Megtiltotta a brit kormány az angliai keresztények számára a kereszt viselését a munkahelyeken. Hogy a nemzetközi valutavihar kellős közepén miért gondolták ezt halaszthatatlan feladatnak Londonban, az rejtély, ugyanakkor ezen eset is megvilágítja, hogy a válság, mely lassan megfojtja egész Európát, mi több, az úgynevezett nyugati civilizációt, leginkább erkölcsi és szellemi természetű. Ezt az is bizonyítja, hogy a David Cameron konzervatív miniszterelnök vezette konzervatív–liberális kormánykoalíció az elképesztő rendelkezést azután vezette be, hogy a római katolikus egyház élesen bírálta a homoszexuálisok „házasságának” törvényesítését célzó brit terveket.

A mostani döntés azonban csupán következmény. Máig nem lanyhult az a harc, amit két brit asszony, Nadia Eweida és Shirley Chaplin folytat. A két asszony évek óta jogi úton igyekszik kiharcolni a keresztet érintő hátrányos megkülönböztetés eltörlését. Nadia Ewadiát még 2006- ban bocsátották el a British Airways légitársaságtól, mivel a cég vezetősége szerint a nyakában hordott kereszttel megszegte az öltözködési szabályokat, az ápolónőként dolgozó Chaplint pedig a kórházban helyezték át irodai munkára ugyanezért.

A két nő az Emberi Jogok Európai Bíróságán harcol igazáért, a londoni kabinet azonban ragaszkodik álláspontjához. A Daily Telegraph című brit lap szerint a kormány azzal érvel, hogy a kereszt viselése nem kötelezően előírt vallási rituálé, így a munkaadóknak joguk van azt megtiltani. Ez a gondolatmenet azonban csak felpaprikázta a brit közéletet, melynek nagy közfigyelemmel kísért témái közé került az ügy.

A más országokat demokráciából és emberi jogokból előszeretettel leckéztető Cameron-kormány számára lassan kezd kínossá válni az ügy, de már nincs kiszállás, a körhinta egyre nagyobb sebességgel forog – ennek pedig általában egyféle vége szokott lenni. És az nem túl szép látvány. A londoni kabinet érvelése ráadásul igencsak gyermeteg, hiszen az Emberi Jogok Európai Egyezményének IX. cikkelye világosan leszögezi, hogy mindenkinek joga van a gondolat, a vallás és a lelkiismeret szabadságához, illetve a vallás kifejezésre juttatásához, és e jogában csakis akkor lehet bárkit korlátozni, ha azt a közbiztonság, a közrend, közegészség vagy az erkölcsök, illetőleg mások jogainak és szabadságainak védelme szükségessé teszi. Cameron és csapata ráadásul nem is mér azonos mércével még vallási tekintetben sem, mivel a muzulmánok vagy a hinduk törvényben garantált jogok alapján viselhetik hitük külső jelképeit.

E kínos afférból a brit kormány tehát minden jel szerint nem fog tudni jól kijönni, ráadásul a keresztmizéria nemcsak presztízsveszteség lesz London számára, hanem jó alkalom Nyugat-Európa kulturálisan önsorsrontó és – Guillaume Faye, a Francia Új Jobboldal jeles teoretikusa kifejezésével – etnomazochista szerencsétlenkedésének újabb megvilágítására. A két angol nő harca a keresztért ugyanis messze túlmutat a konkrét vallási és jelképi kérdéseken. (Arra itt ki sem térünk, hogy a kereszt egyáltalán nem csak a kereszténység jelképe, hanem más vallásokban és kultúrákban is megjelenik.)

