani, hogy ki ellen harcolunk. Tartok viszont attól, hogy az emberi természet nemigen változik, és csak Istenben bízhatunk.

– Összességében optimista Franciaország és az Európai Unió jövőjét illetően?

– Ha nem tapasztjuk be azonnal az összes léket, vagyis nem szüntetjük meg a menedékjogot, a családegyesítést, a jus solit, a kettős állampolgárságot, más szóval nem térünk vissza a nemzeti védelmi formákhoz, elmerülünk. Ennyi. A harc a fejekben dől el, és attól tartok hogy ott már legyőztek minket.

– Sokan reménykednek abban, hogy unokája, Marion Maréchal újra életet lehelhet a francia nemzeti oldalba. Milyen politikai jövőt lát előtte?

– Ha a politika a ma ismert formában folytatódna, Marion az én szememben biztos befutó lenne. Nem azért, mert az unokám, hanem mert világos elképzelései vannak, van tapasztalata választott képviselőként, és feladatkörét mindig kiválóan ellátta. A kérdés az, hogy mire az ő ideje eljönne, nem söpri-e el az általunk ismert világot az éhen halás előtt álló emberek tömege.

– Nem túl optimista.

– Ön szerint helyes felvilágosítani egy rákbeteget az állapotáról?

– Úgy gondolom, igen.

– És ezzel nem gyengítjük? Én minden esetben az igazság kimondását támogatom, azt mondom, amit látok. Nekem ez a szerepem a francia politikában, az őrszemé, aki az árbóc tetejéről messzebbre lát, mint a fedélzeten lévő bajtársai vagy akár maga a kapitány. Az őrszemnek az a kötelessége, hogy azt mondja el, amit lát, nem pedig amit látni szeretne. A jó és felelős politika az, ha valaki a legrosszabbra számít és arra fel is készül.

– Kasszandra szerepe a mítoszban is hálátlan volt…

– Ez valóban hálátlan, olykor fájdalmas szerep. Nekem viszont erkölcsi kötelességem, hogy tegyem, amit megtehetek: mondjam el, amit látok vagy amit előre látok. Persze tévedhetek, sőt, remélem is, hogy tévedek. Az igazságot akkor is ki kell mondani, ha bántja mások érzékenységét. Öt éve kigyulladt a házam. Rögtön tüzet kiáltottam; mikor a tűzoltók kiérkeztek, a ház első emeletén voltam, az ablakokon méteres lángok csaptak ki. Ők elölről támadták a tüzet. A ruháim, öltönyeim mind elégtek, de az ejtőernyőssapkámat és kitüntetéseimet sikerült megmenteni. A tűz elsöpört mindent, de a hamuban ott maradtak a nyomok. Lehet, hogy ez egy jel volt arra, hogy az én életem csak egy mikroszkopikus pont az emberiség történetében.

– De mégis egy egész életen át harcolt.

– Mindig védekező és visszavonuló harcot vívtam, Indokínában, Észak-Afrikában és otthon is. Sokszor visszavonultam, de soha nem adtam fel a küzdelmet, megőriztem a reményt abban, hogy visszaszerezhetem az elvesztett területet. Kötelességet teljesítettem, hiszen sajátjaink védelme kötelesség. Szeresd felebarátodat mint önmagadat, ez a legfontosabb.