Emmanuel Macron saját kezébe vette a Fekete-Afrikából Európába irányuló migráció rendezését. A francia elnök augusztus végén Párizsban tartott EU–Afrika-csúcsot, amelyen a migrációs útvonal három legfontosabb országa, Niger, Csád és Líbia vezetőivel tárgyalt.

Fotó: MTI/EPA/Yoan Valat

Az alagút végén valamilyen fény dereng. Ha van nyugati hatalom, amely befolyással bír Afrikára, akkor az Franciaország. Noha a francia gyarmatbirodalom már több mint fél évszázada felbomlott, Párizs a mai napig kvázi gyarmati sorban tart tizennégy, migráció szempontjából kulcsfontosságú afrikai országot.

Július és augusztus között 70 százalékkal csökkent a Líbiából Olaszországba irányuló illegális migráció. Mióta azonban a különböző líbiai frakciók az olasz és francia vezetéssel kötött megállapodásokat betartva fokozottan őrzik a partvidékeiket, a népvándorlás egyre inkább Spanyolország irányába terelődik. Emmanuel Macron két védvonal felállításán dolgozik. Az elsőt Marokkóban és Líbiában, a másikat pedig a Száhel-övezetben, vagyis a Szahara déli vidékén állítaná fel. Ma ugyanis a Száhel-övezet nyugati területe a legnagyobb migránsokat kibocsátó régió: a 2017-ben Olaszországban partot érő migránsok 52 százaléka valamely nyugat-afrikai országból származik.

Az Európai Unió évek óta küzd az afrikai migráció ellen. Az Európai Bizottság 2015-ben 1,8 milliárd eurót különített el az afrikai stabilitást növelő és az irreguláris migráció okait mérséklő uniós alap felállítására, egy évvel később pedig egy 62 milliárd eurós csomagot hagyott jóvá, amelyből Malinak, Nigériának, Szudánnak és más kibocsátó országoknak ajánlott fel pénzt. A júliusi G20-as csúcson Németország „afrikai Marshall-tervet” jelentett be, amelynek értelmében Berlin gazdasági és infrastrukturális fejlesztési támogatásokat ígért az együttműködő kormányoknak, ezzel csökkentve az állampolgárok migrációs kedvét. Az erőfeszítések ellenére sikeres megállapodást csupán Nigerrel és Malival kötöttek. Előbbi az uniós támogatásokért cserébe fokozta határőrizetét, utóbbi pedig vállalta, hogy visszafogadja az Európából kiutasított állampolgárait.

Brüsszel és Berlin egyéb erőfeszítéseit nem koronázta siker. A mindenkori afrikai elit a pénzt saját klientúrája között osztotta szét, miközben cinikusan szemlélte a potenciálisan bajkeverő fiatal férfilakosság távozását, tudván, hogy azok hazautalásai is enyhítik a nép gazdasági gondjait.

Emmanuel Macron határozott színre lépése azonban tényleges változást hozhat a korrupt vezetők hozzáállásában. Alig ismert tény, de Franciaország máig kvázi gyarmati sorban tart tizennégy, migráció szempontjából kulcsfontosságú közép- és nyugat-afrikai államot. Noha Benin, Burkina Faso, Bissau-Guinea, Elefántcsontpart, Mali, Niger, Sze­ne­gál, Togo, Kamerun, a Közép-afrikai Köztársaság, Csád, Kongó-Brazzaville, Egyenlítői-Guinea és Gabon névlegesen már több mint fél évszázada felszabadult a gyarmati iga alól, Párizs valójában soha nem engedte el a kezüket. A máig érvényben lévő „gyarmati paktum” értelmében nem elég, hogy az oktatás és a közigazgatás nyelve a francia maradt, de az anyaország politikailag, katonailag és gazdaságilag is megőrizte gyámságát. Ily módon elővásárlási joga van a fenti országok nyersanyagaira és természeti erőforrásaira, ha pedig nem tart rájuk igényt, az afrikaiak akkor is csak Párizs jóváhagyásával kereshetnek másik vevőt.

A közbeszerzéseknél az elméletileg autonóm kormányoknak a francia vállalatokat kell előnyben részesíteniük még akkor is, ha más országok cégei jobb árajánlatot adnak. A paktum értelmében a volt frankofon gyarmatok csakis egykori gazdájukkal léphetnek katonai szövetségre, ami mellett Párizs különböző védelmi megállapodásokra hivatkozva máig fenntartja magának a katonai közbeavatkozás jogát: bázisokat működtet, konfliktus esetén pedig mozgósítja híres idegenlégióját.

