A kiszivárogtatás kellemetlenül érintette az amerikai diplomáciát. Washington már a dokumentumok közzététele előtt tájékoztatta legfontosabb szövetségeseit, így Nagy-Britanniát, Norvégiát, Ausztráliát, Kanadát és Izraelt arról, hogy várhatóan milyen velük kapcsolatos anyagok kerülhetnek nyilvánosságra. Ezzel párhuzamosan elsöprő erejű hackeroffenzíva indult az oldal ellen, mely így több napra elérhetetlenné vált. Pedig a dokumentumok aligha hoztak bármi újat. A Wikileaks csupán – kevés kivétellel – eddig is ismert, vagy legalábbis a sorok között olvasva könnyen kitalálható tényeket közölt.

A párizsi amerikai nagykövetség egyik beszámolója meztelen királyként jellemezte Nicolas Sarkozyt. Kár ezen felháborodni. Az iraki háború első éveiben erősen elmérgesedett a viszony a Bush-adminisztráció és Párizs között. A kormánypárti sajtóorgánumokban ennél jóval sértőbb kijelentések is megjelentek mindkét oldalon. Azt is tudni lehetett, hogy Dimitrij Medvegyev – ahogy az egyik jelentés fogalmaz – halovány politikus. Máskülönben a – szintén szó szerint idézve – falkavezér Putyin aligha jelölte volna utódjául. Közismert tény volt az is, hogy Silvio Berlusconi féktelen bulikat rendez a rezidenciáján. Ennek ismeretéhez nem kell a CIA. Elég kinyitni bármely olasz pletykalapot. Hogy Angela Merkel „kerüli a veszélyt és igen kevéssé kreatív”? Persze. A Der Spiegel is megírta korábbi elemzéseiben. Hamid Karzai afgán elnököt a „paranoia vezeti”? Más nem is vezethet egy olyan politikust, aki bábként került posztjára, melyhez aztán körömszakadtáig ragaszkodik. Ahmadinezsadot Hitlerhez hasonlították? Egy fokkal még mindig jobb, mint a Sátán, aki az iráni elnök szerint Amerika tetteit inspirálja.

Az amerikai diplomáciának nincs oka szégyenkezni azért, hogy tudta és sürgönybe foglalta azt, amit egyébként is mindenki tudott. A Wikileaks által közölt – pletykákat is tartalmazó –, folyosókon zajló beszélgetések továbbítása a diplomaták természetes feladatai közé tartoznak. Ezzel segítik az otthoniak tisztánlátását és a legkedvezőbb döntés meghozatalát. De nem okozhatnak meglepetést az oldal által megszellőztetett diplomáciai afférok sem. Arab vezetők – köztük szaúdi, bahreini és jordán prominensek – Irán elleni légitámadásra kérték az Egyesült Államokat? És? A szaúdi wahhabiták mindig is iszlámon kívüli hitetlennek tartották a síitákat. Köztudott, hogy Rijád elsősorban a perzsa térhódítás ellensúlyozása céljából fegyverkezik, a bahreini szunnita elitnek pedig komoly fejtörést okoz saját, Teherán által feltüzelt síita közössége. Nyilván nem lenne ellenükre az atomról álmodó Irán megregulázása.

Az Egyesült Államok kémkedik az ENSZ vezetése után? Logikus. A világszervezet büdzséjének felét Amerika állja, miközben az cserébe Washingtont elmarasztaló nyilatkozatok sorát ontja magából. Érthető, ha az amerikai adminisztráció utána kíván járni, hogy ezen nyilatkozatok szívből vagy zsebből erednek-e. Az Egyesült Államok támogatta az egyébként terroristának tartott, Törökországban működő Kurd Munkáspártot? Sejthető volt. Mióta Ankara egyre inkább különutas politikát folytat, kell egy gyeplő, amit Washington adott esetben megránthat.

