Ötven éve halt meg Ho Si Minh

1890. május 19-én született Vietnam középső részén, az akkori Francia-Indokínában Nguyen Sinh Cung néven egy szegény tanító fiaként. Fiatal koráról nem sokat tudni, de az biztos, hogy gyermekkora ínségben és nyomorúságban telt, s hogy konfuciánus nevelést kapott. A gimnázium elvégzése után az első adandó alkalommal elmenekült hazájából, a hivatalos életrajz szerint a forradalmi eszmékért és a vietnami függetlenségért folytatott harc – prózaibb vélemények szerint a jobb megélhetés – érdekében. Három évig tengerész volt egy francia gőzösön, 1915-től két évig Londonban, majd Franciaországban élt, volt kertész, pincér, fotós és kazánfűtő is. Párizsban került kapcsolatba a kommunistákkal, s rövid moszkvai kitérő után, 1925-ben Kínában már az ő vezetésével alakult meg a Vietnami Forradalmi Ifjúsági Liga, majd 1930-ban a Vietnami Kommunista Párt. A párt nevét később a nagyobb nemzetközi elismerés érdekében és a „kispolgári nacionalizmus” elkerülése érdekében Indokínai Kommunista Pártra változtatták.

Ho Si Minht (akkor már ezt az „Aki megvilágosult” jelentésű nevet használta) Vietnamban halálra ítélték. Kalandos évek következtek: letartóztatták a britek, a kínaiak, fogságban verseskötetet írt, megszökött, egyszer már a nyaktiló alól hozták ki, 1941-től hazájában harcolt a japán megszállók ellen. A második világháború végén, 1945. szeptember 2-án Hanoiban hatalmas tömeg előtt ő jelentette be a független Vietnami Demokratikus Köztársaság megalakulását, amelynek elnöke is lett, a deklaráció az 1776-os amerikai Függetlenségi Nyilatkozat szavaival kezdődött. A franciák persze ezt nem nézték ölbe tett kézzel: hamarosan elfoglalták az ország déli részét, és sikertelen tárgyalások után, 1946-ban megkezdődött az első indokínai háború.

Ho a vietnami taktikát így jellemezte: „A tigris és az elefánt élet-halál harcában a tigris ha egyszer is mozdulatlanná válna, hatalmas ellenfele széttaposná. A dzsungel gyors lábú ura azonban soha nem áll meg, így az elefánt bármily hatalmas is, sebzetten és bénán éhen pusztul.” A szokatlan harcmodorral a francia hadsereg nem tudott mit kezdeni, a gyarmatosítók hiába vetették be még az idegenlégiót is, 1954-ben Dien Bien Phunál döntő vereséget szenvedtek, el kellett ismerniük Vietnam függetlenségét.

Az országot a genfi békekonferencián két részre osztották, az északi a Ho vezette kommunisták ellenőrzése alá került, délen létrejött a Vietnami Köztársaság. A két új állam közti ellenségeskedések egy pillanatra sem maradtak abba, a kommunisták által támogatott Vietkong felkelést robbantott ki délen, amely újabb háborúvá szélesedett. A déli kormány az Egyesült Államok támogatását is maga mögött tudhatta, sőt az amerikaiak 1964-től nyíltan bekapcsolódtak a konfliktusba. Hiába volt azonban a csúcsminőségű haditechnika, a hatvanas évek végén már félmilliósra duzzadt amerikai haderő, a világ leghatalmasabb hadserege sem találta a gerilla-harcmodor ellenszerét. Az amerikai közvélemény egyre jobban megelégelte a végső elszámolásban 60 ezer amerikai katona életét követelő, kilátástalan háborút, és a színfalak mögött tárgyalások kezdődtek Hanoival. Az amerikai csapatok fokozatos kivonása 1969 nyarán kezdődött, a konfliktusban való amerikai részvételt hivatalosan az 1973 januárjában megkötött párizsi békeszerződés zárta le.

Ho Si Minh azonban ezt már nem érhette meg, a hatvanas évek közepétől egyre többet betegeskedő politikus 1969. szeptember 2-án halt meg Hanoiban. Arra csak a nyolcvanas évek végén derült fény, hogy annak idején meghamisították halála időpontját, és végakaratának teljesítését is megtagadták. A hírt csak szeptember 3-án hozták nyilvánosságra, hogy ne zavarják meg a függetlenség kikiáltásának előző napi nemzeti ünnepét. „Ho apó” azt kérte, hogy hamvasszák el, hamvait tegyék három urnába, egyet Vietnam északi, egyet középső és egyet déli részén helyezzenek el. Ehelyett holttestét mumifikálták, és Hanoiban szovjet mintára mauzóleumban, üvegkoporsóban tették közszemlére. Végrendeletéből is csak az amerikai hódítók elleni harcra buzdító passzusokat hozták nyilvánosságra, a mezőgazdasági adók egyéves moratóriumát javasló részt „nem aktuálisnak” minősítették.

Ho Si Minh egyszerűsége, közvetlensége miatt is rendkívül népszerű volt hazájában. Szerény házban lakott, kertjét maga művelte, szeretett horgászni, és rendszeresen együtt röplabdázott a katonákkal, de kiválóan eligazodott a nemzetközi diplomácia útvesztőiben is. Alakja köré nagyszabású személyi kultusz épült ki, amely halála után csak fokozódott, arcképe még ma is minden vietnami középületben és minden címletű bankjegyen ott látható. Amikor 1975-ben az északi csapatok elfoglalták Saigont, egy külföldi újságíró azt írta, hogy a bevonuló csapatokat egy olyan ember vezette, aki nem is volt jelen. A várost 1976-ban hivatalosan Ho Si Minh-városra keresztelték át, főterén a névadó monumentális szobra áll. A hivatalos propaganda szerint Ho agglegény volt, aki a forradalommal és a nemzet ügyével jegyezte el magát, de a dokumentumok szerint kétszer is megnősült, és mindkét alkalommal francia nőt vett feleségül.

Hívei a nacionalista kommunistát látják benne, aki az egységes Vietnamért küzdött, ellenfelei azt vetik szemére, hogy utasítást adott Dél-Vietnam lerohanására, és emberek millióinak haláláért felelős. Jelentősége mindazonáltal vitathatatlan: a múlt század forradalmárai közül ő vívta a leghosszabb és legnagyobb áldozatokat követelő küzdelmet a gyarmatosító nagyhatalmak ellen. Nem véletlen, hogy háromszor szerepelt a Time magazin címlapján, és beválasztották a múlt század száz legfontosabb személyisége közé.