Politico: Donald Trump lett Európa új ura?
Donald Trump amerikai elnök a minap félig tréfásan úgy fogalmazott, hogy az európai vezetők „Európa elnökének” nevezik őt. A kijelentést Brüsszelből gúnyos megjegyzések kísérték, a Politico elemzése szerint azonban elmondottak azt a kényelmetlen igazságot tükrözik, hogy az Európai Unió vezetői egyre inkább átengedik az amerikai elnöknek a főszerepet saját belső ügyeik intézésében.
Donald Trump befolyása látványosan erősödött az elmúlt hónapokban. A júniusi NATO-csúcson a Fehér Házban nyilvánosságra hozott egy üzenetet, amelyben a NATO főtitkára állítólag „apucinak” (daddy) szólította. A skót Turnberryben az unió és az Egyesült Államok között aláírt kereskedelmi megállapodás pedig annyira egyoldalúra sikerült, hogy sok brüsszeli diplomata már önfeladásról beszélt. Amerikai elnök soha nem gyakorolt még ennyire erős, közvetlen befolyást az uniós folyamatokra, és a 27 tagállam vezetői soha nem mutatkoztak ennyire készségesnek, hogy egyfajta tiszteletteljes alárendeltségben tárgyaljanak vele – olvasható a Politico elemzésében.
Az uniós diplomaták háttérbeszélgetésekben gyakran azzal magyarázzák engedékenységüket, hogy így próbálják bebiztosítani az Egyesült Államok elköteleződését Európa biztonsága és Ukrajna jövője mellett.
Ugyanakkor a gyakorlatban mindez inkább alárendeltséget jelent.
Egyes európai vezetők a nyáron még Washingtonba is elutaztak, hogy arra kérjék Trumpot, gyakoroljon nyomást Vlagyimir Putyin orosz elnökre, illetve próbálja rávenni magyar szövetségesét, Orbán Viktort, hogy adjon szabad utat az ukrán uniós csatlakozási folyamatnak. Bár az amerikai elnök valóban megejtett pár telefonhívást, eredményt nem értek el. A tény pedig, hogy egy belső európai vitát is az Egyesült Államok vezetőjén keresztül próbáltak rendezni, sokak számára megerősítette Trump de facto európai hatalmi közvetítői szerepét.
A Politico szerint egy brüsszeli diplomata úgy fogalmazott: Trump soha nem lesz Európa elnöke, de lehet annak keresztapja. Szerinte a helyzet inkább egy maffiafőnökéhez hasonlít, aki védelmi pénz fejében irányítja a „család” ügyeit.
Pedig nem is olyan régen még az Európai Unió számított a világ egyik legnagyobb kereskedelmi és szabályozási erejének. Az úgynevezett „brüsszeli hatás” révén még a világcégek és harmadik országok is kénytelenek voltak alkalmazkodni az uniós szabályokhoz. 2001-ben az Európai Bizottság megakadályozta a General Electric és a Honeywell 42 milliárd dolláros összeolvadását, Margrethe Vestager versenyjogi biztos pedig éveken át a világ szeme láttára fenyegette Google-t és az Apple-t is milliárdos bírságokkal.
Ezzel szemben idén nyáron, amikor az Európai Bizottság a Google megbírságolására készült, a döntést elhalasztották, majd egy csendes péntek délután azt egy visszafogott közleményben jelentették be, Trump pedig azonnal közölte, hogy kormánya nem fogja eltűrni az amerikai cégekkel szembeni „diszkriminációt”. Egy bizottsági tisztviselő úgy nyilatkozott: még sosem tapasztalt olyat, hogy egy amerikai elnök ilyen módon, belülről befolyásolja az uniós döntéshozatalt.
A Trump újraválasztása óta eltelt időszakban az európai politikusok kétféle hozzáállást választottak: hallgatást vagy dicséretet. Az észt államfő például úgy nyilatkozott, hogy sok ország támogatja az amerikai elnök Ukrajnával kapcsolatos törekvéseit, és tette ezt annak annak ellenére is, hogy a Pentagon éppen az ő régiójában csökkentette a biztonsági támogatást.
A júniusi NATO-csúcs előtt még az is elterjedt gondolat volt egyes elemzők között, hogy Trump szkepticizmusa végső soron segíti Európát: csak így ébredhet fel a kontinens „Csipkerózsika-álmából”. A Skóciában aláírt kereskedelmi megállapodás azonban végképp szertefoszlatta azt a reményt, hogy az amerikai elnök csupán „kemény szeretetből” cselekszik.
Az aláíráskor készült fotókon Trump bizalmasainak diadalittas tekintete egyértelművé tette: Európa feltételek nélkül behódolt nekik.
A kérdés most az, állítja a Politico, ki a felelős a megalázó vereségért. Egyesek az Európai Bizottságot hibáztatják, amelynek elvileg lehetősége lett volna visszavágni az amerikai vámfenyegetésekre. Mások szerint azonban a tagállami vezetők kényszerítették ki a behódolást, ezzel elárulva a közös érdekeket. Anthony Gardner volt amerikai uniós nagykövet úgy fogalmazott: a tagállamokból akkor hiányzott a szolidaritás, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá.
A folyamat hosszú távú következményei beláthatatlanok. A „brüsszeli hatás” kifulladt, a közös szabályozási erő egyre kevésbé tűnik hitelesnek, miközben Trump ismételten vámokkal fenyegeti a blokkot. António Costa, az Európai Tanács soros elnöke szerint a vezetők döntése érthető volt, mert nem akartak egyszerre egy kereskedelmi háborút és a keleti irányból fenyegető biztonsági válságot is kezelni. Mások azonban attól tartanak, hogy
Európa most a „megaláztatás évszázadának” küszöbén áll.
Van azonban ellenvélemény is. Mario Draghi korábbi biztos következetesen emlékezteti az uniós vezetőket, hogy ők maguk kértek tőle egy reformjavaslatokat tartalmazó jelentést, amelyet azonban azóta is figyelmen kívül hagynak. Beszédeiben rendre kiemeli: a múltban elég volt szabályozóként fellépni, de a mai kihívások között Európának valódi politikai szereplővé kéne válnia.
A Politico cikke szerint az uniós vezetők jelenleg inkább meghajolnak Trump előtt, semmint hogy saját szuverenitásukat erősítenék. A kérdés az, képes lesz-e Európa kilépni az amerikai elnök árnyékából, vagy hosszú évtizedekre bebetonozódik a jelenlegi, alárendelt szerep.
