Ősök dicsősége
Világszerte reneszánszukat élik a történelmi témájú filmek. Noha a legnagyobb történetmesélő még mindig Hollywood, egyre több nemzet politikusai és alkotói ismerik fel, hogy a filmek legalább olyan fontosak a történelem megismerése és a nemzettudat megerősítése szempontjából, mint az iskolapad.
2020-ra időzítették, de a koronavírus miatt elmaradt a Tomürisz legendája (2019) című kazah szuperprodukció világpremiere. A történelmi inspirációjú alkotás Tomürisznak, egy Krisztus előtt VI. századi szkíta fejedelem lányának a történetét mutatja be, aki túléli az ellene elkövetett gyilkossági kísérletet, megjárja a poklot, bujkál, embert próbáló küzdelem után bosszút áll támadóin, majd édesapja nyomdokába lépve egyesíti az egymással hadakozó törzseket a hódító perzsák ellen. A 6,5 millió dolláros büdzséjével helyi viszonylatban nagy költségvetésűnek számító eposz erős politikai hátszéllel készült: producere nem más, mint Álıya Nazarbaeva, a 2019-ben távozó elnök, Nursultan Nazarbaev lánya.
A Tomürisz legendája nem az első nagyszabású kazah történelmi film. A Szovjetunió 1991-es felbomlásakor Nursultan Nazarbaev olyan ország élére került, mely történelme során soha nem volt modern értelemben vett állam. Az elnök ezért intenzív nemzetépítésbe kezdett, aminek egyik eszköze lett a középkori, illetve az orosz megszállás előtti „aranykor” újraelképzelése, amikor a sztyeppék büszke, szabadságszerető népei (ideig-óráig) sikerrel szálltak szembe a mongolokkal, oroszokkal, kínaiakkal és más hódítókkal. Az első fecskét, a mongol invázió korában játszódó, a kipcsak törzsek egymással való rivalizálását bemutató Ortar bukását (1991) számos nagyszabású filmeposz követte. Ilyen volt a XVIII. századi háborús történetet feldolgozó, nagy sikert arató Nomád (2005), a hasonló tematikájú Myn Bala (2011) vagy az ősi „államalapítást” bemutató Kazah Kánság – Az arany trón (2019).
A kazah példa csak egy a sok közül. Az elmúlt évtizedekben mind több nemzet formál jogot arra, hogy maga mesélje el történelmét a filmvásznon.
A dicső kezdetek
A filmezés atyja, a francia Lumiére testvérpár 1985-ben vetítette le első képsorait Párizsban, majd a filmeket és a készítésükhöz szükséges technológiát a nyugati országok mellett Moszkvába, Bombaybe, Sanghajba és a világ számos más pontjára eljuttatta. A mozi hamar a modernitás egyik jelképévé vált. A gyarmati sorban élő, illetve Európához felzárkózni vágyó országok nyugati műveltségű politikai, művész- és vállalkozói elitje aktív részt vállalt nemzetük filmiparának megteremtésében, amelyen keresztül aztán saját történeteiket mesélték el a helyi közönségnek. Az első orosz mozgókép, a Sztyenyka Razin (1910) a népdalok kozák hősének történetét dolgozta fel, a kínai A nehéz pár (1913) és az indiai Rádzsa Hariscsandra (1913) szintén helyben keresett inspirációt.
Az amerikai filmgyártás a XVIII. század végén New Jersey-ben bontotta ki szárnyait, majd a kedvezőbb gazdasági feltételek miatt a napfényes Kaliforniába vándorolt. Miközben a világ lángokban állt, vagy épp a romokat takarította el, az 1913 és 1969 között első aranykorát élő hollywoodi filmipar zavartalanul fejlődött, és technikájában messze felülmúlta az egyéb nemzetek filmiparát.
A történelmi témák már kezdetektől népszerűek voltak, hiszen Kalifornia természeti díszletei tálcán kínálták a lehetőséget a XIX. század közepe óta népszerű westernregények megfilmesítéséhez. Így született meg A nagy vonatrablás (1903) című alkotás, amelyet követően a western alternatív történelemmé, amerikai eredetmítosszá vált. De a filmkészítőket az amerikai történelem más epizódjai is megihlették, ennek köszönhető számos egyéb darab mellett a máig klasszikusnak számító Elfújta a szél (1939).
