Földesiné Szabó Gyöngyi: A sport üzletté vált

Ötvenöt évvel ezelőtt rendezték meg a helsinki olimpiát, amelyen sportolóink tizenhat aranyérmet nyertek, és a nemzetek pontversenyében a harmadik helyen végeztek. Negyven évvel később, 1992-ben a barcelonai olimpián tizenegy aranyat szereztünk. A helyzet azóta megváltozott. Nyakunkon a pekingi olimpia, ennek ellenére nem sok sportban vannak biztos aranyérmeseink. Holtpontra jutottunk? Földesiné Szabó Gyöngyi sportszociológussal, a Testnevelési Egyetem professzorával kerestük a választ.

– Hogyan változott a sportolók társadalmi összetétele a rendszerváltás óta?

– Ahogy más területeken, a sportban is kettészakadt a társadalom. A rétegek közötti különbségek növekedtek, a felső középosztály esélyei arra, hogy rendszeres testmozgást végezzenek, megemelkedtek. A szegényebb rétegeknél, ahol a mindennapi megélhetésért folyik a küzdelem, sajnos fel sem merül, hogy sportolással foglalkozzanak, és ha esetleg felmerül, akkor sem engedhetik meg maguknak, hogy a gyerekeiket sportolni küldjék. Ezért lenne az egyik legfontosabb feladat az esélyegyenlőtlenség csökkentése, akár a szociálpolitika, akár a sportpolitika részeként. Az elmúlt tizenöt évben elkerülhetetlen változás következett be a sporttársadalomban, hiszen azok a sportolási motivációk, amelyek az államszocializmusban jól működtek, nevezetesen a külföldre utazás, illetve az itthon nem kapható árucikkekhez való hozzájutás lehetősége, megváltoztak. Az ötvenes években a sportolók világot láthattak, olyan földrészekre, országokba juthattak el, ami az átlagembereknek nem adatott meg. Anyagilag is előnyös helyzetben voltak, a legnehezebb gazdasági időszakokban is kiválóan biztosítva volt a megélhetésük. Azóta nemcsak a magyar gazdasági-társadalmi háttér változott meg, hanem ezzel együtt a nemzetközi sport is. Manapság már teljesen elfogadott, hogy valaki a sportból él, bár ugyanazt az összeget, amit egy élsportoló nem ritkán az egészsége feláldozásával szerez meg, nagyon kemény munkával, néhány más területen sokkal kevesebb munkával is meg lehet szerezni. Nem kell válogatott sportolónak lenni ahhoz, hogy utazni lehessen. Megváltozott ezért az élsport utánpótlás- bázisa is. A középosztályból többen kezdenek sportolni olyanok, akik még mindig a kitörés lehetőségét látják a sportban, akiknek ez még mindig a társadalmi előrejutás egyik lehetősége, a társadalmi mobilitás egyik csatornája lehet. Sokkal kevesebben vannak a felsőbb osztálybeliek és az értelmiségiek.

– Az utóbbi ciklusokban hol volt, hol nem volt sportminisztérium. Kellene, hogy legyen?

– Igen is, meg nem is. Önmagában a sport jelenlegi helyzetét nem az dönti el, hogy szakállamtitkárságnak vagy minisztériumnak hívják a sportfőhatóságot. Ugyanakkor a jelenlegi magyar viszonyok között a minisztériumi rangból adódó érdekképviselet sok előnnyel járhatna. De azt is látni kell, hogy a rendszerváltozás után, az 1990-es évek közepétől a sport túlpolitizált lett, és ez nem tett jót. A sport akkor jár jól, ha politikamentes marad. A klasszikus sportértékeket ápolni kellene, amiben benne van egymás elfogadása.

– Egyre kevesebb aranyéremre számíthatunk az olimpiákon. Vajon miért?

– Mi magyarok a XIX. század végének, a XX. század első felének sport-eszményképét őrizzük. Nem baj, ha megbecsüljük és ápoljuk a hagyományokat, azonban tévedés azt gondolni, hogy azok a viszonyok kiterjeszthetőek a mostani helyzetre. Egészen más esélyekkel indultunk, amíg az emberi tényezők voltak döntőek az eredmények elérésében. Tehetséges sportolókkal, edzőkkel rendelkeztünk, megvoltak a fizikai adottságok, és volt egy hatalmas szellemi tőke is a sportban. Ez nem változott, ám manapság ez már nem elég a nemzetközi sikerekhez a legtöbb sportágban, ugyanis a gazdasági tőke meghatározó szerepet kapott. A sport iparággá vált, amelyben gazdasági tőke nélkül nem lehetünk versenyképesek. Nem a sport, hanem a piac törvényei diktálnak. Nem lenne szabad olyan hamis illúziókat táplálni sem a szurkolók, sem a sportolók számára, hogy mi ugyanolyan sportnemzet maradhatunk, mint amilyen voltunk. Egy nemzetközi verseny, vagy olimpia alkalmával akár segíthet az utolsó pár másodpercben vagy méteren a nemzeti identitástudat, de odáig nem az juttatja el, hanem a szülők, szponzorok pénze, szemléletük a sportról és a kitartása.

– Mi készteti manapság a fiatalokat a sportolásra?

– Az élsport szakmailag kettészakadt. Ma az élvonal sokkal jobban megél a sportból, mint a második vonalbeli kiváló sportolók, és nagyobbak a sportágak közötti különbségek is. De szükség van az élvonal mögötti sportolókra is, hiszen nélkülük nem lenne kit legyőzni. A nemzetközileg piacképes sportágaknak meg kellene próbálni eltartani önmagukat, nem állami támogatásra kellene várni, hanem szponzorokat kellene szerezni. Az államnak pedig az esélyegyenlőtlenség csökkentését, a sportinfra- struktúra növelését, valamint az iskolai és az iskolán kívüli sportot kellene fellendítenie. Sokkal olcsóbb lenne megfizetni a testnevelőket, sportoktatókat, mint az ifjúságvédelmet. A gyerekeket lekötné a sport, kevesebb szörnyűséget látnának a televízióban, kevesebben próbálnák ki a drogokat, mert nem az utcasarkokon töltenék a fél életüket, ahol a rosszat tanulják el.

– Hogyan lehet a kialakult helyzetet orvosolni?

– Az lenne az ideális, ha kiválasztanánk néhány hagyományos magyar sportágat – mint például a vívás, a kajak-kenu, vagy az öttusa – és azokat kellene államilag maximálisan támogatni.

Szencz Dóra