„Vigyázz Oroszországra” – mondta 1999. december 31-én a leköszönő Borisz Jelcin a frissen megválasztott Vlagyimir Putyin elnöknek a Kreml előtt, majd a zokogó képviselők között végiglépkedve elhagyta az épületet. A kitűnő koreográfiát hosszú hónapok tárgyalásai előzték meg, amelyek során Vlagyimir Putyin hallgatólagos megállapodást kötött a súlyos alkoholproblémákkal küzdő elnökkel, valamint az őt bábuként mozgató oligarchákkal. E szerint az újdonsült elnök megkapja a politikai hatalmat, cserébe a Szovjetunió széthullását követő káosz során különféle tisztázatlan privatizációs ügyletek által meggazdagodott pénzügyi csoportok tovább élhetik megszokott életüket.

A megállapodás azonban – mint a történelemben mindig, ha erőskezű uralkodó lép a trónra – ideiglenesnek bizonyult a feltörekvő elnök és az ország üzleti életét uraló kiskirályok között. A korábban Jelcin körül sürgő-forgó milliárdosok nem találták meg számításukat a vasakaratú Putyin mellett. Többük a megállapodást felrúgva, politikai ambíciókat kezdett dédelgetni, amelyek mögött nagyrészt külföldi érdekek bújtak meg.

Az új cár, a vaskezű Putyin ökle hamar lesújtott. A csecsen felkelőket aktívan támogató Borisz Berezovszkijnak azonnal távoznia kellett. Őt követte az ellenzéki sajtót nyíltan támogató Vlagyimir Guszinszkij, aki kétes ügyletekkel szerzett milliárdjaiból – időben – egy Tel-Avivba szóló repülőjegyet is vásárolt. Guszinszkijt azóta számos társa követte, így mára futballcsapatnyi orosz milliárdos tengeti életét a Szentföldön, miközben – minő véletlen – egyre szaporodnak szerte a világon a mai orosz hatalom féktelen antiszemitizmusát ostorozó cikkek és tanulmányok.

Nem mindenki járt azonban rosszul. A politikai ambícióiról bölcsen lemondó Roman Abamovics Londonba távozhatott, ahol olajmilliárdjaiból megvásárolta a Chelsea futballcsapatot, amelyet azóta a brit köznyelv az új tulajdonos származására utalva, már csak Chelskyként emleget. Putyin sikeresen halászta le a kisebb halakat. A nagy hal, a Jukosz azonban még hátra volt, bár a hálót már kivetették. Első lépésben az orosz hatóságok letartóztatták a vállalat egyik vezetőjét, a korábban Jelcin holdudvarába tartozó Platon Lebegyevet.

A Kreml figyelmeztető lépése azonban nem ijesztette meg Oroszország leggazdagabb emberét, Mihail Hodorkovszkijt, a Jukosz olajtársaság tulajdonosát. Hodorkovszkij nyíltan pénzelt különböző ellenzéki csoportokat, köztük az Amerika-barát, liberális Jablokót, az SZDSZ oroszországi megfelelőjét. Oroszország azonban más lépték, mint a kis kelet-európai államok. Amikor napvilágra került a hír, hogy a milliárdos el kívánja adni a Jukosz résztulajdonát egy amerikai vállalatnak, súlyosan megsértve ezzel az orosz állam érdekeit, Putyin elnök azonnal közbelépett. A tét nagy volt: az orosz elnöknek meg kellett akadályozni, hogy az amerikai titkosszolgálatok – megfelelő tőkével is rendelkezve – Moszkvában is felépítsenek egy olyan rendszerellenes liberális ellenzéket, amelyik a CIA forgatókönyve alapján például Grúziában, Ukrajnában már „kivívta” a demokráciát, és ezzel alaposan meggyengítette Oroszországot.

2003 októberében Putyin úgy látta, eljött az idő. Egy orosz kommandós osztag rajtaütött a szibériai olajmezők felé tartó Hodorkovszkijon. Moszkvába szállították és kezdetét vette a maratoni küzdelem, amelynek célja a Jukosz visszaállamosítása volt. A vád szerint Hodorkovszkij számtalan korrupciós ügyben és adócsalásban volt érintett, amelyek mellett fiktív vállalatokon keresztül dollármilliárdokat menekített ki Oroszországból. Az orosz törvények értelmében a bíróság könnyen államosíthatta volna a törvénytelen ügyletekbe keveredő Jukoszt, a helyzetet azonban bonyolította, hogy a taktikus Hodorkovszkij egy, a saját tulajdonában lévő, Menatep nevű külföldi bankon keresztül birtokolta a vállalat egy részét, így az formálisan nem kizárólagos orosz tulajdon volt. A letartóztatást követően azonban a rétestésztaként nyúló hercehurca miatt a Jukosz-részvények soha nem látott mélyrepülésbe kezdtek, aminek eredményeként az egykor 40 milliárd dollárra tartott cég piaci értéke 2 milliárdra csökkent, így az orosz állam könnyen megszerezhette a vállalatot. Az értékes részeket elárverezték és abból fizették ki az adóhatóság követeléseit. Mondani sem kell, a kalapács szinte minden esetben Kreml közeli cégek ajánlatát követően csapott le.

