A múlt héten újabb magyar vesztette életét Irakban. A makói Németh János, korábbi szerződéses katona őrző-védőként szolgált egy magáncég kötelékében. De mit keresnek őrző-védők Irakban? A kérdést körbejárva ijesztő választ kapunk: a PMC-k megjelenésével a multiknak már hadseregeik is vannak.

A z őrző-védő, vagy katonai feladatokat ellátó magáncégek gyűjtőneve Private Military Company, vagyis Magán Hadi Vállalat. Irakban hivatalosan harminchat külföldi és tizenhat iraki PMC teljesít szolgálatot. Nem hivatalos források szerint azonban közel ötven további cég tevékenykedik az országban engedély nélkül. Becslések szerint huszonötezer fegyveres szolgál az iraki magánmilíciák kötelékében, így az amerikai hadtest után a magánhadseregek képezik az Irakban harcoló koalíciós erők második legnagyobb hadoszlopát. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a katonai feladatok „privatizálása” tette lehetővé Bush elnök számára, hogy egészen idáig halassza az Irakban szolgáló katonák számának növelését. A PMC-k koncepciójának kidolgozása az idősebbik George Bush nevéhez fűződik. Az 1991-es öbölháborút követően a Pentagon – amelyet akkor Dick Chaney mai alelnök, a neokonzervatívok egyik vezéregyénisége vezetett – kilencmillió dollárt fizetett a Halliburton egyik alvállalatának, a Brown & Roots Service-nek, hogy dolgozzon ki stratégiát a háborús övezetekben szolgáló magáncégek védelmére. A koncepció megszületett, és sorra alakultak a hivatalos erőktől független magánregimentek, amelyeket többnyire volt tisztek alapítottak. Az elsők egyike az amerikai Blackwater volt, melyet két egykori Delta Force-os tiszt hozott létre. A PMC-k először a Pentagon kisebb kalandjaihoz asszisztáltak. Haitin a The Steele Foundation nevű vállalat felügyelte Jean-Bertrand Aristide védelmét. Afganisztánban pedig az amerikai DynCorp látta és látja el Hamid Karzai bábelnök védelmét. Az igazi nagy üzlet azonban minden kétséget kizáróan Irak. Becslések szerint a Bush által Irak újjáépítésére felajánlott összegnek több mint 25 százaléka őrző-védő vállatok kifizetésére megy el. A Washington Post 2004. április 19-én megjelent írása szerint „A Pentagon sokkal inkább rá van utalva a magán biztonsági cégekre, mint az amerikai történelem bármely korábbi konfliktusában. Ezek a cégek olyan feladatokat látnak el, amelyek egykor a hadsereg hatáskörébe tartoztak.” Ilyen feladat például a konvojok, olajvezetékek, telephelyek vagy politikusok védelme, azaz a legveszélyesebb feladatok. Nem ritka, hogy még katonai objektumok őrzését is ellátják, így sok esetben abszurd módon még az amerikai katonák biztonságát is őrző-védők garantálják. A PMC-k más feladatokat is ellátnak. Az amerikai DynCorp például ötvenmillió dollárt tett zsebre iraki rendőrök kiképzéséért. Érdemes zárójelben megjegyezni, hogy korábban Iraknak nagyon is működőképes és modern rendőrsége volt, ezt azonban rejtélyes okból a megszálló erők bevonulásukkor feloszlatták. Így jöhetett a DynCorp. Izgalmas kérdés lenne, hogy vajon az amerikai cégnek volt-e ráhatása a Pentagon azon döntésére, melynek eredményeként szétverték a korábbi rendőrséget. Az Irakban működő magánhadseregek összetétele valamelyest az egykori francia idegenlégióra emlékeztet. Itt azonban jóval fontosabb a jó ajánlólevél. Az Irakban szolgáló őrző-védők így javarészt nem a világ elől menekülő pitiáner csirkefogók, hanem kipróbált harcosok. Nem túlzás: gyilkológépek. Az amerikaiak nagy része korábban tengerészgyalogosként vagy Delta Force-os kommandósként szolgált, sok közülük Kolumbiában és Algériában