Ősmagyarok Szamarkandban?

Türkizkék kupolák. Szerteágazó indák, színektől szétrobbanó virágok, aranyfüstös arabeszkek. Pazar csempék mindenen és mindenütt. És persze a fehér Chevroletek motorzúgása a sugárúton. Bármerre fordulunk, egy lehetséges Instagram-hátteret látunk. Nemcsak mi, hanem mások is: üzbég párok sorban állnak, hogy jó szögből fotózkodhassanak az óriási medreszékkel, bent, az üvegkorláton túl turisták zsivajognak, a régi idők vásáraira nem emlékeztet kóbor kofahang, helyette az idegenvezetők sajátos angolja tölti ki a teret. Vándorbot helyett szelfibotra támaszkodnak a turisták – többségében ázsiaiak, arabok, oroszok és amerikaiak. A Regisztán (Registon) teret nevezik Közép-Ázsia legszebb főterének – jogosan. Szamarkand a világ egyik legrégebbi városa, tipikus turistavárosnak látszik, pedig csak nemrég változott meg a leányzó fekvése; noha korábban is meg lehetett látogatni, zártabb világ volt, ahol nem sok fantáziát láttak a turizmusban.

Szamarkandban nincs minden egymás hegyén-hátán, mint Xivában (Hívá) vagy Buharában, a szamarkandi helyszínek – Guri Amir, tehát Timur Lenk (Amír Timur, 1336–1405) sírja vagy a Sáh-i Zinda (Shohizinda) kriptavárosa – elég távol esnek egymástól ahhoz, hogy jó hosszúkat sétáljunk közöttük, és beszívjuk a sajátosan modern szamarkandi hangulatot meg az őrült forgalom levegőjét. Vagy taxit fogjunk, de a taxisokkal vigyázzunk, a legjobb előre megállapodni az árban. Ez nem Stuttgart, merjünk csak alkudozni! Hentesek, halboltok, autószerelő-műhelyek váltakoznak az utcák mentén, telefon- és élelmiszerboltok. Fejkendős lányok sétálnak a parkban, a legtöbb nő szoknyában jár, látszik, hogy az itteni hölgyeket nem fertőzte meg holmi szkíta nadrágdivat, ám modernül öltözötteket is látunk, tehát a posztszovjet muszlim országok tipikus népegyvelegét figyelhetjük meg az üzbég utcákon. Az idős férfiak a jellegzetes fekete, fehér hímzéses szamarkandi sapkát, a tübetejkát viselik, vidéken pedig még hagyományosabban öltözködnek az emberek. Tetszetős, hogy Szamarkandban nincsenek magas épületek, a felhőkarcoló a városon belül ismeretlen fogalom. Afrasziab (Afrosiyob) ősi városának romdombjairól nézünk körbe (melyet Dzsingisz kán hadserege rombolt le), a láthatáron a középkori medreszék égbe törő sziluettjei emelkednek ki, sugárzik, vibrál az erős őszi nap; a modern szállodaépületek a városon kívül kaptak polgárjogot. A térség államai közül Üzbegisztán örökölte meg a Selyemút nagy városait, Közép-Ázsia középkori iszlám civilizációjának fellegvárait. És minderre a gazdag perzsa–iszlám örökségre rárakódik egy türkös réteg, meg egy későbbi oroszos, szovjetes, így válik sajátosan üzbéggé. Sok érdekességet és élményt kínálhat ez az ország, nem véletlenül tartották itt október végén a Turisztikai Világszervezet (UNWTO) 25. közgyűlését.

Selyemhotel

Az üzbégek kivágták a rezet. Lehet, hogy sztereotipikusan gondolkodunk e térség országairól, amelyek nem épp germános szervezőképességükről híresek, e konferenciából mégis jelesre vizsgáztak. Nemhogy sajtószobát, hanem sajtó-konferenciatermet rendeztek be, számítógépekkel, óriáskivetítővel, tolmácsolással, kocsik és autóbuszok vitték a konferencia résztvevőit és az újságírókat helyszínről helyszínre; ha valaki el akart valamit intézni, csak csettintenie kellett, és ott termett dzsinnként egy szervező – nem ismertek lehetetlent. Látszott, hogy nemcsak az országuk, hanem maguk szebbik arcát is meg akarják mutatni. Éppen ezért aki ellátogat ide, az jegyezze meg a rahmat szót, mert sűrűn fogja használni – ez azt jelenti, hogy köszönöm.

