Míg a Vatikán sorra kényszerül megalázónál megalázóbb kompromisszumokra, a nyugati kereszténység pedig egyre veszít támogatottságából, keleten az ortodox egyház reneszánszát éli és erősebb mint az elmúlt évszázadban valaha.

Az oroszok a többi európai néphez képest viszonylag későn tértek át a krisztusi hitre. A kijevi Rusz feje, Vlagyimir herceg 988-ban tette hazája hivatalos vallásává a kereszténységet. A hatalom központjának mozgásával az egyház székhelye is Kijevből Moszkvába került. A Bizánci Birodalom 1453-as összeomlása után az Orosz Ortodox Egyház a keleti kereszténység független ágává vált. Másfél évszázaddal később a mindenkori államfő ragadta magához a patriarcha szerepét. Állam és egyház, ahogy Keleten szokás, összefonódott.

Európa nyugati felén beköszöntött a reneszánsz, majd eljött a reformáció kora. A távoli Oroszországba azonban csak foszlányokban jutottak el az új ideák, az egyház státusza így továbbra is rendíthetetlen maradt. Az állam és az egyház szétválasztásának kérdése fel sem merült az oroszokban. Mikor a XVII. század során az ukrán klérus nyugati-típusú reformokat kezdett követelni, az orosz és az ukrán egyház szétvált.

Minden oroszok cárja, Nagy Péter volt az első, aki meg merte nyirbálni a papság világi hatalmát. Az Orosz Birodalom megalapítója 1721-ben eltörölte a moszkvai patriarchátust és helyére az állami irányítású Szent Zsinatot helyezte. Az egyház ügyeit így immár állami hivatalnokok irányították. A XIX. század közepén és a XX. század elején több sikertelen kísérlet volt az egyház régi hatalmának visszaállítására. Az 1917-es bolsevik forradalom azonban jó időre szertefoszlatta ezeket az álmokat. Karl Marx a „nép ópiumának” nevezte a vallást. Bár az orosz forradalmárok többsége nem osztotta ezt a véleményt, a Lenin vezette, gyakran nem keresztény hátterű bolsevikok hadat üzentek az ortodox egyháznak, a kommunista párttagságnak pedig alapvető feltétele lett az ateizmus. Az elkövetkező évtizedekben egyházellenes intézkedések sora következett. Templomokat zárattak be, több mint 1200 papot kivégeztek.

A hadjárat sikeres volt. 1940-re a korábbi 54 ezerből csupán 500 parókia maradt az országban. Ahogy azonban a II. világháború frontvonala elérte a Szovjetuniót, az állam és egyház útjai újra keresztezték egymást. Sztálin felismerte, hogy a természetüknél fogva vallásos oroszokat leginkább az egyházon keresztül lehet megszólítani a nehéz időkben. A templomi szertartásokon a papok innentől kezdve a németek elleni honvédő háború szükségességét propagálták. Cserébe az állam liberalizálta a vallásgyakorlást és újra engedélyezte a keresztény ünnepek megtartását.

A jó viszony tiszavirág-életűnek bizonyult. Nyikita Hruscsov és Leonyid Brezsnyev újra hadat üzent az egyháznak. Ennek ellenére az 50-es és 60-as évek alatt erősen megnövekedett a templomi esküvők és keresztelések száma. James Billington, neves amerikai Oroszország-szakértő szerint ugyanis a Szovjetunióban a nyugatival ellentétes folyamat zajlott le. Míg Európa szabad felén a világi ideák, a hedonizmus és a szexuális szabadosság kezdett hódítani, addig a felnövekvő orosz generáció éppen az egyház felé fordulással lázadt ateista szülei ellen.

A Birodalom utolsó évtizedeiben az egyház és a KGB útjai erősen összefonódtak. A kelet és közép-európai gyakorlattal ellentétben, ez nem jelenti azt, hogy az orosz ortodox egyház elárulta volna önmagát. Az ottani titkosszolgálat kötelékében ugyanis általában orosz, vagyis ortodox családi hátterű emberek szolgáltak, az egyház pedig – belátása szerint – az állammal karöltve szállt síkra az olyan nemzetinek vallott célokért, mint a szovjet külpolitika otthoni propagálása vagy a nem orosz – többnyire ukrán és belorusz – hívek „oroszítása”.

Az állam és egyház összeborulása miatt – a lengyel példával ellentétben –, az orosz ortodox egyház nem is vett részt a kommunista rendszer aláaknázásában. A Szovjetunió bukása ennek ellenére nagy lendületet adott az orosz ortodox egyház felemelkedésének.