szerzett tapasztalatot. Az oroszok közül nem egy van, aki megjárta Csecsenföldet, a chilei harcosok közül sokan az amerikaiak által pénzelt diktátor, Augusto Pinochet vérebei voltak, míg a dél-afrikai katonák java része az apartheid rendszer kiszolgálója volt. Richard Goldstein dél-afrikai bíró szerint, több mint 150 volt apartheid-katona szolgál ma Irakban őrző-védőként. A brit Observer 2004. április 18-i számában így ecsetelte a magánmilíciák soknemzetiségű voltát: „Bagdad eleste után láttunk egykori francia és belga gyalogosokat, ahogy katonadalokat énekelnek a Sheraton Szállóban. De voltak még ott szteroiddal felpumpált amerikai katonák, akik a különleges erőknél szolgáltak, Csecsenföldön szolgált orosz veteránok, rendőrkutyás amerikai exrendőrnők, és 25 és 50 év közötti volt brit katonák.” A legtöbben egyébként ez utóbbiak vannak. A brit különleges erők a Special Air Services egykori alkalmazottai közül több százan mentek Irakba. Az egykori SAS-kommandósok persze nem aprópénzért dolgoznak. David Claridge, a londoni székhelyű Janusian Security Risk Management igazgatója a Chicago Tribune-nek adott nyilatkozatában elmondta, hogy két páncélozott jármű és négy képzett őr egynapi bérleti díja akár tízezer dollárra (több mint kétmillió forint) is rúghat. Egy ilyen fegyveres évi keresete 250 ezer dollár (50 millió forint), ami háromszorosa annak, mint amit otthon, Nagy-Britanniában keresne. Nem csoda hát, hogy – legalábbis a skót Scotsman című lap állítása szerint – az iraki háború kitörésekor minden hatodik SAS-katona kérelmezte elbocsátását, csak hogy Irakba utazhasson. Komoly érvágás volt ez a brit kormánynak, hiszen egyetlen SAS-harcos kiképzése hárommillió dollárjába kerül a költségvetésnek. A katonák fizetsége egyébként jócskán függ a nemzetiségüktől. No nem rasszista indítékok miatt, egyszerűen csak arról van szó, hogy kinek mennyiért éri meg vásárra vinni bőrét. Egy amerikai napi ezerötszáz dollárt kér, egy brit ezerrel is beéri. Ők képviselik az elitet. A más országokból származó őrző-védők csak a koncon marakodhatnak. Egy chilei katona például havi négyezer dollárt kap, egy Fidzsi-szigeteki vagy nepáli mindössze havi ezer dollárt visz haza. (Ha hazajut.) Nagyjából utóbbi két ország szintjén vannak a magyarok, akik az internetes hírportálok szerint havi négyszázezer forintot (kétezer dollár) keresnek. A hierarchia legalján a külföldiek által kiképzett irakiak állnak, akik mindössze havi százötven dollárért (harmincezer forint) állnak az ellenállók rakétái elé. Mindez megmagyarázza azt is, miért viselkednek a megszálló erők olykor elképesztő brutalitással az iraki polgári lakossággal. Miután gyakran nem függelmi rendszerben lévő katonákról, hanem magáncégek alkalmazottairól van szó, nem csoda, hogy felelősség nélkül barbár módjára viselkednek az irakiakkal. Hivatalos források százai számolnak be vérfagyasztó történetekről, hogyan vettek tűz alá őrző-védők ártatlan iraki polgárokat. Akadnak azonban nagyobb botrányok is. Az Abu Graib-i fogolykínzásos ügy kapcsán például kiderült, hogy a rabokat kínzó katonák közül többen magáncégek alkalmazásában dolgoztak börtönőrként. Egyiküket egy fiatal férfi megerőszakolásával vádolták, az ügynek azonban nem lett következménye. Tetteik persze nem mindig maradnak következmények nélkül. A többi megszállóhoz hasonlóan őket is tizedelik az ellenállók. 