Egyik legnagyobb építészeti meglepetés a közgyűlés és a gálaesemények helyszínéül szolgáló hatalmas rendezvényközpont. Stílusában, díszítőelemeiben sokat merít a helyi középkori építészetből, egyszerre hagyományos – hatalmas, sajátos üzbég faajtókkal – és ultramodern. Mondjuk úgy, hogy ezzel az épülettel Európának is feladták a leckét. Kétezren gyűltek össze a világ minden tájáról, hogy megvitassák a turisztikai ágazat feladatait. Többek között kiderült, hogy folytatódik a Shavkat Mirziyoyev üzbég elnök által elkezdett reformfolyamat; tovább liberalizálják a gazdaságot és igyekszenek kedvező feltételeket teremteni a külföldi befektetőknek; ráadásul 3 milliárd dolláros tervet hirdettek, amellyel fejlesztenék a turisztikai infrastruktúrát. Kell is, mert egyre több turista érkezik az országukba. Tavaly 5,2 millió turista járta meg Üzbegisztánt, 2024-ben már ennek a kétszeresére számítanak – ezt segítendő enyhítettek vízumpolitikájukon, magyar állampolgároknak például továbbra sem kell vízumot szerezni, és ma már kétszer annyi szálloda várja a turistákat, mint pár évvel ezelőtt.

E gondolatok jegyében pár éve Szamarkand mellett létrehozták a Silk Road Samarkand nevű üdülőkomplexumot, Közép-Ázsia egyetlen ilyen nagy méretű turisztikai központját, ahol luxusszállodák sorakoznak egymás mellett. Az egyik hotel – Silk Road by Minyoun – kínai befektetőcsoporté, és kínai jelekkel is ki van írva a neve, ez is mutatja az egyre szorosabb üzbég–kínai gazdasági kapcsolatokat. Luxusszolgáltatások eddig nem léteztek errefelé, most pedig több négy- és ötcsillagos hotel is van, ez itt újdonság. Az egész olyan, mint egy kis rezervátum, ahonnan el lehet kalandozni a környékre. Ezen a telepen található az említett szép konferencia-központ is – meg egy Örök Város nevű „mulatónegyed”, ami lényegében a XIX. századi Konstantinápoly Budapesten újragondolása, magyarán az üzbégek felépítették a leghíresebb üzbegisztáni épületek kisebb méretű másait, köztük bazárokkal, étteremmel és egyéb látványosságokra szolgáló helyiségekkel; még Ulug bég (Ulugbek) egykori csillagvizsgálójának épületére hajazó, fémelemekből felépített színpad is van itt, ahol különféle programokat tartanak – a mostani vendégek kedvéért fény- meg drónshow-t villantottak. Sokan mondanák erre a helyre, hogy amolyan középkori Disneyland – az is –, de senki sem állította, hogy eredeti volna, az épületeket különben igen jó minőségben készítették el, fafaragóik mesterségbeli tudása itt is megnyilvánul. A függetlenné vált üzbég állam Timurban és a timurida korszakban jelölte meg államiságának történelmi előképét és hagyományát (a szovjet időkben nem volt népszerű a hódító figurája, érthető politikai okokból). Akkoriban épültek vagy ama korszak stílusát követik azok a gyönyörű épületek – medreszék, kripták, mecsetek –, amelyek nagy részét most felújítva láthatjuk, és amelyek csodájára járnak a turisták. Timur majdnem akkora birodalmat épített, mint Dzsingisz kán – Mongóliától a Fekete-tengerig –, és nyilván Üzbegisztán is a régió vezető szerepére vágyik, a legnépesebb (36 milliós) közép-ázsiai államként talán van is rá némi esélye. Ne lepődjünk hát meg, hogyha Szamarkandban a Timurida-uralkodók szobrait látjuk, és minden róluk szól.