Alternatív történelem
Hollywood persze más népek történelmében is előszeretettel kutatott inspiráció után, amiből aztán anyagi lehetőségeinek köszönhetően grandiózus produkciókat gyártott. Mivel azonban az amerikai producerek célja elsősorban nem a népnevelés, hanem a profitszerzés volt, az olyan világhírű klasszikusoknál, mint a Ben-Hur (1959), a Kleopátra (1963) vagy a Doktor Zsivágó (1965) a história valójában csak díszletként szolgált a jól eladható hollywoodi klisék számára.
Világhódító útjuk során a fenti alkotások nemcsak Amerikában, de a világ számos országában a történelmi ismeretek elsődleges forrásává váltak. Ahogy Michel Foucault francia filozófus és történész megállapította, a filmek kiválóan alkalmasak a „populáris emlékezet manipulálására”, és mivel felébresztik a nosztalgiát egy sosem volt múlt iránt, képesek újraprogramozni az emberek kollektív emlékezetét (1975; Film and Popular Memory). Foucault ugyanott arra is rámutatott, hogy széles elterjedésük és vizuális hatásuk miatt a filmek a modern korban legalább olyan fontos oktatási fórummá váltak, mint az iskolapad. A belőlük szerzett ismeretek tehát egyfajta alternatív történelemmé válnak a kanonizált mellett.
Míg Hollywood piaci alapon forgatta és terjesztette filmjeit, Európában és a világ számos egyéb táján a filmgyártás a kultúrpolitika részévé vált. Nyugat-Európában a történelmi témájú költséges alkotások vegyes finanszírozásban, a szocialista országokban és a harmadik világban viszont jellemzően politikai támogatással készültek, tehát a múltat újraértelmezve valójában a jelenről szóltak. Így volt ez már a Patyomkin páncélos (1925) esetében is, mely az 1905-ös oroszországi forradalom egyik epizódját dolgozza fel erős kommunista propagandisztikus céllal. De számos háborús film készült a Kínai Kommunista Párt finanszírozásában is: a Vasúti gerilla (1956), a Taposóakna-hadviselés (1962) vagy a Csatornaháború (1965) és hozzájuk hasonló alkotások célja a kínaiak nemzeti identitásának, no meg persze a párt iránti lojalitásának az erősítése volt.
A XX. század derekán a gyarmati iga alól felszabaduló országokban a történelmi filmek a nemzeti mítoszok megteremtésének, így a nemzetépítésnek az eszközeivé váltak. India 1947-es függetlenségének kikiáltásával sorra debütáltak a középkori témájú hazafias filmek, Egyiptomban pedig Gamal Abdel-Nasszer elnöksége alatt született meg a Győzedelmes Szaladin (1963), mely a pánarabizmus jegyében még a kurd szultánból is arab hőst faragott.
Míg a nemzeti produkciók jellemzően a határokon belül, legföljebb a szövetséges országok mozijaiban arattak sikert, Hollywood történelmi témájú produkciói technikai fölényüknek köszönhetően globális népszerűséget szereztek. Az Egyesült Államok XX. századi fegyveres beavatkozásai – a II. világháború, a koreai, vietnámi, majd közel-keleti konfliktusok – számtalan forgatókönyvírónak adtak ihletet, a népszerű alkotások így amerikai szemszögből írták újra a történelmet. Ezekben a filmekben a többi nemzet képviselői jellemzően annak megfelelően estek a jó, illetve gonosz kategóriába, hogy miképpen viszonyultak az Egyesült Államokhoz, az amerikai értékekhez vagy legalábbis az amerikai főhősökhöz.
Az Egyesült Államok hidegháborús győzelmével az amerikai filmipar is diadalt aratott, a történelmi filmek piacán pedig kiütéssel győzött. A nemzeti alkotások ugyanis csak ritka esetben tudták megütni az amerikai gyártók által magasra tett mércét, vagy egyéb értékeikkel ellensúlyozni azok fölényét, így gyakran érdektelenségbe fulladtak. Jó példa erre Koltay Gábornak az 1996-os Honfoglalás című filmje, amely kapcsán egy ország nevetett azon, ahogy az olasz Franco Nero által alakított Árpád vezér pár tucatnyi, olcsó kosztümbe öltöztetett statiszta élén hódítja meg a Kárpát-medencét. Kivételt jellemzően az olyan, filmpiacukat erősen védő országok jelentettek, mint Kína és India, illetve amelyek valamiféle koprodukcióban készítették el történelmi műveiket.
