Összeomlottak az eszményképek

A 2000-es évek elejéig Svédországot az egész világ csodálta jóléti államáért, a harmonikus „nép hazájáért”, amely olyan kiemelkedő diplomatákat nevelt, mint az egyesült nemzetek első diplomatája, Folke Bernadotte, Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár vagy Hans Blix fegyverellenőr. Azóta azonban a Svédországról alkotott kép megváltozott: talán ez az ország tette mindenki másnál inkább magáévá a háború utáni kulturális forradalmat. A harmadik világból érkező ellenőrizetlen népvándorlás évtizedei során a családbarát népi otthont lerombolták a szervezett bűnbandák robbantásai. A politikában és a közszférában egyre nyilvánvalóbbá vált a hozzáértés hanyatlása és a növekvő korrupció, miközben az LMBTQ-lobbi drag queenjei tartanak meseórákat a gyerekeknek a közpénzből finanszírozott könyvtárakban.

A Nya Dagbladet (magyarul: Új Napilap) című független újság útja, amelyet ma a svéd médiavilág egyik legjelentősebb lázadójának tekintenek, sokatmondó betekintést nyújt az ottani állapotokba. A lapot 2012-ben alapították azzal az elvvel, hogy független marad, és soha nem engedi át az irányítást külső befektetőknek vagy más érdekcsoportoknak. A lapot elindító Markus Andersson szerint a projekt útja egyedülálló volt a svéd médiatérben, amelyet egyébként szinte teljes egészében a két óriáskonglomerátum, a Bonnier és a Schibsted ural, a kivételt a szorosan együttműködő állami műsorszolgáltatók jelentik.

– Sokaknak még mindig az a benyomásuk, hogy Svédország a demokratikus pluralizmus országa, de a valóság az, hogy a svéd médiatérben gyakorlatilag egyáltalán nem létezett árnyalt, széles kitekintésű, független kiadvány. Az űr, amelyet be kellett tölteni, óriási volt, és ma is az – mondja Andersson.

A Nya Dagbladet hírigazgatója, Isac Boman 2016-ban csatlakozott a stábhoz, és több mint nyolc éve szerkesztője a lapnak.

– Montesquieu a hatalommegosztási modelljében nem szerepeltette a független tömegtájékoztatást, de sok minden utal arra, hogy valószínűleg kellett volna. Az értelmes demokratikus döntéshozatalhoz tájékozott lakosságra van szükség, de a tömegektől irreális elvárni, hogy a hatalmat a gyakorlatban maguk vizsgálják. A médiának ezért döntő demokratikus funkciója és demokratikus felelőssége van – mondja.

Svédországban, folytatja Boman, a probléma sokkal nagyobb annál, hogy a média és az újságírók nem töltik be ezt a funkciót. Sőt, szisztematikusan aláássák, dezinformálva a lakosságot.

– Egyesek még mindig ellentmondásosnak tartják, ha erre rámutatnak, de bárki, aki az elmúlt húsz évben figyelemmel kísérte a média tudósításait bármilyen témában, láthatja, hogy egyértelműen ez a helyzet. Többeknek föltűnt ez annak kapcsán, ahogyan az ukrajnai katonai eszkalációról beszámoltak mióta csak a konfliktus 2014-ben kirobbant, de visszamehetünk a 2003-as iraki háborúig is, és láthatjuk, hogy akkor sem volt másképp.

A közgazdász végzettségű hírigazgató szerint a média korrumpálódásának egyik fő magyarázata a nyugati blokk óriási társadalmi-gazdasági fejlődéséből ered, ahol a nagytőke egyre inkább megszilárdította a fősodrú média feletti ellenőrzést.