2004 márciusában az egész világot sokkolták a híradásokban bemutatott képsorok, amelyeken irakiak brutálisan meglincseltek és egy híd pillérére akasztottak négy amerikait Falúdzsában. A szörnyű esetről készült képek úgy járták be a sajtót, mintha azokon amerikai katonák lettek volna. Kevesen tudták, hogy az áldozatok valójában a Blackwater cég emberei voltak. Az ilyen és ehhez hasonló esetek nem mindig kerülnek nyilvánosságra. A PMC-k – szemben a hivatalos hadsereggel – ugyanis nem kötelesek nyilvánosságra hozni embereik halálát. Ezért nincs is hivatalos adat arról, hogy hány zsoldos halt meg eddig Irakban. Ez talán még a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy a PMC-k működése teljes mértékben ellenőrizhetetlen, éppen ezért a visszaélések száma is korlátlan. A témának persze igen kevés szakirodalma vagy forrása van. Nem hiába. A magánmilíciák ügye kényes kérdés. A cégek feladata, hogy az iraki újjáépítésben részt vevő vállalatok biztonságát szavatolják. Az újjáépítésben tevékenykedő vállalatoknak élet-halál kérdése, hogy súlyos dollárszázezrekért megbízzák valamely őrző-védő céget biztonságuk felügyeletével. Ha nem védené őket senki, az ellenállók elvileg kényük-kedvük szerint támadhatnák központjaikat és konvojaikat. Az őrző-védő vállalatok tehát megkerülhetetlenek. Ám itt az egész történet maffiaszagot kezd árasztani. Mi van, ha egy újjáépítési tendert elnyerő vállalat úgy dönt, hogy nem kíván őrző-védő milíciákat felbérelni, mivel békés régióban működik? Nos, ez bizonyára nincs ínyére a PMC-k vezetőinek. Részükről logikus lépés, ha „meg kívánják győzni” a vállalatokat arról, hogy igenis szükség van a védelemre. Egy-két gránát, egy kisebb golyózápor a konvojra, és az önkényeskedő vállalatok máris rohannak a PMC-k szárnyai alá. Vagy mi van akkor, ha valamelyik újjáépítő cég ki akarja túrni valamely versenytársát? A válasz egyszerű: felbérel egy-két mindenre elszánt banditát, hogy – akár burnuszt öltve – „győzzék meg” a konkurenst. A PMC-k iraki szerepvállalása baljós jövőképet vetít előre. A kötelékükben szolgáló harcosok egyetlen dologhoz értenek, a gyilkoláshoz. Mi lesz, ha egyszer ezek az emberek hazatérnek? Bizonyára nehezen fognak tudni beilleszkedni a békés társadalmakba. Vezetőik bankszámlája pedig idővel apadásnak indul. A forgatókönyv tehát világos: a PMC-k erős lobbicsoporttá alakulnak – ha még nem tették meg -, amelyek a fegyverlobbihoz hasonlóan újabb és újabb katonai konfliktusok kirobbantására ösztönzik a nagyhatalmakat… A Military Professional Resources Incorporated adatbázisa szerint, már 12 500 egykori amerikai katona és rendőr van a magánmilíciák tartalékos listáján. De mi lesz, ha az Irakban szolgáló katonák is hazatérnek? A válasz egyértelmű: a magánmilíciák újabb tízezer potenciális jelölttel gazdagodnak, akik alig várják, hogy valamely válságövezetbe küldjék őket békét és demokráciát teremteni. Ez még a kevésbé negatív forgatókönyv. A sci-fi filmek és a jövőben játszódó negatív utópiák állandó visszatérője az Avalon nevű óriásvállalat, amely mint állam az államban irányítja a nemzetek életét. Ezeknek a cégeknek mindenük megvan, ami a hatalomhoz kell: pénz, ingatlanok, éhbérért robotoló munkások, valamelyest jobban fizetett középvezetők, fegyverek, katonák, és még sorolhatnánk. A rémálom egy része már megvalósult. Plázák, határokon átnyúló multicégek már eddig is szép számmal voltak. Nem beszélve a mókuskerékben taposó tömegekről. A PMC-k megjelenésével azonban a multiknak már hadseregeik is vannak. Mégpedig olyan hadseregek, amelyek képzettebbek és városi terepen hatékonyabbak, mint bármely állam hadserege. Pénz, ingatlanok, hadsereg… mi kell még a totális uralomhoz? Lehet, hogy csak pár évtized kell, és Avalon véres valósággá válik? Sayfo Omar