A történelmi filmek reneszánsza
A hidegháború véget ért ugyan, de a történelem kerekei tovább forogtak. Az ezredforduló után sorra törtek előre a patrióta, történelmi revíziót hirdető kormányok, melyek hol az Egyesült Államok, hol más történelmi riválisuk ellenében emelték magasba a zászlót. A történelmi film így ismét a nemzettudat formálásának fontos eszköze lett. Ezt segítette az is, hogy a technika fejlődésének köszönhetően a filmgyártás minden korábbinál mobilisabbá vált, hiszen egyebek mellett a vizuális effektusok és animációk akár a hazaiaknál olcsóbb külföldi stúdiókban is elkészülhettek.
Bollywood, amely mindig is sok inspirációt merített India történeleméből, Narendra Modi 2014-es hatalomra kerülése óta ontja magából a középkori és XX. századi, hazafias tematikájú filmeket. A filmiparát kvótákkal védő Kína számára a nagy múltú, fejlett filmgyártású Hongkong 1997-es bekebelezése hozta el a minőségi ugrást. Így készülhettek el az új évezred olyan magas színvonalú alkotásai, mint a hadakozó fejedelemségek korában játszódó Hős (2002), a Han-dinasztia hanyatlását megörökítő Három királyság – a sárkány feltámadása (2008) és a Vörös Szikla (2008) vagy a Ming-dinasztia korát díszletként használó Pengék testvérisége (2014), melyek jellemzően a jelen bel- és külpolitikai viszonyaira kínálnak történelmi metaforákat.
A sokáig önmagát ostorozó Japán valóságos filmes revíziót hirdetett: a 2000-es évek közepétől gyakorivá váltak a II. világháború eseményeit japán szemszögből feldolgozó alkotások. Ezeknek első átütő sikerű képviselője a Yamato (2005) lett, amely a császári haditengerészet legendás csatahajója pusztulásának állít emléket. Már a hazafias politikájáról ismert Abe Sindzó kormányzása alatt készült a kamikaze pilótákat hősként ábrázoló The Eternal Zero (2013), aminek bemutatása ellen számos szomszédos állam tiltakozott. Dél-Korea fel is vette a kesztyűt. Így született meg számos japánellenes alkotás, köztük A bérgyilkosság (2015), amely arról szól, miként likvidálja koreai hazafiak egy csoportja az ország 1930-as japán megszállása idején az ellenség egy magas rangú tisztjét.
A történelmifilm-láz természetesen a Vlagyimir Putyin által felívelő pályára állított Oroszországot is elérte, ahol az egyik legnépszerűbb téma a nemzeti büszkeség sarokkövét jelentő II. világháborús szerepvállalás lett. Így foroghatott le a valós, 1941-es eseményeken alapuló Panfilov 28 gárdistája (2016), mely azt mutatja be, miként tartóztatja fel huszonnyolc bátor katona a 316-os lövészhadosztályból néhány napra a náci hadsereg 11-es páncéloshadosztályát. Ennél is látványosabbra sikerült a szintén valós történetet feldolgozó T–34 (2019) című film, amelyben szovjet katonák egy maroknyi csapata harckocsival megszökik egy náci koncentrációs táborból. Utóbbi alkotást több mint nyolcmillió orosz látta a mozikban, ezzel a Szovjetunió bukása óta eltelt idő egyik legsikeresebb alkotása lett.
Az AK Párt 2004-es hatalomra lépése után neooszmán restaurációt hirdető Törökország a történelmi sorozatokban tört előre. A Szulejmán (2011) debütálásakor a lakosság harmadát ragasztotta a képernyőkhöz. A négy évadot megélt széria, mely az XVI. században uralkodó Szulejmán utódlása körüli harcokat állítja a középpontba, külföldön is népszerű lett, becslések szerint világszerte ötszázmillió ember látta. A történelmi témájú szappanoperák hamar a török soft power eszközévé váltak, és elsősorban Ankara természetes befolyási övezetében, a Közel-Keleten, a Balkánon és Közép-Ázsiában lettek népszerűek. Az olyan alkotásokban, mint az azóta öt szériát megélt Feltámadás: Ertuğrul (2014), természetesen lehetetlen észre nem venni a párhuzamokat a múlt nagy vezérei és Recep Tayyip Erdoğan, illetve az egykori események és a jelen kor bel- és geopolitikája között.
Noha nagyszabású produkcióival Hollywood még mindig világelső a történelmi filmek gyártásában és exportjában, monopóliuma rég véget ért. A világon egyre több nemzet ismeri fel, hogy a múltat nem elég ismerni. El is kell tudni mesélni.