Arról van szó, hogy a demokrácia őshazájának és mintaországának tekintett Angliában az állam megkülönböztet bizonyos értékrendeket, jelesül a kereszténységet hátrányosan, a homoszexualitást pedig – mint az következik az azonos neműekhez vonzódók „házasságának” legalizálására irányuló, föntebb említett kormányzati törekvésből – megengedőleg. Az már csak természetes, hogy az egykor szebb napokat látott Londonban a homoszexuálisok provokatív felvonulásainak idején a brit főváros jelentős részét lezárják és előzékenyen odakínálják a rendezvény résztvevőinek (amin rendszeresen ott parádézik a boldogtalan Boris Johnson, London „konzervatív” főpolgármestere is). Ezek után értéktartalomtól függetlenül joggal vethető fel a kérdés, ugyan milyen alapon részesíti előnyben a brit kormány a melegfrontot (e kifejezésben itt semmi túlzás nincs, tekintve, hogy a saját nemükhöz vonzódók ügyét elsőként a Gay Liberation Front, vagyis a Monty Python-i magasságokat ostromló névvel ellátott Homoszexuális Felszabadítási Front vitte ki az utcára.) Ha ugyanis a brit kormány és általában a brit állami szervek – ne feledjük, arról a brit államról van szó, mely roppant toleránsan a világon egyedülálló módon két háborút is vívott a XIX. században Kína ellen a zavartalan kábítószer-kereskedelem érdekében! – különbséget tesznek a különböző identitások önkifejezési jogai tekintetében, úgy a legdurvább diszkrimináció vétkét követik el – ami ugyebár az emberi szabadságjogok korában főbenjáró bűn, ennél már csak az antiszemitizmus számít bestiálisabbnak.

Az ordító ellentmondások feloldhatatlanok, ráadásul sértik az Emberi Jogok Európai Egyezményét. Nadia Eweida és Shirley Chaplin tehát vélhetően két vállra fekteti a keresztfóbiához ragaszkodó brit oroszlánt (mely egyesek szerint ma már inkább az Atlanti-óceán másik oldalán terpeszkedő nagyfejű kistestvér ölebe.) Ezért aztán brit kormánynak lenni sem könnyű. Már csak azért sem, mert ha a Downing Streeten következetesek akarnak maradni, akkor ilyesféle lépések bevezetésére lehet még szükség: a kórházakból ki kell tiltani a vöröskeresztes öltözékű embereket, a keresztszemes öltéssel készült terítők használata szankcionálandó, szükséges felszámolni az útkereszteződéseket, és minden körülmények között harcolni kell a keresztrejtvények ellen.

Továbbá ideje múzeumba vinni a brit bírák vicces parókáját, mely vélhetően vérig sérti önérzetükben a korai hajhullásban szenvedő vádlottakat, tekintve, hogy a kopaszodás kellemetlen, ámde megállíthatatlan folyamatára emlékezteti őket. Az említett ötórai tea kultusza degradáló a nap más időszakaiban elfogyasztott teák számára, az angolvécé pedig megalázza a kerti budik kedvelőit.

Viccesnek tűnik? Nem vicc. Kambodzsában a vörös khmerek uralma idején hasonló logikával üldözték az értelmiséget, melyre valamirevaló kommunista munkás-paraszt paradicsomban tudvalévőleg semmi szükség. És mivel az értelmiségiek a korabeli rezsim képviselői meggyőződése szerint szemüveges voltukról ismerhetők fel, hát idomított fegyveres osztagaik igen nagy alapossággal lelövöldözték a szemüveges kambodzsaiakat.

Nos, a kereszt és más hagyományok, identitások jelképei ellen hadakozó kortárs nyugat-európai politikusok java lelkileg semmiben sem különbözik a vörös khmerektől. Ezt az elsőre erősnek tűnő kijelentést alább mindjárt bizonyítjuk. „Új türelmetlenség van terjedőben, ez teljesen nyilvánvaló”, mondja XVI. Benedek pápa Peter Seewald német újságírónak A világ világossága címmel 2010-ben megjelent portrékötetben az angliai abszurd kapcsán, és hozzáteszi: „alapjában véve a tolerancia felszámolását éljük meg, hiszen arról van szó, hogy a vallás, a keresztény hit többé nem nyerhet látható kifejeződést”.

XVI. Benedeknek ebben kétségkívül igaza van, csakhogy a helyzet még ennél is rosszabb. Ugyanis a keresztviselés körül támadt cirkusz olyan lakmusz, mely megmutatja a mai Britannia abszolút beteges, ugyanakkor képmutató lelki-szellemi defektusait. (Melyek, tegyük hozzá, Nyugat-Európa-szerte burjánzanak.)

