Putyin és Trump szembement az uralkodó trenddel
Az amerikai elnök komoly belpolitikai kockázatot vállalt fel azzal, hogy helsinki csúcstalálkozón barátságosan közelített Oroszországhoz.
Kimozdította a holtpontról az orosz–amerikai kapcsolatokat Vlagyimir Putyin és Donald Trump helsinki csúcstalálkozója. A két politikus láthatóan megértette egymást, az amerikai elnök azonban komoly belpolitikai kockázatot vállalt fel azzal, hogy barátságosan közelített Oroszországhoz. Az már az első amerikai reakciókból látszik, hogy Moszkva és Washington viszonyának további alakulását alapvetően meghatározza, mennyire tudja visszaverni a találkozó után ellene irányuló támadásokat Trump.
Fotó: MTI/AP
Donald Trump előzetesen azt ígérte, hogy kemény lesz Oroszországgal. Ehhez képest a Putyinnal folytatott tárgyalás után láthatóan igyekezett kerülni a kemény szavakat. A két elnök között érezhetően működött a kémia, mindketten hangsúlyozták, hogy immár jobban megértik egymást, s nemcsak konkrétan, hanem képletesen is egymásnak passzolták a labdát. Ahogy az amerikai elnök a sajtótájékoztatón fogalmazott, a két ország viszonya az utóbbi években minden eddiginél rosszabb volt, ennek azonban négy órája vége.
Az amerikai újságírók kérdéseit hallva Trumpnak otthon még meg kell védenie nem csak ezt a mondatát, mint ahogy azt a döntését is, hogy tanácsadóinak kemény fellépést ajánló javaslatát félredobva nyitott és konstruktív párbeszédet folytatott Putyinnal. A liberális sajtó által sarokba szorított Trumpot Putyin többször is kisegítette, s a CNN bekiabált kérdésére azt is elismerte, hogy örült kollégája győzelmének.
„Ez nem természetes akkor, mikor ő kampányolt a kétoldalú kapcsolatok rendezésével?” – replikázott az orosz elnök. Az amerikai liberális média aligha meglepően már ezzel a címmel tálalja a találkozót, amelyet áthatott az amerikai belpolitikai feszültség. Mindez a hidegháborús csúcsokat idézte azzal a különbséggel, hogy akkor a szovjet belpolitikai erőviszonyok alakulása szorított a háttérbe fontosabb témákat. Ezúttal nemcsak a Trumpot nem kedvelő média, hanem maga az elnök is kihasználta az alkalmat belpolitikai ellenfeleinek támadására, amelyben orosz kollégája konstruktív partnerének bizonyult.
A tárgyalások menetelét eleve meghatározta, hogy a találkozóra rendkívül feszült nemzetközi helyzetben, az orosz–amerikai kapcsolatok régen látott mélypontján került sor. Már magának a csúcstalálkozónak a megtartását erős ellenérzésekkel kísérte a nyugati és az orosz elit egy része is. Európai és amerikai liberális körökben mindenekelőtt attól tartottak, hogy Putyin és Trump akárcsak részleges egymásra találása tovább rombolja a hidegháború után kialakult liberális világrendet. Ezek az elitek képesnek tartják az amerikai elnököt arra, hogy elárulja a szövetségeseit és közeledjen „Putyin Oroszországához”, a saját szempontjait követve előnyös alkukat kössön, semmibe véve a liberális demokrácia és a gazdasági nyitottság alapelveit.
Ehhez jön még az amerikai belpolitikai hangulat, amelyben minden Oroszország irányába tett konstruktív lépés kockázatos Trump számára. Ennek lehetőségét az amerikai establishment igyekezett előre megakadályozni. Így az amerikai választásokba történt állítólagos orosz beavatkozás témájának a csúcs előtti felturbózásával, s annak megelőlegezésével, hogy a „kágébés Putyin” megvezeti majd Trumpot.
Orosz oldalon az okozott nehézséget, hogy Putyin már 18 éve hatalmon van, így váratlan fordulatot tennie nagyon nehéz. A moszkvai elit egy része emellett már veszélyesnek látja a közeledést Trump gyenge belpolitikai pozíciói miatt is. Mint ezzel kapcsolatban rámutatnak, ezt bizonyította a 2017. áprilisi szíriai bombázás is. Moszkvában azt is jól értik, hogy Trump eredeti, a gazdasági nacionalizmusként leírható, az amerikai ipar nagyságának helyreállítását, a kereskedelmi protekcionizmust és új piacok, köztük energiapiacok meghódítását célzó, ezzel párhuzamosan a szövetségesi kötelezettségeket és a globális normákat háttérbe szorító elképzeléseiben nem Oroszország jelenti a fő veszélyt. A Fehér Ház mostani ura azokat az országokat – így Kínát, az Európai Uniót vagy Iránt – tekinti fő vetélytársainak, amelyek keresztezik az Egyesült Államokat gazdasági céljainak az elérésében. Ebben a világképben Oroszország a kisebbik partner, amelyet fel lehet használni a versenytársakkal szemben.