– Svédországban látható, hogy a nagy médiacsoportok olyan pénzintézetekkel állnak szövetségben, mint a JP Morgan, a Goldman Sachs és az olyan alapkezelő óriások, mint a BlackRock. Ugyanakkor sokan még mindig azt hiszik, hogy ezek a tömegmédiumok a hatalmat ellenőrzik az emberek érdekében, holott valójában az embereket ellenőrzik a hatalom érdekében. A fő demokratikus probléma ma az, hogy a közvélemény nincs eléggé tisztában azzal, hogy milyen is valójában az a rendszer, amelyben élünk.

Amennyire létezik ma véleménypluralizmus, annyira felszínes, ahol még a formálisan különböző ideológiájú pártok is mélyebb érdekeknek vannak alárendelve a gyakorlatban, állítja Boman.

– A svéd újságokban és televíziós műsorokban azt hallani, hogy a „vörös”, úgynevezett baloldali pártok a munkavállalók, a „kék”, úgynevezett jobboldali pártok a vállalkozók, a „zöld” pártok a környezetvédelem érdekeit védik és így tovább. A közöttük lévő, kontextusban jelentéktelen kérdéseken való civakodás az, amit „demokráciának” nevezünk. De a nemzet jövője szempontjából alapvető fontosságú, létfontosságú kérdéseket nem vetik fel komolyan a vitában, és ha egyáltalán felvetik, akkor szisztematikusan szabotálják őket, nevetségessé téve vagy szélsőségesként vagy egyéb pejoratív jelzővel megbélyegezve.

Az ilyen alapvető tabuk fontos példája Isac Boman szerint a nagy pénzvilág kiváltságos társadalmi helyzete, beleértve a tömegmédiára és ezáltal a politikára gyakorolt befolyását is. A svédországi politikát uraló pártok „szivárványkoalíciója”, ahogy ő nevezi, elsősorban védőburokként szolgál, amely eltereli a figyelmet a rendszer középpontjában álló oligarchiáról.

– Ha úgy tetszik, a kapitalista párt központi bizottsága tartja ma Nyugaton a kezében a valódi hatalmat. Pártkongresszusai és munkabizottságai a Világgazdasági Fórum, a Bilderberg-csoport, a Külkapcsolatok Tanácsa és egyéb néven ismertek. Az LMBTQ-lobbi éves Pride-felvonulásai a rendszer szimbolikus ünnepei a tömegek számára, inkább álvallási felhangokkal, ahol a közönség egy jóváhagyott fórumot kap, hogy hitet tegyen a szivárványos zászló és a rendszer hivatalos értékei – az „egyenlőség” és a sors iróniájaként a „demokrácia” – mellett.

Boman szerint Svédország nemzetközi szempontból nem egyedülálló, bár elismeri, hogy az ország fejlődése valóban szélsőségesebb volt, mint a Nyugat sok más részén. A Nya Dagbladet küldetését ebben az összefüggésben kell látni.

– Személy szerint különösen érdekesnek találom, hogy egy független hírmédiummal dolgozom Svédországban, éppen azért, mert a kulturális forradalom és annak számos különböző megnyilvánulása tekintetében a fejlődés itt olyan szélsőséges volt. Hosszú távon úgy gondolom, a hozzánk hasonló újságíróknak és a svéd embereknek is nagyon hasznos, hogy a „svéd helyzetre” nemzetközileg is felfigyeltek, még ha ez jelenleg nem is olyasmi, amire büszkék lehetnénk. Bár sok hasonlóságot lehet találni más nyugati országokkal, Boman szerint nem véletlen, hogy Svédországban különösen lázasan tevékenykedik a liberális progresszió.

– Svédországot a népnyelv néha „landet lagom”-nak, a lagom országának nevezi, amely arra utal, hogy valami pontosan kiegyensúlyozott, nem túl sok, nem túl kevés, hanem éppen megfelelő. Kérdés azonban, hogy Svédország valóban ennyire lagom-e. Nekem inkább az a benyomásom, hogy a svédek hajlamosak annak szentelni magukat, amit a „legmagasabbnak” tartanak. A viking korban a svédek voltak az utolsók, akik elhagyták a régi isteneket és kereszténnyé váltak, de amint felvették a kereszténységet, jöttek Szent Brigitta és a rettegett karolinerek, a svéd katonák, akik heves keresztény hitükről voltak híresek.