Hodorkovszkij felett 583 napos fogság után mondtak ítéletet. A milliárdos az ügyvédje által tolmácsolt szavaiban elmondta: „Harcolni fogok a szabadságért (…) egész Oroszországért, és az eljövő generációkért, akiké az ország pár év múlva lesz. Számukra az én sorsomnak leckének kell lennie. A jövőt világosan látom, és a jövő Oroszországának levegője tiszta lesz…” Az elképzelt jövő varázsszava a világtrendnek megfelelően, természetesen a „demokrácia”.

Az Egyesült Államok szerint a történtek súlyos csorbát ejtettek Moszkva tekintélyén. Washingtonhoz hasonlóan vélekedik számos európai vezető is, bár a kontinens jóval csendesebb. Nem véletlenül. Az európai országokba továbbra is azon a Gazprom nevű orosz állami vállalaton keresztül áramlik a földgáz, amely felfalta a Jukosz-birodalmat.

A messzi Brüsszel és a még távolabbi Washington véleménye persze aligha zavarja Putyin elnököt. Annál is inkább, mivel népe mellette áll. A Hodorkovszkij és a többi bojár elleni hadjáratával Vlagyimir cár komoly népszerűségre tett szert az orosz tömegek körében, akiknek meggyőződése szerint az ország vagyonát lenyúló vállalkozók tehetnek leginkább a 90-es évek során megnövekedett szegénységről. Ami érthető is, hiszen az orosz embereknek több mint fele havonta kevesebb mint száz dollárból (húszezer forint) kényszerül megélni, miközben a felső réteg dollármilliárdokat halmozott fel. Nem csoda hát, hogy az orosz emberek 57 százaléka mélyen egyetért a Hodorkovszkij elleni hadjárattal.

A bojárok, az oligarchák, de főleg Hodorkovszkij megregulázása létfontosságú volt az erős államot akaró Putyin számára. Aki pontosan tudta, hogy az európai ésszel felfoghatatlanul nagy Oroszország esetében, ha valaki ráteszi a kezét valamely iparágra, az szinte a világ urává válik. Putyin ismeri a történelmet. Megértette, mit üzennek a múltból Oroszország nagy uralkodói. Ezt a hatalmas, kontinens méretű országot kemény kézzel kell irányítani, különben atomjaira robban. És ezt akár szó szerint is vehetjük. Éppen ezért, Oroszország soha nem volt és sokáig még nem is lesz a demokrácia melegágya. Egy erős Oroszországtól a méretei miatt félni kell. De Oroszország akkor lett igazán veszélyes a világra, amikor az aktuális nyugati ideológiákat a kor eszközeivel rákényszerítve káoszba kergették.

Több mint félelmetes, hogy Hodorkovszkijból a világmédia a liberális eszmék Leninjét szerette volna formálni. Elmondhatatlan szerencse, hogy nem sikerült. Ámbár pályája elején Lenin is, Sztálin is ült börtönben…

* * *

Mihail Hodorkovszkij 1963-ban egyszerű zsidó család gyermekeként látta meg a napvilágot. Miután kijárta a Moszkvai Vegyészeti Egyetemet, megalakította az Ágazati Tudományos-technikai Központ nevű vállalatot, amelynek segítségével hamar bejáratos lett magas körökbe, így egyes KGB-vezetők irodáiba. A peresztrojka idején Hodorkovszkij kitűnőre vizsgázott kapitalizmusból. A romjaiba dőlő szovjet vezetés végső kétségbeesésében megalkotta a beznalicsnyije intézményét, ami egyfajta fiktív pénz volt, amivel az állami vállalatokat fizették ki. Hodorkovszkij nagy leleményről téve tanúbizonyságot, megtalálta a módját, hogy a képzeletbeli pénzt valóságos valutára váltsa. Ennek eredményeképpen 1988-ra már olyan jól ment neki, hogy meg tudta alapítani a Menatepet, a kapitalista útra lépő Oroszország első magánbankját. Ezen keresztül, a kilencvenes évek elején, kopejkákért juthatott hozzá több privatizált állami vállalathoz.