A tizennégy ország hadseregét Franciaország látja el fegyverekkel, a tiszteket pedig szintén Franciaországban képzik ki, ezzel tartva kordában a mindenkori kormányokat. Azoknak a szabadon választott államfőknek, akik eddig megpróbáltak szembemenni Franciaország érdekeivel, szinte kivétel nélkül puccsal vagy egyéb súlyos retorzióval kellett számolniuk. Amikor a függetlenné vált Gui­nea első elnöke, Ahmed Sékou Touré által 1958-ban kiírt népszavazáson a guineaiak úgy döntöttek, hogy nem kívánnak a gyarmati birodalom utódjába lépő Francia Közösség tagjai lenni, a francia elit mindent leromboltatott, ami szerintük a gyarmatosításnak köszönhetően jött létre az országban. A háromezer francia polgár, mielőtt elhagyta volna az országot, a földdel tette egyenlővé az iskolákat, hivatali épületeket, tönkretette a termelőeszközöket és megmérgezte az állatállományt.

Togo első elnöke, Sylvanus Olympio 1963-ban lett puccs áldozata, Mali első államfőjét, Modiba Keitát pedig öt évvel később gyilkolták meg. Történészek szerint ebben közrejátszhatott, hogy Keita elnök fel akarta mondani a Franciaországgal kötött gazdasági megállapodásokat.

Párizs az új évezredben sem lazított a gyeplőkön. Elefántcsontparton francia cégek tulajdonában van a helyi víz- és áramszolgáltató, valamint a kereskedelmi kikötők és a bankok is. Amikor a 2003-ban kirobbanó belső harcok során a Laurent Gbagbo elnökhöz hű erők véget kívántak vetni a kizsákmányolásnak, a francia hadsereg azonnal közbelépett. Elefántcsontpart kormánya a kényszer hatására végül beleegyezett, hogy kártérítést fizessen a franciák üzleti káraiért. A máig tartó francia befolyást legjobban talán az bizonyítja, hogy 2016-ban Maliban az idegenlégió verte vissza a francia­barát kormányt fenyegető iszlamistákat.

Párizs befolyásának legfőbb érvényesítője azonban nem a légierő vagy az idegenlégió, hanem a valuta. Az afrikai valutaközösségi frankot (CFA Frank) még De Gaulle tábornok vezette be 1945-ben. A két ehhez köthető valutának, a nyugat-afrikai franknak és a közép-afrikai franknak az árfolyamát előbb a francia frankhoz, majd az euróhoz kötötték, amellyel egyben annak konvertibilitását is garantálták.

A tizennégy ország 140 millió lakója által használt valutának a kibocsátását máig a francia nemzetgyűlés és a szená­tus felügyeli.

Hivatalos francia álláspont szerint Párizs a CFA frankkal segít stabilizálni a frankzóna országainak nemzeti valutáját, valamint a Franciaország és más tagállamok közti kereskedelmet. Ennek azonban súlyos ára van. A konvertibilitásért cserébe az afrikai országoknak valutatartalékuk 65 százalékát – hozzávetőleg 400-500 milliárd dollárt – minden évben a francia kincstár felügyelete alá kell helyezniük. Természetesen kamatmentesen. A tagországok egyéb kötelezettségei miatt valutatartalékuknak csak 15 százaléka felett gazdálkodhatnak szabadon. A franciaországi bankokban pihenő vagy épp franciák által nemzetközi tőzsdéken mozgatott pénzükre pedig nincs rálátásuk.

A rendszer hatalmas teret ad a korrupciónak. A Global Financial Institute 2010-es tanulmánya szerint 1970 és 2008 között 48 milliárd dollár tűnt el a CFA bankrendszerében, amelyből 20 milliárdnak 2000 és 2008 között kelt lába. Az elemzés rámutat arra, hogy a rendszer Franciaország irányába teljesen nyitott és ellenőrizhetetlen. Nem okszerűtlen tehát a következtetés, hogy a korrupt afrikai elit Párizs cinkos jóváhagyásával menekíti ki vagyonát a térségből.

Párizsnak tehát számos legális ütőkártyája és még annál is több, a nyilvánosság által nem ismert informális eszköze van arra, hogy meggyőzze az afrikai vezetőket határaik őrzéséről és Európából kiutasított polgáraik visszafogadásáról. Az alagút végén piszkos fény dereng.

Sayfo Omar