Putyin úgy megy, hogy marad

Ha az ország előtt álló kihívások felől nézzük Vlagyimir Putyin bejelentéseit, akkor az átfogó reformok elindítása teljesen logikus. A politikai berendezkedés érezhető megmerevedése és a nem enyhülő külső nyomás következtében a gazdasági növekedés vészesen lelassult, a szociális helyzet érezhetően romlott, így a végrehajtó hatalom dinamizálása már elkerülhetetlen volt. A miniszterelnöki székben a Szovjetunió felbomlása óta rekordhosszúságú ideje, nyolc éve ülő Dmitrij Medvegyev távozása már jó ideje a levegőben lógott. A tandemen belüli helycsere miatt a kormányfői munkát 2012-ben eleve ellenszélben kezdő Medvegyevvel szembeni kritikákat tovább erősítette a személyével kapcsolatos korrupciós vádak mellett a gazdaság lassulása, már-már stagnálása, amelynek következtében öt éve csökkennek a reáljövedelmek. A miniszterelnök azután a nyugdíjkorhatár 2018-as drasztikus emelésével vált végképp népszerűtlenné. Ám a szociális elégedetlenség növekedésénél is nagyobb gondot jelentett a hatalom számára, hogy a sokat emlegetett modernizáció gyorsítása, az ezt szolgáló nemzeti programok megvalósítása helyett a kormány legfeljebb az import kiváltásával büszkélkedhetett. Ez a helyben járás, a lassú alkalmazkodás a posztindusztriális világ kihívásaihoz pedig már középtávon is megengedhetetlen, hiszen csak növeli Oroszország lemaradását.

Egymás utáni második, összességében negyedik elnöki mandátumának 2024-es lejáratához közeledve Vlagyimir Putyinnak nemcsak a politikai berendezkedés dinamizálását, de a stabil hatalmi átmenetet is biztosítania kell. No, nem azért – mint ahogy a nyugati sajtóban sokan sugallják –, hogy így garantálja büntetlenségét. Mivel az ország talpra állításával, globális pozícióinak visszaszerzésével az elmúlt húsz évben minden probléma ellenére már történelmet írt, teljesen érthető, ha mindent megtesz annak érdekében, hogy Oroszország akkor is az általa kijelölt úton haladjon tovább, amikor már nem ő ül az elnöki székben. Az alkotmány értelmében ugyanis 2024-ben már nem indulhat újra. Putyin szemében a politikai átmenet tehát nem saját hatalmának, hanem Oroszország stabilitásának a megőrzéséről szól. Tisztában van ugyanakkor azzal is, hogy nem mehet csak úgy nyugdíjba, hiszen a köré épült berendezkedés nélküle nem működik. Egy ideig legalábbis. Ki kell tehát alakítani egy olyan politikai rendszert, amely képes túlélni magát Putyint is.

Ennek a körvonalait vázolta fel az orosz elnök a parlament két háza előtt elmondott éves beszámolója alkalmával. A birodalmat akkor megtestesítő Szovjetunió összeomlását, ezután a ’90-es évek káoszát, immár Oroszország szétcsúszását átélő Vlagyimir Putyin gondolkodásának kulcseleme a stabilitás. Nem a változásoktól retteg, hanem a káosztól. Nem a rendszert konzerválná mindenáron, hanem nyugalmat, kiszámíthatóságot akar. Úgy gondolja, hogy Oroszország fejlődéséhez, modernizációjához, globális pozícióinak megtartásához elengedhetetlen feltétel a belső stabilitás, amelyet az általa felépített hibrid rendszer keretén belül lehet megtartani. Mégpedig az eddig kissé elhanyagolt intézményrendszer erősítésével.

A feladat tehát adott. Úgy kell dinamizálni, átalakítani a rendszert, biztosítani a hatalmi átmenetet, hogy közben megmaradjon a stabilitás. Ennek a folyamatnak az elindításában stratégiai elem az alkotmányreform, a kormány lemondásának inkább taktikai jelentősége van. A változások érzetét keltve felrázza a személyekre és nem intézményekre koncentráló orosz társadalmat. Ez a lépés eleve dinamizál, és nem utolsósorban eltereli a figyelmet a lényegről, a politikai rendszer átalakításáról. Közben a szociális stabilitás fenntartásával, megerősítésével, a posztindusztriális civilizáció elmélyítésével megágyazhat ennek a folyamatnak. Nem véletlen, hogy az új kormányfő, az adóhivatal digitalizációját levezénylő technokrata Mihail Misusztyin a fejlődés elengedhetetlen feltételének nevezte a modernizáció felgyorsítása mellett az üzleti környezet javítását, Putyin elnök pedig beszédében nagy hangsúlyt helyezett a demográfiai visszaesés megállítását és a szegénység visszaszorítását célzó szociális intézkedésekre. Egyebek mellett kezdeményezte, hogy 2026 végig meghosszabbítsák az úgynevezett „anya­ságitőke”-programot, és már az első gyerek után folyósítható legyen. A 2007-ben bevezetett program értelmében a második és az azon felül vállalt vagy örökbe fogadott gyerekek után az állam egyösszegű támogatást fizet ki.