A modern időkben a svédek elkötelezték magukat a szociáldemokrata „népi haza” építése mellett, és ma a Nya Dagbladetnél úgy látják, kollektív szinten hiszik, hogy kulturális forradalmat hajtanak végre a liberális utópia jegyében, hogy ők hozzák létre a világ legmodernebb országát.

– Egy másik tényező szerintem az, hogy a svéd kollektív önkép feldolgozatlanabb, mint sok más nemzeté. Többen rámutattak például arra, hogy a kulturális forradalom alatt tabu lett a svéd zászló kitűzése, de valójában ez nem csak a politikai korrektség miatt van így. A lelke mélyén minden svéd már tudja, hogy Svédország a legjobb, és nem szeretnék megkockáztatni, hogy a zászló lobogtatásával ezzel hencegjenek, mert a svéd kultúrában a dicsekvés nagyon elítélendő. Amikor a svéd establishment ujjal mutogat Magyarországra, azt hiszem, részben ez a tudattalan „árnyék”, ahogy Carl Jung mondta volna, érezteti magát, vagyis az, hogy Svédország valahogy felsőbbrendű, és ennek kifejeződése válik ellenszenvessé, amikor hiányzik az alázat és az önreflexió képessége.

Boman azt is megjegyzi, hogy az árral szemben haladni, ahogyan a Nya Dagbladet a gyakorlatban teszi, nem volt könnyű, és nagy árat kellett fizetni érte.

– Sosem öncélúan tettük. A mi küldetésünk egyszerűen az, hogy betöltsük azt a szerepet, amit a médiának kellene betölteni, és amire Svédországnak szüksége van. Elég érdekes, hogy a hozzánk hasonló embereket, akik megpróbálnak objektív képet adni az olyan társadalmi kérdésekről, mint a migrációs politika és a demográfia, szélsőségesnek bélyegzik, holott valójában nyilvánvaló, hogy a dolgok állása és a nyilvános vita hiánya az, ami szélsőséges.

Boman szerint a gyakorlatban ma Svédországban nincs a nevéhez méltó demokratikus párbeszéd, sőt még csak őszinte vágy sem mutatkozik a nyílt politikai vitára.

– Legalábbis nem abban az értelemben, hogy a nyílt beszélgetés az elhangzottak üzenetén alapulna. A svédországi közélet inkább egy pszichológiai háborúra hasonlít, ahol minden arról szól, hogy lelőjék, aki eltérő véleményt hangoztat. A Nya Dagbladetnél számos területet fedtünk le olyan módon, ami minden bizonnyal egyedülálló az északi médiában, és bár idővel kiérdemeltük a nyilvánosság tiszteletét, nagy ára volt.

Hozzáteszi, személyes meggyőződése, hogy az újságírók sokat nyerhetnek azzal, ha nem áldozatként tekintenek magukra, hanem elfogadják: munkakörüknek része a megbélyegzés, ami eleinte, a kezdetben ellentmondásos témák fölvetésekor sújtja őket, és megpróbálják elviselni.

– A rendőröknek erőszakos bűnözőkkel kell szembenézniük, a mentősöknek fel kell készülniük arra, hogy emberek halálát fogják látni. Az újságíróknak a maguk részéről a hírnevüket és a személyiségüket érő támadásokra kell készen állniuk. Aki szilárdan kiáll, idővel tiszteletet és tekintélyt szerezhet, bár ez az idő néha hosszúra nyúlhat, különösen ha egy kérdés nagyon ellentmondásos. De úgy tűnik, ez szinte természeti törvény, ha az összképet nézzük.