Bár Oroszország hivatalosan szekuláris állam, a marxizmus és leninizmus kiüresedése után keletkezett ideológiai vákuumot az egyház töltötte be. A jelcini idők gazdasági és társadalmi válságai idején pedig az 1990-ben megválasztott II. Alekszij pátriárka lett az ország leghitelesebb és legnépszerűbb közéleti személyisége. Az egyházfőről pedig tudvalevő volt, hogy „Drozdov”, azaz Rigó fedőnéven szolgált a KGB-nek, ahol a disszidált papokról készített jelentéseket, és szolgálataiért 1988-ban még kitüntetést is kapott. Az ortodox reneszánsz tehát elkezdődött.

A 90-es évek derekán készített felmérések szerint az oroszok kétharmada ortodox kereszténynek vallotta magát. Ebben közrejátszott, hogy 1990 és 1995 között több mint nyolcezer templomot nyitottak meg Oroszország-szerte. Ezek közül a leglátványosabb a moszkvai Megváltó Templomának helyreállítása volt. Az épületet Sztálin romboltatta le, és a helyére uszodát építtetett. Jelcin elnök moszkvai polgármestere, Jurij Luzskov segítségével az egykor lerombolt katedrális pontos mását építették fel. Az új templomnak az alkoholproblémákkal küzdő államfő is rendszeres látogatója lett.

Az ambiciózus Vlagyimir Putyin idején az állam és az egyház násza, mondhatni, kiteljesedett. Ahogy régen is, az egyház újra a nemzeti érdekek legfőbb fórumává lépett elő. A két egykori kolléga, Alekszij és Vlagyimir kiválóan megértették egymást.

Oroszország „új cárja” megemelte az egyháznak nyújtott állami támogatások összegét, az iskolákban pedig ha nem is kötelezővé, de ajánlottá tették a hittanórákat. Emellett Putyin elnök maga is az egyház reklámemberévé lépett elő. Híressé vált félmeztelen képein, nyakában hosszú láncra eresztett keresztet viselt, feleségével pedig a kamerák kereszttüzében, rendszeresen megjelent a templomi szertartásokon.

Az egyház a tájékoztatásban is előretört. 1917-ben – míg a bolsevikok be nem tiltották őket – 600 különböző, ortodox keresztény témájú lap volt forgalomban. Mára már újra több száz lap működik, nem beszélve a 3500 internetes oldalról, és a szintén több ezer blogot író papról. Az egyház befolyása erősödésének komoly jele volt, hogy Madeline Albright amerikai külügyminiszter 1997-es oroszországi látogatásakor első útja nem az államfőhöz, hanem II. Alekszijhez vezetett.

Az orosz ortodox egyház sokat tett hazája és önmaga országhatárokon túli befolyása erősítése érdekében. A 80 évvel korábbi szakadás után II. Alekszij egyesítette az anyaországi ortodoxokat azokkal az emigráns egyházfiakkal és családjaikkal, akik a bolsevikok 1917-es hatalomátvétele után menekültek el. Az egyházfő a balkáni konfliktus idején teljes mellszélességgel kiállt az ortodox szerbek védelmében, majd 1999 áprilisában a patriarcha Belgrádba utazott, ahol személyesen méltatta a szerb és orosz egyház spirituális egységét.

Bár az ortodox egyház nyitott a világ felé, a Vatikánnal továbbra is érzékeny maradt a kapcsolat. Alekszij pátriárka végig ellenezte, hogy II. János Pál, majd XVI. Benedek pápa Oroszországba látogasson. A katolikus egyházfőket ugyanis az oroszországi térítőmunka támogatásával vádolták.

Az állam és egyház bensőséges kapcsolata Putyin leköszönése után is megmaradt. Mi több, az egyház akkorra már az állami hatalom legitimáló erejévé vált. Emlékezetes, hogy az orosz nemzeti televízió élőben mutatta, ahogy a pátriárka megáldja elnöki beiktatásán Dmitrij Medvegyevet. Ennek ellenére a pátriárka megmaradt önálló entitásnak. 2008 nyarán például élesen bírálta a szintén ortodox Grúzia elleni háborút.

II. Alekszij 2008 decemberében bekövetkezett halála után a zsinat a korábbi szmolenszki és kalinyingrádi metropolitát, Kirillt választotta meg XVI. pátriárkának. Az oroszok többsége örömmel fogadta a hírt, hiszen személye könyvei és tengernyi publikációja mellett televíziós szerepléseiből is ismert volt. Emellett számos oroszországi és külföldi teológiai egyetem kitüntető címét nyerte el, így a budapesti Református Teológiai Akadémia díszdoktori címét is.

Kirill, bár sokan reformernek tartják a Vatikán irányába tett gesztusai miatt, aligha tér majd le az elődje által kijelölt útról. Az orosz állam és egyház, ahogy a történelem során mindig, minden bizonnyal a jövőben is erős falanxot alkot majd a formálódó új világban. Kirill önéletrajzában egyik előző munkahelyeként a KGB is szerepel. Ennél Oroszországban nincs jobb ajánlólevél.

Sayfo Omar