Aligha megdöbbentő dolog, ha egy 75 éves idős ember, küzdelmekkel, nehézségekkel, olykor nélkülözéssel teli életút után távozik az élők sorából. Ha azonban az illető idős ember véletlenül egy politikai mozgalom ikonikus alakja, a képlet mindjárt összetettebbé válik.

Jasszer Arafat 2004 novemberében hunyt el a franciaországi Percy kórházban. A Palesztin Felszabadítási Szervezet vezetője nem egyszerű politikus volt, hanem a palesztin ügy és a baloldali arab nacionalizmus, mondhatni egy korszak egyik jelképe. Küzdelmes élete során volt gerillavezér, emigráns vezető és egy nem létező állam feje egyaránt. Ilyen romantikus élethez sokak fejében egyszerűen sehogy nem passzolt az ágyban, párnák közti halál. Ahogy annak idején kevesen hitték el, hogy egy John F. Kennedy-nagyságú politikussal képes legyen egy Harvey Lee Oswaldhoz hasonló hétköznapi ember végezni, vagy hogy egy Elvis Presley-t tényleg a drog vitt el, úgy Arafat halála körül is összeesküvés-elméletek tucatjai kaptak szárnyra. Különféle arab sajtóorgánumok már 2004 novemberében reális lehetőségként vetették fel, hogy a palesztin elnököt izraeli ügynökök mérgezték meg radioaktív anyaggal, mások pedig pártbéli riválisait vádolták Arafat halálával.

Válaszul izraeli források azt kezdték terjeszteni, hogy Arafattal kicsapongó élete során összeszedett AIDS betegsége végzett. A kérdés, hogy ki ölte meg Arafatot, azóta is nyitott sokak számára.

Hét és fél évvel a palesztin vezető halála után az al-Dzsazíra most szenzációs oknyomozó riporttal hozakodott elő. A katari székhelyű pánarab csatorna bemutatta egy svájci labor vizsgálatainak eredményeit, melyek szerint Arafat egykori személyes tárgyain – köztük a védjegyévé vált fekete-fehér fejkendőjén – polonium-210-re jellemző sugárzás észlelhető. A szóban forgó tárgyakat az egykori vezető özvegye, Suha adta át a csatornának. Arab és nyugati médiumokban újra felröppent a spekuláció arról, hogy ki is álhatott valójában Arafat halála mögött. Az ügy gyanús.

Polonium-210 ugyanis nem terem minden sarkon. Hasonló módon tették el láb alól a korábbi KGB-ügynököt, az orosz ellenzéki Alexander Litvinyenkót 2006-ban, amit akkor sokan egyértelmű bizonyítéknak láttak az orosz titkosszolgálatok érintettségére.

Az Arafat-ügy ennél némileg árnyaltabb. A valóság az, hogy a betegeskedő vezetőn halála előtt egyáltalán nem mutatkoztak a polóniummérgezés jelei. Litvinyenkóval ellentétben a haja nem hullott ki, és a csontvelőjét sem érte károsodás. Emellett állapota rövid ideig javulásnak indult, ami radioaktív sugárzás esetén nem gyakori. Az izraeli propagandagépezet ellenére akkori tünetei mellesleg az AIDS-fertőzést is kizárják. Nem utolsósorban a vizsgálatot végző svájci labor is kijelentette, hogy a tárgyakon mért sugárzás nem feltétlenül jelenti azt, hogy az Arafat élete során is ott volt. Ráadásul a vezető holttestének exhumálása sem jelent bizonyítékot, mivel a polónium-210 felezési ideje nagyon rövid.

Az összeesküvés mindezek ellenére persze nem zárható ki. Egyszerűen csak más irányban kell keresgélni a bűnösöket. Az al-Dzsazíra dokumentumfilmjének időzítése kifejezetten érzékeny időpontban érte a Palesztin vezetést, de elsősorban Arafat volt pártját, a Fatahot.

Ebben az évben – a pontos dátumot még nem tudni – a palesztin területeken választásokat tartanak. Emlékezetes, hogy a legutóbbi, 2006-os választásokat a Hamász nyerte meg, majd 2010-ben a két rivális palesztin frakció közötti feszültségek fegyveres összecsapásokhoz vezettek, melynek során a nem létező Palesztina kettészakadt. Miközben a Hamász népszerűsége stagnál, a Fatah megítélése némileg romlott. 2012-ben számos esemény volt, mely aláásta a Ciszjordániában regnáló Fatah hitelességét. Áprilisban Mahmúd Abbász, a Fatah jelenlegi vezetője Hillary Clintonnal és Francois Hollande-dal való találkozóján gyakorlatilag rábólintott arra a nyugati kérésre, hogy ne újítsa meg egy évvel korábbi, ENSZ-előtti követelését a független Palesztina kikiáltására.