Boman arra is rámutat, hogy a fő támadások nem az emberek, hanem a háttérben lévő állami szervek és a nemzetközi szinten működő, jól finanszírozott lobbiszervezetek hálózatai részéről érkeznek.

– Az Egyesült Államokban egy olyan szervezet, mint az ADL, úgy tekinthető, mint ennek az egész paradigmának a kapuőre, amely megpróbál kiiktatni minden egyes potenciális ellenzékit: karaktergyilkossággal, ellehetetlenítéssel. Svédországban ezt a hasonló szerepet az ADL testvérszervezete, az Expo tölti be, egy szélsőbaloldali szervezet, amely az erőszakpárti úgynevezett „autonómok” környezetében gyökerezik, és amely a legtöbbet szabotálta például a Nya Dagbladet munkáját. A gyakorlatban ezek felbérelt karaktergyilkosok, akiket tekintélyként használnak fel arra, hogy a fősodrú médiában és más jelentős platformokon, például a Wikipédián hogyan ábrázolják a tudósításainkat és minket, szerkesztőket annak érdekében hogy aláássák a hitelességünket és megpróbálják elriasztani a nyilvánosságot a cikkeinktől.

A Nya Dagbladet most lép a tizennegyedik évébe, és Boman megjegyzi, korántsem volt biztos, hogy az újság túléli ezt az évet. 2022 decemberében éppen egy újonnan létrehozott, a svédországi független újságírás támogatására létrehozott alapítvány pénzét várták, mert egy neves amerikai alapítvány jelentős összeget akart adományozni az ügyüket támogatandó, de az átutalást furcsa körülmények között leállította a szerkesztőség számláit akkoriban kezelő Länsförsäkringar Bank. Nemcsak a támogatás célba jutását akadályozták meg, hanem az újság bankszámláját is megszüntették, de még a szerkesztők magánszámláit is. A bank mindenféle ürügyekre és mondvacsinált veszélyekre hivatkozott egy nyilvánvalóan politikai indíttatású támadással kapcsolatban.

– Minden dokumentum készen állt, a bank ellenőrizte és jóváhagyta őket. A bank munkatársainak viselkedése azonban egyik napról a másikra megváltozott, és teljesen nyilvánvaló, hogy egy harmadik fél valamilyen módon nyomás alá helyezte őket. Észszerűtlenül viselkedtek – mondja Boman. A bank által gyanúsnak nevezett pénzmozgások közül több is ugyanazon bankon belüli számlák közötti jól átlátható tranzakció volt.

– Homályosan „szervezett pénzmosással” és „terrorizmus esetleges finanszírozásával” vádoltak minket, miközben olyan tranzakciókra hivatkoztak, amelyeket valójában nagyrészt a saját bankszámláink és a médiavállalat számlái között, vagyis ugyanazon a bankon belül hajtottunk végre. Nagyon nehéz megszabadulni a kafkai érzéstől ebben a történetben, de ez a fajta viselkedés mára tünetértékű a svéd rendszerben.

Az újság a csőd szélén állt, de sikerült túlélnie, nem utolsósorban a szerkesztőség mögé felsorakozó olvasók támogatásának köszönhetően, és ma a kiadó több jogi eljárást folytat a bank ellen. Ugyanez a bank – a Länsförsäkringar – magánbiztosítást is kötött a szerkesztőkkel, és a perek során ugyancsak megtagadta a biztosításuk igénybevételét.

– A gyakorlatban ez persze nagy személyes kockázatot jelent a nyilvánvalóan Dávid kontra Góliát csatában, amikor egy több milliárd dolláros céget ilyen módon támadnak meg. Ugyanakkor erős jogi bázisunk van, és egy jól képzett ügyvédünk, aki azért segít nekünk, mert hozzánk hasonlóan ő is úgy véli, alapvetően fontos, hogy a bankok ne ússzák meg ezt a fajta viselkedést. Itt nem annyira a saját igazunkról van szó, mint inkább olyan egyedülálló jogi esetekről, amelyek valójában példa nélküliek a svéd jogtörténelemben. Ezen múlik, hogy van-e Svédországban működő demokrácia és sajtószabadság, vagy pedig banki diktatúra, ahol a bankok saját belátásuk szerint bíróságként járhatnak el, és azt csinálhatnak, amit akarnak – mondja Isac Boman.