A politika nem becsületjáték. Aki ezt elhiszi, annak az is traumát okoz, ha rájön: a topmodellek is járnak vécére. Ami történt valójában csak annyi: lehullt egy állarc. Kollektivista társadalmakban ismert dolog az „arc” fogalma. Ez egy embernek, családnak vagy nemzetnek az imázsát takarja, amit a külvilág felé mutat. Az arc sokszor merőben eltér a valóságtól: azt a külvilág által elvárt optimumot tükrözi, melynek való megfelelés alapvető a közösség megbecsülésének elnyerése érdekében.

Nyugati kritikusok gyakran álszentséggel vagy rongyrázással vádolják a kollektivista kultúrák képviselőit. Bírálják a kínai erődemonstrációt, az arab államok gigantikus építkezéseit és a nyugati szalonokban bájologó afrikai diktátorokat. Pedig azok nem tesznek mást: igyekeznek a legelőnyösebb arcukat mutatni a világ irányába. Közben a Nyugat megfeledkezik saját álarcáról: a szabadságjogokról és demokráciáról. A Kelethez hasonlóan a Nyugat is skizofréniában szenved. Sokszor inkább tagad, semhogy szembenézzen a triviális tényekkel.

A konzervatív amerikaiak megsértődnek, ha a szabadság exportja és Guantánamo összeférhetetlenségére világít rá valaki. Pedig az anakronizmus szembetűnő. A németek felháborodnak, ha valaki kijelenti: a nemzetiszocializmus igazodik a német néplélekhez. Pedig ha tudományos szemszögből vizsgáljuk a dolgokat, rájövünk: a német kollektivista (közösség érdekeit szem előtt tartó), kockázatkerülő (tehát rendet igénylő) nagy hatalmi távolságú (és mint ilyen, tekintélytisztelő) kultúra.

Innentől kezdve érthető a hitleri rezsim egykori népszerűsége. Megsértődni kár. De nem kell messze mennünk, egyetlen magyar politikus sem vallaná be soha, hogy korrupt. Pedig a korrupció – bizonyos mértékben – igenis része a mai magyar népléleknek. A politikusokat pedig mindenhol a nép termeli ki. Az egyén szocializációja a családban kezdődik, majd az iskolában és a munkahelyen folytatódik. Amíg a zöldséges ugyanannyi pénzért ismerősének szebb almát ad, mint a többi vevőnek, addig a vezérigazgató vagy miniszter is saját holdudvarának passzolja le a tendereket. Ilyen egyszerű. A Nyugat álszentsége legalább olyan mélyen gyökerezik, mint a Kelet képmutatása.

A Wikileaks akciói nem teszik jobbá a világot. Egyetlen dolgot ér el csupán: elidegeníti az amerikai és európai polgárokat saját vezetőitől. Egyedül az idealista nyugati ember az, aki olykor saját érdeke ellenében is hajlamos egy globális, megfoghatatlan igazságot hajkurászni. Mert mit mond a kínai polgár, most hogy tudja: a Kínai Kommunista Párt legfelsőbb vezetése állt a Google és több tucat amerikai cég ellen indított kínai hackertámadások mögött? Megrendül vezetői erkölcsiségébe vetett hitében? Dehogy. Örül, hogy kormánya a nép érdekét szolgálva nagyhatalommá akarja tenni hazáját. Mit szól egy izraeli, ha megtudja: kormánya hol pénzzel, hol pedig övön aluli módszerekkel gyakorol nyomást az amerikai döntéshozókra? Hálát ad az égnek, hiszen Izrael tűzben fogant és tűzben él, háborúban pedig mint közismert, mindent szabad. Legyen az civilek bombázása vagy ellenséges politikusok célzott likvidálása.

Egyedül a több mint fél évszázada békés zónában élő, individualista nyugatiak hajlamosak elfelejteni a tényt: a történelem emberek, népek, kultúrák háborújának sora. Mindig is az volt és az is marad. A front soha nem szűnik meg, legfeljebb távolabbra kerül, ahol a finnyás nyugati közönséget már nem zavarja. „Ők hazudnak nekünk, mi hazudunk nekik” – fogalmazott a Wikileaks-botrány kapcsán Katar miniszterelnöke, Hamad bin Jassim bin Jaber Al Thani. És valóban. A közölt adatokon felháborodni vagy naivitásról, vagy pedig képmutatásról árulkodik.

Sayfo Omar