Anarchisták, kommunisták, nacionalisták, örmények és alevi muszlimok együtt tiltakoztak Recep Tayyip Erdogan és kormányának politikája ellen. A tüntetéseket közvetlenül a Taksim negyedben lévő Gezi park tizenöt fájának kivágása váltotta ki. Mint azonban sejteni lehet, a valódi gyökerek ennél jóval mélyebbre nyúlnak.

A miniszterelnök éles kirohanással reagált a tüntetésekre. Erdogan kijelentette, hogy ha támadói százezreket, akkor ő milliókat tud utcára szólítani. Szavait még az ellenzék soraiban sem sokan vonták kétségbe. A 2007-es választásokon az AK Párt 47 százalékot szerzett, melyet 2011-ben 49,95 százalékra növelt. Felmérések szerint Erdogan pártja még most, a könnygáztól nehéz levegőben is toronymagasan nyerné a választásokat. Az ellenzék tehát demokratikus úton jelenleg nem tud hatalomra kerülni.

Az elmúlt évek során Erdogan széles társadalmi bázist épített ki, mely mérsékelt muszlimokból, kurdokból, kozmopolita elitből és üzletemberekből áll. Népszerűségét karizmája mellett elsősorban pártja sikeres gazdaságpolitikájának köszönheti. 2002 és 2011 között a török gazdaság háromszorosára nőtt. Az egykor 100 százalékos infláció tíz százalék alá szorult vissza, ez év májusára pedig Ankara az utolsó fillérig visszafizette adósságát a Nemzetközi Valutaalapnak. A gazdaság erős strukturális alapokon áll: a török exportcikkeknek 98 százaléka feldolgozott termék. A gazdasági siker politikai tőkét is épített Erdogánnak. 2012-re Törökország erős középhatalommá vált, melynek befolyása a Közel-Keletre és Közép-Ázsiára is kiterjed.

Erdogan sikerrel rendezte az évtizedek óta húzódó, 1982 óta több mint harmincezer ember életét követelő török–kurd konfliktust is. A mérsékelt iszlamista kormányzat olyan engedményeket tett az ország dél-keleti részén élő kisebbségnek, melyek a korábbi nacionalista vezetésnél elképzelhetetlenek lettek volna. Állami pénzből kurd televíziós csatornát alapítottak, az egyetemeken pedig kurd előadásokat indítottak el. Erdogan politikájának sikerét mutatja, hogy az AK Párt kurd területeken induló kurd jelöltjei minden más kurd frakció jelöltjeinél jobban teljesítettek. Az új kurd politika sikerét az idei, hírhedt gerillaszervezettel, a Kurd Munkáspárttal kötött fegyverszünet koronázta meg, melynek keretében kurd fegyveresek tucatjai hagyták el az országot Irak irányába.

Nem mindenki elégedett azonban az új renddel. A régi nacionalista elit aggódva figyeli az ország atatürki útról való letérését. A szíriai polgárháború kirobbanása óta pedig a 15 milliós alevi és alavita kisebbségek is bírálják a kormányt, amiért az a szír felkelőket támogatja az alavita kisebbségbe tartozó Bassár el-Aszaddal szemben. Széles társadalmi elégedetlenségnek azonban nyoma sincs. Többek közt ezért sem helytálló a média által a török eseményekre – az elmúlt évek arab forradalmai nyomán – ráaggatott „török tavasz ” elnevezés. Ellentétben az arab vezetőkkel, Erdogan nem diktátor, hanem demokratikus választás útján háromszor, ráadásul nagy többséggel újraválasztott kormányfő.

A diktatórikus vádaknak ellentmond az a tény is, hogy a törökök az AK Párt hatalomra kerülése óta a korábbinál politikailag aktívabbá váltak. Míg 2002-ben a lakosságnak 79, addig 2011-ben már 87 százaléka voksolt a parlamenti választásokon. Ez persze nem mindenkit nyugtat meg. Közismert tény, hogy az AK Párt a hadsereg által puccsal megbuktatott, majd 1998-ban betiltott iszlamista Jólét Pártjának mérsékelt utódja. Nem meglepő, ha ellenfelei 2002-es hatalomra kerülése óta titkos összeesküvést sejtenek a mérsékelt iszlamista AK Párt tervei mögött. Úgy sejtik ugyanis, hogy a párt politikájának fő célja a világi Törökország iszlamizálása. Való igaz, Erdogan és pártja következetesen számolja fel az élet minden szegmensét átitató Atatürk-kultuszt.