A másik csapás június és július során érte a Fatah népszerűségét, mikor a ciszjordániai hatóságok szokatlan brutalitással léptek fel az Izraellel való tárgyalások felújítása ellen tüntető fiatalokkal szemben. Itt lép a képbe az al-Dzsazíra.

Közismert, hogy az önmagát függetlenként beállító hírtelevízió valójában a katari kormány egyik politikai érdekérvényesítője. Az arab tavasz során a csatorna komoly hátszelet biztosított a régi rezsimek ellen fellépő tömegeknek, politikai erőknek, sőt iszlamista csoportoknak is. Az iszlamistákhoz való baráti hozzáállás persze nem új jelenség. A kicsiny Katar, hogy ellensúlyozza a két nagy szomszéd, Irán és Szaúd-Arábia vallási befolyását, az elmúlt évtizedekben menedéket adott a számos országban üldözött Muszlim Testvérek prominenseinek. A kicsiny emirátus rajtuk keresztül tud valós súlyán túlmutató befolyást szerezni a regionális politikában.

Palesztin színtéren Katar így fontos pártfogója a Muszlim Testvérek helyi szervezetének, a Hamásznak. Nem kizárt, hogy az Arafat-ügy újbóli felmelegítésének hátterében politikai játszma zajlik. Nem ez lenne az első eset, hogy a katari kormány az al-Dzsazírán keresztül gyakorol nyomást a palesztin vezetésre.

2011 januárjában az al-Dzsazíra titkos dokumentumokat szellőztetett meg, melyek szerint vezető fatahos tisztviselők a színfalak mögött bevallották a palesztin menekültek visszatérési jogának, illetve Jeruzsálem palesztin fővárossá történő kinevezésének irrealitását. A palesztin ügy sarokköveinek „elárulása” akkor sokat rontott a Fatah palesztin és arab megítélésén. Katar persze nem tesz fel mindent egy lapra.

A Hamász mellett a Fatahhal is aktív párbeszédet folytat. Februárban így a rivális Fatahot vezető Mahmúd Abbász és a Hamász első embere, Khaled Meshal Katarban írtak alá nemzeti megbékélést. Az Arafat-ügy felmelegítése tehát a nyomásgyakorlás egy módja lehet katari részről a Fatah irányába. Nem véletlen, hogy a károkat csökkentendő, Mahmúd Abbász szinte azonnal beleegyezett a volt vezető maradványainak exhumálásába.

Az egész ügy azonban csak vihar volt egy pohár vízben. Az Arafat-botrány alig pár napig foglalkoztatta a közvéleményt. Nagy változás ez a korábbi gyakorlathoz képest. A palesztinok ügye ugyanis évtizedeken keresztül az elsődleges témája volt az arab, majd a muszlim politikai diskurzusnak. Gemal Abdul-Nasszer egyiptomi elnöktől kezdve Szaddám Huszeinen, Hafez al-Aszadon át Muammar al-Kadhafiig arab vezetők egész generációja számára a palesztin ügy támogatása és az anticionista harc a politikai legitimitás fontos elemét jelentette.

Jeruzsálem felszabadítása az iszlamista mozgalmak számára is – ha máshogy nem, retorikailag mindenképp – sarokkőnek számított. Az 1979-es forradalom óta a síita Irán arab-világbeli népszerűsége is nagyban táplálkozott a palesztinok ügyéért való kiállásból. A szunnita iszlamisták – a mérsékeltektől a szélsőségesekig – szintén prioritásnak minősítették a palesztinok és Jeruzsálem ügyét.

Az Egyiptom új elnökét adó Muszlim Testvérek – csakúgy, mint az al-Kaida és szimpatizánsai – „Jeruzsálem felszabadítását” tűzték ki egyik legfontosabb céljuknak. A 2010 decemberében elinduló Arab tavasz azonban megváltoztatta a prioritásokat. A korábbi rezsimek megbukása, illetve iszlamista erők előretörése nyomán a palesztin ügy teljesen háttérbe szorult.

2011 híradásait az egyiptomi, líbiai, illetve szíriai események uralták. Az, hogy Mahmúd Abbász palesztin elnök tavaly szeptemberben az önálló palesztin állam elismerését kérte az ENSZ-től, a „futottak még” kategóriában szerepelt a híradásokban. Mára már nem az a fő kérdés, hogy mi lesz az ötmillió palesztin menekülttel. Sokkal inkább az, hogy mi lesz a több mint tízmillió egyiptomi munkanélkülivel, az egymás torkának eső líbiai törzsekkel, vagy a lassan felekezeti háborúba torkolló szíriai konfliktussal.

Palesztina a hírek perifériájára szorult, Arafat pedig, aki egykor generációk bálványa volt, mára érdektelenné vált.

Sayfo Omar