Öregember, dinnyével

Hogy milyenek az üzbégek? Egy térséget jól ismerő barátunk erre azt felelte, hogy mindenhol árulnak, és mindenhová kirakják egy fehér szakállas, kövérkés, mosolygós öregember festett agyagszobrát, aki dinnyét árul, vagy kerek kenyeret tart a kezében. Nos, szerinte ilyennek látják magukat az üzbégek: jó kedélyűnek, mosolygósnak, és szeretnek mulatni. Az esküvők errefelé nagy eseménynek számítanak, ottjártunkkor épp egy hatalmas Rolls-Royce-ba ültettek egy menyasszonyt, hogy azzal hordozzák körbe a több száz vendég között – szóval igen, erre nem sajnálják a szomot. Az üzbég kenyérnemzet. Sajátos – tandirnak nevezett – kemencék falára tapasztva sütik, és nemcsak a bazárban árulják, hanem kisboltok előtt is kaphatók a hatalmas, kerek kenyerek. Tésztája tömör, igen laktató. Jó látni, hogy ennyire ragaszkodnak a hagyományos kosztjukhoz; vendéglátóink el is vittek egy hagyományos szamarkandi étterembe, a Samarqand Osh Markazi No. 1-ba. Nehéz ide asztalt foglalni, mert mindig telt házzal működnek, és főleg a helyiek járnak ide enni – ez mindig jó ómen. Étlapjuk zavarba ejtően változatos: egy hatalmas adag osht, a nemzeti eledelüket lehet kapni, és talán pár levest mutatóba. Berendezése is tetszetős, egy hatalmas poszteren üzbég öregemberek üldögélnek törökülésben a festői táj előtt, fölöttük pedig a következő felirat virít: „Qarisi bor uyning parisi bor!”; magyarán: „Abban a házban, ahol öregek vannak, tündérek is vannak.”

Az idősek tisztelete nem tűnt le ebben az országban. 21 éves tolmácsunk, Farzin is feltűnő tisztelettel viseltetik a szülei iránt. Bár már tett próbát külföldön is, azt mondta, hogy nem hagyhatja magukra a szüleit, a család a legfontosabb érték. Európai szemmel a húszas éveik elején járó fia­talok is meglepően tisztelettudóak szüleikkel. Kisvártatva megérkezik a hatalmas adag osh, ez lényegében egy rizses-húsos, sült zöldséges egytálétel, és olykor tejfeles zöld retekkel eszik – bátran ajánljuk a házasítást, pláne friss kenyérrel. Az üzbég konyha izgalmasabb a legtöbb közép-ázsiai konyhánál, lehet érdekesen fűszerezett fogásokat találni, ám érdemes körültekintően eljárni és a jobb helyekre beülni – ezt az éttermet bátran ajánlom a Sza­mar­kand­ba látogató felfedezőknek. Ám ha kíváncsiak vagyunk a Selyemút másik nagy városára, Buharára, akkor csak vonatra kell ülnünk. Noha 270 km távolságra van Szamarkandtól, az Afrosyiob nevű spanyol gyártmányú gyorsvonattal alig másfél óra alatt odaérthetünk (a főváros, Taskent, 300 kilométerre van innen). Üzbegisztánban járva érdemes észben tartani, hogy hatalmasak a távolságok, ezért a térkép néha csalóka lehet. Ellenben meglepően szép és tiszta a szamarkandi vonatállomás, a jegyváltást is érdemes már az utazás előtt jó pár órával vagy egy nappal elintézni. Csinos egyenruhás hölgyek ellenőrzik a jegyünket, ők felügyelik az utasokat is, a vonaton pedig – akárcsak a fapados járatokon – kis étkezőkocsival járják végig a vagonokat – ó, hol van ettől a MÁV?