A legjobb vételnek az 1995-ben 350 millió dollárért megvásárolt Jukosz nevű olajvállalat bizonyult. Az 1998-as orosz pénzügyi válságnak és az egekbe szökő olajáraknak köszönhetően a vállalat értéke 2003-ra már több mint a vételár százszorosára, harmincmilliárd dollárra rúgott. A Forbes című amerikai üzleti magazin ekkor 15,2 milliárd dollárra értékelte Hodorkovszkij személyes vagyonát.

A Jelcin-érában Hodorkovszkij teljes biztonságban számolgatta milliárdjait. A hatalomra kerülő Putyin azonban rossz szemmel nézte, hogy a milliárdos, miközben otthon politikai babérokra pályázik, Nyugatra menekíti vagyonát. Hodorkovszkijt ezért 2003. október 25-én látványos akció keretében letartóztatták. Az ítélet több mint másfél év után született meg: kilenc év börtön.

* * *

Nagy Oroszország

Az állandó alkoholmámorban úszó, titkárnői fenekét csapdosó Borisz Jelcin lemondásával új hajnal köszöntött Oroszországra. A karizmatikus Vlagyimir Putyint sokan már színre lépésekor Nagy Péter cárhoz hasonlították, sokan annak reinkarnációját látják az elnökben. Tény, hogy a két államférfi között számos hasonlóságot lehet felfedezni. Putyin a nagy előd által alapított Szentpéterváron látta meg a világot. Évekkel később, hozzá hasonlóan, ő is Nyugatra vette az irányt, bár ő nem hajóácsként igyekezett ellesni az európai fejlettség titkait, hanem a KGB ügynökeként. A hosszú ottani tartózkodás révén mindkét államférfi igen népszerű lett Némethonban. Nagy Péter leginkább a közös ellenség, a svédek elleni hadjárata miatt, míg Putyin egyszerűbb okból. Egy nemrég készített felmérés szerint, a németek döntő többsége az orosz elnököt tartja a legszimpatikusabb külföldi államfőnek. Nyelvtudása mellett ebben közrejátszhat az is, hogy az orosz elnök a németekhez hasonlóan a legszívesebben sörrel oltja szomját.

Mind Péter cár, mind Putyin elnök legfőbb célja országának felzárkóztatása volt. Péter a svédek ellen aratott győzelmével tette hazáját nagyhatalommá, Putyin pedig a Szovjetunió széthullásával bekövetkezett válságból kívánja kivezetni Oroszországot. Belső ellenzék persze mindkét uralkodónál akadt. Sorsuk is hasonló lett. Nagy Péter az ellenszegülő bojároknak kezdetben a szakállukat, majd ha ez nem bizonyult elegendőnek, a fejüket vágatta le. Hasonlóan cselekszik Putyin elnök az ellene szervezkedő oligarchákkal. A két vezető egyformán népszerű Oroszországban. A történelmi beszámolók szerint Péter cár igen népszerű volt a fehérnép körében. Esetében statisztikai adatok hiányában konkrét felmérés nem született, Vlagyimir cárról azonban tudjuk, hogy a 25 és 45 év közötti orosz hölgyek hatvan százalékának tudatában valóságos szexbombaként él.

Politikai pályafutásának kezdetén egyik államférfi sem örvendett osztatlan népszerűségnek. Az oroszok ellenszenvvel fogadták a nyugati módit népszerűsítő Pétert. Putyin elnök beiktatását követően még csupán 2 százalékos népszerűségnek örvendett. Az idő múlásával azonban a közvélekedés megváltozott. Egy 2003 során készített felmérés szerint az orosz emberek 45 százaléka Nagy Pétert tartja minden idők legnagyobb orosz vezetőjének. A dobogó második fokán, 39 százalékkal Putyin elnök áll. Péter cár előnye érthető, hiszen róla az idő múlásával számos legenda született. Nem panaszkodhat Putyin elnök sem. Pár éve megjelent az orosz könyvpiacon egy kémregény, amelynek főhőse, Putyin ügynök szinte puszta kézzel menti meg Oroszországot a csecsen terroristáktól. Nem is csoda, hogy az orosz nép minden tőle telhető módon hangot ad imádatának.

Szinte minden orosz város kötelező kelléke egy Nagy Péternek emléket állító szobor. Nemrég egy lelkes hívő háromméteres Putyin-szobrot készített, amely az elnököt – utalva korábbi sporttevékenységére – birkózóként ábrázolja. Hogy az alkotás miért nem került ki valamely város főterére, arra az államfő szóvivője adott magyarázatot: „Az elnök úr nem kedveli az efféle felhajtást.”