Erdogan történelmi elődjének nem a modern Törökország atyját, hanem az oszmán dinasztiákat tartja. Az újabb iskolai tankönyveknek már nem központi alakja Kemal Atatürk. Még pár év, és a lázadó korba lépő egyetemista ifjúság ketté fog szakadni azok közt, akiknek még jelent, és akiknek már nem jelent semmit Atatürk öröksége. Mindeközben a mostani török kormány a korábbiaknál nagyobb figyelmet fordít a vallási nevelésre. 2008-ban – az ellenzék tiltakozásával nem törődve – az egyéni szabadságjogok kiterjesztésére hivatkozva a korábbi tilalmat feloldva engedélyezték a muszlim fejkendő viselését nők számára az egyetemeken és a közintézményekben.

Feszültségeket szül az alkoholhoz való hozzáállásuk is. Hatalomra lépése óta Erdogan – aki bevallása szerint a hagyományos török joghurt, az ayran híve – a korábbi 18-ról 63 százalékra emelte az alkoholos italokra kirótt adót, amit egészségügyi adók is tovább terhelnek.

A mostani zavargások egyik kiváltója éppen az új alkoholtörvény, mely este tíz és reggel hét óra között megtiltja az alkohol árusítását mecsetek és iskolák közelében. Az ellenzék aggodalmai azonban nem teljesen alaptalanok. Számos jel utal arra, hogy Erdogan Törökországa autoriter irányba tart. 2007-ben összeesküvés és alvilági kapcsolatok ápolása vádjával több olyan magas rangú katonatisztet és titkosszolgát is letartóztattak, akik kritikával illették a kormányt. Az is tény, hogy az elmúlt években egyre több rendszerkritikus újságíró került börtönbe. Mint ahogy sokan kritizálják a soron következő alkotmánymódosítást is, mely a jelenlegihez képest kiterjesztené az elnök hatalmát. Sok elemző nem minden ok nélkül feltételezi, hogy Erdogan maga pályázik a kibővített hatáskörrel járó elnöki székre. Ilyen szempontból a mostani demonstrációk nem veszélytelenek, hiszen némileg gyengíthetik Erdogan pozícióját pártbéli riválisával, Abdullah Gül jelenlegi köztársasági elnökkel szemben. Az ellenzéket nem csupán politikai, de gazdasági térvesztése is aggasztja.

Mint minden keleti típusú rezsim, úgy az AK Párt is létrehozta a maga társadalmi és gazdasági elitjét. Ez pedig természetszerűleg maga után vonja a korábbi elit, a hadsereg és nacionalista közép- és felsőosztály haragját. Az ellenzék gyakran kritizálja azokat a nagyszabású infrasrukturális beruházásokat, melyeket a kormány tervez Isztambul-szerte. A Taksim negyed átalakítását, az új repülőtér kialakítását, a harmadik boszporuszi híd felépítését ugyanis mind az AK Párthoz közeli vállalkozók végzik, míg korábban az efféle beruházások csakis a hadsereghez közel álló csoportok kezébe kerülhettek. Erdogan tehát láthatóan hosszú távra tervez.

Az autoriter, tekintélyelvű politika azonban kulturálisan semmiképpen nem idegen a törököktől. A szedzsuk, majd oszmán birodalmakban, csakúgy, mint Atatürk szekuláris államában, mindig keménykezű vezetők irányítottak. A keleti társadalmakban pedig az uralkodóhoz hű nómenklatúra mindig a többiek felett állt, vagy legalábbis első volt az egyenlők között. Ha pedig a kéz gyengült, abba az ország vagy a birodalom is beleremegett.

Atatürk halála óta Erdogan az első olyan karizmatikus vezető, aki a régi szultánok nyomába léphet. A szekuláris ellenzék által táplált Atatürk-kultusz arra enged következtetni, hogy ellenérzéseiket és a tiltakozásokat elsősorban nem maga a tekintélyelv növekedése váltja ki, hanem az, hogy olyan ember épít ki személyi kultuszt, aki nem osztja az ő Törökország-víziójukat.

Sayfo Omar