A kafkai folyamatok nemcsak a bankoknál, hanem a svéd államapparátusban is megtalálhatók, ahogyan azt az állami médiatámogatások esete is megmutatta. 2020-ban a Nya Dagbladet megfelelt az állami sajtótámogatáshoz szükséges hivatalos kritériumoknak, kérelmét mégis elutasították. A döntésért felelős hivatalos politikai bizottság nem tudott semmilyen hiányosságra rámutatni a pályázatban, ehelyett arra hivatkozott, hogy az újságnak voltak önkéntes munkatársai. Ez szerintük azt jelenti, hogy tulajdonképpen nincs szükségük anyagi támogatásra. Ugyanakkor a maximális összegű támogatásokat a nagy Bonnier és Schibsted médiacsoportok különböző kiadványai között osztották szét.

– Világos, hogy a törvény előtt nem mindenki egyenlő, és Svédországban már nem alkalmazzák a demokratikus szabályokat, ám a nyilvánosság ezt világosan láthatja, ha követi a történeteinket. A gyógyuláshoz az első lépés az, hogy beismerjük, betegek vagyunk, és úgy gondolom, a mi lapunk valóban segített ebben a svédországi demokrácia állapotát illetően.

A svédországi demokráciahiányos állapot azért is súlyos, mondja Isac Boman, mert a jelenlegi demográfiai trendek alapján a svéd etnikumú lakosság valószínűleg csak néhány generációra van attól, hogy kisebbséggé váljon saját országában.

– A demokrácia elvileg olyan rendszer, amely az emberekre épül. Logikus következmény, hogy a népességcsere azt jelenti, a demokrácia megszűnik. Egy olyan országban, ahol a lakosságot az a veszély fenyegeti, hogy kisebbségbe kerül és elveszíti a saját jövője feletti ellenőrzést, a demokrácia elve többé nem érvényesül. Az persze bizarr helyzet, hogy ma nem a nép váltja le a képviselőit, hanem ezek a képviselők váltják le a népet.

Ugyanakkor rámutat arra is: vannak arra utaló jelek, hogy a fiatalabb svédek, akik az idősebb generációknál nagyobb mértékben tapasztalták meg az alkalmatlan politizálás és a kulturális forradalom következményeit, egyre józanabbak a társadalmi fejleményekkel kapcsolatban.

– Egyeseknek úgy tűnhet, hogy a svédeknek mint nemzetnek és népnek már nincs jövője, de tény, ahogy Gandalf mondja Frodónak, hogy még a bölcsek sem látják mindig az összes végkifejletet. 1985-ben kevesen hitték, hogy a Szovjetunió már 1991-ben eltűnik. 2019-ben kevesen hitték igazán, hogy Nayib Bukele kormánya képes lesz felszámolni a bandabűnözést El Salvadorban.

Svédország jelenlegi, már-már disztopikus állapota ellenére Isac Boman és Markus Andersson optimistán tekint a jövőbe és kitart amellett: egyedülálló lehetőséget látnak arra, hogy valami merőben újat építsenek a most ébredezőkkel együtt.

– Valójában a fordulat közelebb van, mint sokan gondolnák. Elég csak a történelemre tekinteni, hogy lássuk, a svédek már korábban is kijutottak egy-egy gödörből. Így vagy úgy, de egy új civilizáció fog felemelkedni az egyre inkább hanyatló Nyugat romjaiból, ez az én abszolút meggyőződésem – zárja a beszélgetést Andersson.