Trump ezen elképzeléseit azonban keresztülhúzta az amerikai elit, amelynek a szemében Oroszország a kényelmes, jól felépített gonoszként mindennél alkalmasabb az ellenségkép erősítésére. Emellett – részben megalapozottan, részben pedig jól átgondoltan – éppen az orosz kapcsolatokkal lehet az elnököt a leghatékonyabban sakkban tartani. Így ahelyett, hogy Trump eredeti elképzelései szerint Washington normalizálta volna a kapcsolatait Moszkvával, ez a viszony a végletekig kiéleződött.
Így nem a szankciók enyhítése, hanem szigorítása, a nyomás erősítése következett be, amely szembenállást csak mélyítették a Közel-Keleten, Ázsiában vagy éppen Kelet-Európában kiütköző érdekellentétek. Trump számára problémát jelent az is, hogy a Kreml nem hajlandó radikális külpolitikai irányváltásra, így nyomást gyakorolni Iránra, engedni Szíriában Aszad támogatásából, felhagyni a Donbasz szeparatistáinak támogatásával, csökkenteni az aktivitását az európai energiapiacon vagy távolodni egy kicsit Kínától.
Ezzel szemben a közeledés esélyét növelte, hogy Trump a koreai csúcs után önbizalmában megerősödve meg akarta mutatni az amerikai közvéleménynek, hogy nem kell félteni a globális porondon, s jobban megvédi az amerikai érdekeket, mint elődje. Valójában nem áttörést, konkrét eredményeket akart elérni, hanem demonstrálni az erejét és megmutatni, hogy nincs semmilyen összebeszélés közte és az orosz elnök között. Ez megfelelt Putyinnak is, aki egyszerre bizonyíthatta az orosz érdekek megvédése melletti eltökéltségét és anélkül segíthetett magabiztosságot sugározva a hazai ellenfelei által támadott Trumpnak, hogy egy centit is fel kellett volna adnia állásaiból.
A leglátványosabban ez az amerikai média által forszírozott állítólagos orosz beavatkozás kérdésében sikerült. Putyin nemcsak segített visszaverni a kollégája és országa ellen irányuló támadásokat, de konstruktivitását bizonyítandó olyan gesztust is tett, amellyel az amerikai demokratáknak adott sakkot. Előbb azzal leckéztette a támadókat, hogy egy demokráciában nem a titkosszolgálatok, hanem a bíróságok hozzák meg az ítéletet, majd felvetette, hogy egy régóta érvényben lévő, a bűnözőkkel szembeni közös fellépést célzó együttműködési szerződés értelmében 2016-os amerikai elnökválasztásba történt állítólagos orosz beavatkozást vizsgáló Robert Mueller vezette bizottság hivatalos kérvényt benyújtva Moszkvában kihallgathatja azt a 12, a csúcs előtt megnevezett orosz személyt.
Fotó: MTI/AP
A megbeszélések középpontjában természetesen a kétoldalú együttműködés mellett a globális biztonságtól, a szíriai helyzeten, Irán megítélésén és az ukrán válságon át a kiberbiztonságig nemzetközi kérdések álltak. Trump többször is hangsúlyosan kiállt Izrael érdekei mellett, míg Putyin az Északi Áramlat bővítését feszegette. Áttörés egyikben kérdésben sem született, de nem is ez volt a cél, hanem az álláspontok tisztázása. A sajtótájékoztatón mindkét elnök hangsúlyozta, hogy nem mindenben értettek egyet, de hangsúlyozottan konstruktív szellemben a közös pontokat emelték ki. Ebben az sem nagyon zavarta őket, hogy versenytársak, s természetes módon mindketten országuk érdekeit védelmezik.
Az uralkodó trenddel szembemenő csúcstalálkozótól konkrét eredményt senki sem várt, nem is várhatott, az azonban komoly eredményként értékelhető, hogy mindkét fél jó kezdetnek látja a megbeszéléseket. Helsinkiben nemcsak az Oroszország és az Egyesült Államok közötti konfliktus további eszkalálódását sikerült megakadályozni, de a tárgyalások megalapozták a mindenre kiterjedő párbeszéd felújításának a lehetőségét. Az amerikai héják ebben persze jelenleg nem érdekeltek, így a kétoldalú kapcsolatok alakulása elsősorban attól függ, hogy Trump otthon képes lesz-e visszaverni a várhatóan felerősödő támadásaikat.