Vámbéryvár

A buharai Ark nevű erőd akkor a legszebb, amikor rátűz az alkonyuló nap. Homoksárgán ragyog, előtte pedig egy dervisruhába öltözött, hosszú, fehér szakállú ember sétál el. Lehet, hogy Vámbéry Ármin kísértete – vagy csak egy jópofa, barátságos öreg, akivel fotózkodni is lehet némi apróért. És tevegelni is lehet a vár tövében. Már az V. század óta áll erődítmény ezen a helyen, ebben tartotta udvarát és élt Mohamed Alim kán, az utolsó buharai emír is. 1920-ban űzték el trónjáról a szovjetek, a várra pedig légicsapásokat mértek, nagy része akkor omlott össze. Mára jó részét gyönyörűen helyreállították, ám egyes oldalai még magukon viselik a pusztítás nyomát. Ide azért is érdemes elzarándokolni, mert a várbeli múzeum termeiben járva hirtelen nagyon megdobban a magyar szív, amikor piros-fehér-zöld szalagot és egy üzbég–magyar nyelvű márványtáblát látunk, meg Vámbéry Ármin portréját. Egy falon megemlékeznek a magyar turkológusról és vándorról, aki első európaiként járt ezen a távoli vidéken. Vámbéry neve különben ismerősen cseng errefelé, az üzbégek általában hallottak róla. Óriá­sok vállára kapaszkodva messzebbre látunk, tartja a régi középkori mondás az értelem természetéről, ám ha az óriások lábnyomát követjük, hasonlóan katartikus élményben lehet részünk. Buhara óvárosának pazar csempéjű medreszéit órákig lehet csodálni, és érdemes betérni a még felújítatlanokba is, hogy lássuk, mit hagyott meg belőlük az idő, mielőtt ismét pompás arcukat mutogatják. A fedett bazárcsarnokokban is jó sétálni, sőt, a medreszék udvarán, egykori szobáiban is kereskedők kínálják szuvenírportékájukat – még el kellene gondolkodniuk azon, hogy zsibvásáron kívül mi másra használhatnák ezen épületeket. Az ősi városok építészeti műremekeiben olcsó, giccses vagy álkézműves termékeket kínálnak (vannak valódiak is, ám azokat máshol kell keresni!), és nagyjából az isztambuli árak tízszeresét kérik el értük. Kínáltak már egy „kézműves” párnahuzatot 50 euróért, amin csak nevettünk – és még csak alkudni sem lehet. Látszik és érződik, hogy nemrég nyitotta tömegturizmusra az ország, és akárcsak nálunk a 90-es években, mindenki rákapott a könnyű pénz szagára, és lényegében pár turistán akarná megkeresni a havi betevőt. Különben ilyen téren is sokat változott az ország, évekkel ezelőtt még 100 dollár volt az átlagbér, ma már 400. Reméljük, hogy a kereskedők kinövik ezt a gyermekbetegséget, és rájönnek, hogy máshogyan is lehet kazárkodni. Annyit tudnánk tanácsolni, hogy mindennek utána kell járni, és a legjobb, ha nem a bazárokban vesszük meg például a különben gyönyörű kerámiát, viszont mindenkinek ajánlom a hagyományos kalapokat – ha idős emberen látjuk az utcán, akkor tudhatjuk, hogy hagyományos.

A nyáron bejelentették, hogy a WizzAir közvetlen járatot indít Budapestről Szamarkandba. Reméljük, hogy elindul a járat, hiszen érdemes felfedezni a világnak ezt a kevésbé ismert szegletét is, amely mégis számos érdekességet rejt. Ám jogosan kérdezhetnék, hogy hol vannak a címbeli ősmagyarok? Hát, ha őket nem is találjuk meg itt, fellelhetjük az Árpád-ház eredetének közvetett emlékeit, helyszíneit. Például érdekességként nem árt tudni, hogy az Árpád-ház férfinevei közül Szent István „pogány” neve a mai Shahrisabz városba vezet (pontosabban az egykori Kis nevű városállaméba), amelynek egy Vajk nevű férfi volt a vezetője a IX. században.

Ez az egyetlen hely, ahol pontosan ugyanez a név szerepel, és lehet, hogy ujgur irányba mutat. Ebben a városban született jóval később a világhódító Timur Lenk. Azt se feledjük, hogy ha nem is a távoli múltba, de Vámbéry Ármin által mi, magyarok egyébként is kötődünk e helyhez, hisz mindnyájan olvastunk már érdekes történeteket a vándorló dervis tolmácsolásában. Az a vad vidék azóta megszelídült, már nem kell dervisruhában járni, hogy felfedezzük. ν