Meglepőnek csupán az időzítés tűnik, hiszen 2024-ig még sok van hátra. A korai nyitást az apátiába süllyedt társadalom és feladatokkal megbirkózni nem tudó kormányzat felrázása mellett az indokolhatja, hogy Vlagyimir Putyin az önmagában sokakat elbizonytalanító átalakítással meg akarja előzni a várhatóan mélyülő globális gazdasági és politikai válságot.

Az elnök egyelőre nem terítette ki a kártyáit, így aztán több a kérdés, mint a válasz. A tizenegy pontos alkotmánymódosító program célja a kurzus folytonosságának megőrzése érdekében az intézményes biztosítékok rendszerének létrehozása. A körvonalazódó elképzelések alapján a hatalmi ágak jogkörének újraosztásával olyan rendszer jön létre, amely hosszú ideig működhet Vlagyimir Putyin személyes közreműködése nélkül is. Az elnök azonban egy ideig biztosan a rendszerben marad 2024 után is, ami önmagában indokolja a hatalmi ágak viszontbiztosítását, a megállapodást a visszaélésekkel szembeni kölcsönös védelemről. Ennek szellemében az új rendszerben nem lesz olyan szuperhatalommal felruházott intézmény, mint amilyen a jelenlegiben az elnöké. A mindenkori elnök a jövőben csak két ciklusban töltheti be ezt a posztot, függetlenül attól, hogy ezek egymást követik-e. A külföldön élő vagy élt oligarchák hatalomra jutását nehezíti meg, hogy a jelöltnek előzőleg 25 évig kell az országban tartózkodnia, nem lehet az orosz mellett más állampolgársága és vagyona külföldön. A kormány az elnök helyett a parlamentnek lesz felelős, igaz, a miniszterelnököt az államfő leválthatja. Ez a jelenleginél erősebb kormányfőt feltételez, és megnöveli valamelyest a parlament súlyát is. Az elnök megtartja a nemzetbiztonsági és titkosszolgálatok fölötti ellenőrzés jogát, bár a kinevezések előtt konzultálnia kell a felsőházzal. Az új, egységes hatalomgyakorlási rendszerben az eddig 2000 óta formális szerepet betöltő Államtanács alkotmányozási joghoz jut. Az alkotmányba iktatják azt is, hogy az orosz alaptörvény a nemzetközi jog fölött áll.

Egyelőre az tűnik biztosnak, hogy Vlagyimir Putyin az új rendszerben nem lesz elnök, a szálakat azonban továbbra is ő tartja majd a kezében. A ciklus lejárta utáni távozását maga is megerősítette. Mint fogalmazott, nagyon zavaró lenne visszatérni a nyolcvanas évekbe, amikor az állam vezetői egymás után úgy haltak ki a hatalomból. Ám hogy 2024 után, esetleg még az előtt melyik székbe ül át Vlagyimir Putyin, még nem világos. A fentiek ellenére vannak olyan elemzők, akik nem zárják ki, hogy Putyin elnök marad, míg mások szerint megismétlődhet a 2008-as csere, és újra kormányfő lesz. E két verzió egyike sem tűnik valószínűnek, hiszen a tandem nem igazán vált be, ráadásul több mint húsz év után furcsán hatna, ha Putyin fölött ott állna egy elnök. Az pedig túlságosan durva és egyszerű forgatókönyv lenne, ha az alkotmányt így átalakítva maradna elnök 2030-ig. Lehetséges az úgynevezett kazah verzió, amelynek értelmében Vlagyimir Putyin a nemzet atyjaként az alkotmányosan megnövelt súlyú Államtanács, esetleg a Nemzetbiztonsági Tanács élén egyfajta döntőbíró lenne a rendszer felett. Ennek az esélye talán a legnagyobb, és ebben a rendszerben akár szerepe lehet Dmitrij Medvegyevnek is, aki most a Nemzetbiztonsági Tanács alelnöke lett. De még egyáltalán nem zárhatjuk ki a „belarusz” forgatókönyvet sem, amelynek lényege, hogy a két állam integrációjának elmélyítésével tartalmat kapó államszövetség élén állna Vlagyimir Putyin. Rossz hír a nyugati világ oroszellenes köreinek, hogy amennyiben az egészsége engedi, Vlagyimir Putyin még sokáig velünk lesz. Ám hogy milyen szerepben irányítja majd Oroszországot, arra nagy eséllyel csak 2024 közeledtével kapunk majd választ.