„A modern államnak az embert szubnormálissá kell tennie, hogy egyáltalán tudjon vele mit kezdeni. A politikai tehetetlenség épelméjű embert nem tud kormányozni. De ahhoz, hogy az embert demoralizálja, nem elég, hogy a sajtóban és a rádióban és egyebütt a meteorológiáig bezárólag a közvéleményt dezinformálja. A világot teljesen át kell alakítani. Ez folyik ma” – írja a magyar szellem fényesen ragyogó csillaga, Hamvas Béla Direkt morál és rossz lelkiismeret című eszmefuttatásában. Tökéletes látlelet.

A modernizációba és annak minden eszmetörténeti elmeficamodásába tetőtől talpig belecsavarodott nyugati civilizáció képviselőinek igen nagy többsége kétségbeesetten menekül önnön hagyományai, saját identitása elől. Európa erkölcsi-szellemi alapjait a hellén filozófia, a római jog és a keresztény etika egymásra hatásából kialakult ethosz adja meg, és ehhez társulnak a különböző népi-nemzeti hagyományok, melyek a nyugati civilizáció egyes régióinak sajátos kulturális arculatát kikristályosították.

Természetesen szíve joga bárkinek saját, külön bejáratú véleményt alkotni ezek mindegyikéről, de intézményes módon támadni és negatívan megkülönböztetni bármelyiket, miközben helyettesítésére vagy a nagy semmit, vagy valami egészen test- és tájidegen gondolatiságot kínálnak – nos, ez a legjobb indulattal is hajmeresztő felelőtlenség. De hát e folyamatok erősödő jelenléte az elmúlt évtizedekben nem tekinthető a véletlen művének, s tájékozottabb körökben ma már nem újdonság, hogy egyfelől szabadkőműves felforgatásról, másfelől – ehhez kapcsolódva – szélsőbaloldali veszettek ámokfutásáról van szó.

A két világháború nyomán alapjaiban átformált – és identitásában, hagyományaiban alaposan meg is rendített –, jóléti illúzióba ájult Nyugat-Európa képtelen volt megvédeni magát az 1968-asok öncélú anarchista és maoista támadásaitól (íme hát a Maót szintén példaképnek tekintő, nem mellesleg a párizsi Sorbonne-on tanult Pol Pot által vezetett kambodzsai szemüvegvadászok és a nyugat-európai szélsőbalos polkorrektek közti lelki azonosság), és a Cohn-Benditek és Joschka Fischerek mentálisan sérült nemzedéke idevarázsolta nekünk ezt az erkölcsi tartás és identitás nélküli, cinizmustól fuldokló kort, melyben természetszerűleg törnek előre a céltudatos és szervezett erők: a nemzetközi spekulatív nagytőke, illetve a világ népesedési mutatóinak drasztikus megváltozása nyomán az életre éhes afrikai és ázsiai tömegek.

A magatehetetlen, erkölcsi és szellemi alapjait elporlasztott nyugati civilizáció pedig két tűz közé került, jelenlegi korhadt, paradigmaváltásra képtelen politikai garnitúrája teljesen érthető módon képtelen a védekezésre, mi több, magát konzervatívnak gondoló irányzatainak jelentős hányada is igazodik a legszélsőségesebb felforgatók lelkivilágához. Így hát az önfelszámolás lassan öngerjesztő folyamattá lett. Ebből azután új konfliktusok is adódnak a kontinensen belül is, mivel a kommunista diktatúrákból 1989–90-ben kilépett nemzetek mentálisan nagyságrendekkel egészségesebbek szegény nyugat-európaiaknál, a meglehetős elszigeteltség kevés pozitívumaként ugyanis a kollektív nyugat-európai elmebaj is csak később kelt át a Lajtán, képviselőinek kemény magját – legalábbis politikai párt formájában – a magyar nép két évvel ezelőtt szerencsésen leradírozta a közéleti palettáról, a térség más országaiban pedig SZDSZ-szerű fertőző góc létre sem tudott jönni.

Csak reménykedhetünk benne, hogy Közép-Európa az utolsó utáni pillanatban valami csoda folytán megváltja a kontinens zselésített tudatú nyugati fertályát.

Ágoston Balázs