Putyin vagy a káosz?

Szép lassan lenyugodnak a kedélyek, Oroszország túllép a Jevgenyij Prigozsin keltette 22 órás ijedelmen. A kép tisztul, így egyre világosabbá válik – amit korábban is állítottunk –, hogy nem színjáték volt a Wagner csoport két-háromezer zsoldosának Moszkva ellen vonulása. Mert mint ilyen esetekben már megszokott, összeesküvés-elméletekben nem volt hiány. Sokan gondolták úgy, hogy Vlagyimir Putyin és Jevgenyij Prigozsin közösen kitervelt forgatókönyvét látják. Felmerült például, hogy az oroszok ezzel csak el akarják terelni az ukránok és a Nyugat figyelmét. De felvetődött az is, hogy Moszkva csapdát állított, ki akart provokálni egy nem megfelelően előkészített ukrán támadást, hogy aztán szétverje. De olvashattunk arról is, hogy valójában a két orosz titkos­szolgálat, az FSZB és a GRU összecsapását láthattuk, míg egy másik, valamivel már életszerűbb verzió szerint a hatalom tudott az előkészületekről, és jégre vitte a „bahmuti hőst”, a zendülés ugyanis érzelmileg eltávolította a társadalom többségétől, így ezzel megalapozták Prigozsin és a Wagner kiszorítását.

A sort még folytathatnánk, pedig csak arról volt szó, hogy Oroszország elszabadult. Nem először és nem is utoljára. Ehhez a feltételek adottak voltak. Mindenekelőtt a háború, amelybe Oroszország akarata ellenére sodródott bele, elszámolta magát, és nem volt rá igazán felkészülve. Ennek a háborúnak a hullámai emelték veszélyesen magasra a gengszter típusú egyéniségként jellemezhető, a társadalmi hierarchiát mindig is megvető Jevgenyij Prigozsint, kezében eszközként az ambícióihoz egy nagyjából 25 ezres magánhadsereggel. Egy önálló fegyveres milícia és egy állam viszonya eleve konfliktusokat rejt magában, az időzített bombát pedig az robbantotta fel, hogy a Kreml meg akarta szüntetni Prigozsin kiskirályságát, ki akarta a kezéből csavarni a számára rengeteg pénzt és a hatalmat jelentő Wagnert. Ehhez jött még a megfáradt rendszer, amely már különösen éles helyzetekben lassabban reagál a kihívásokra.

A tanulság, ami első pillantásra nem tűnik logikusnak, vagy csak nem értjük, esetleg nem illik bele a világképünkbe, az még nem okvetlenül összeesküvés. Sokszor az egyszerű magyarázat a kézenfekvő. Hat helikoptert és egy repülőgépet, hidat, utakat – ez a veszteség több tízmilliárd forintnyi – még Oroszországban sem szoktak díszletként feláldozni azért, hogy megtévesszék mondjuk az ukránokat, vagy kiugrasszák a nyulat a bokorból. És akkor a presztízsveszteségről még nem is beszéltünk. Persze, voltak gyanús jelek, miért vonulhatott például akadálytalanul szinte Moszkváig 800 kilométert pár ezer zsoldos, de el kell fogadnunk a kevésbé hangzatos magyarázatot: mert így működik az orosz állam, a rendszer kissé elnehezült, lassan reagált a hatalom, a berendezkedés jellegéből fakadóan így mindenki kivárt. Aztán amikor Putyin kiállt a közvélemény elé, a gépezet felpörgött – közben azért volt a viszonylagos óvatosság, mert már folytak a tárgyalások –, és a hatalom végül elkerülte a nagyobbik rosszat, a vérfürdőt. Ráadásul azt se felejtsük el, hogy az ukrán front hőseire kellett volna lövetnie.

A hatalom pedig egyértelműen felelős abban, hogy idáig fajultak a dolgok. Először hagyta túlságosan megerősödni a Wagnert, majd tétlenül nézte a katonai vezetés és Prigozsin közötti viszony elmérgesedését. A Wagner vezére – pontosabban PR-arca – a bahmuti ostrom vége felé már odáig merészkedett, hogy kivonulással fenyegetőzött, majd a zendülés reggelén már az ukrajnai háború megindításának indokait is megkérdőjelezte. A Kreml ugyan legalább a bahmuti csata véghajrája óta érezte, hogy Prigozsin túlságosan önjáróvá vált, és ez már a rendszer stabilitását fenyegeti, de későn lépett. Ráadásul nemcsak Prigozsin ambícióit, hanem a hadsereg felső vezetésének tehetetlenségét, sokszor inkompetenciáját is kezelnie kellett volna, hiszen a frontparancsnokok közül többen – köztük Szergej Szurovikin – éppen Sojguék miatt szimpatizáltak a wagneresekkel.

Felvetődik az a kérdés is, hogy bár a hírszerzés a jelek szerint értesült a zendülés előkészületeiről, kirobbanásakor mégis nehézkesen reagált a hatalom a történtekre. Próbáltak ugyan kezdettől fogva tárgyalni a lázadókkal, de sikertelenül. Aztán szombat délelőtt Putyinnak a nemzethez intézett beszédével megváltozott a helyzet. Az elnök határozottságot és elszántságot mutatott, és világossá tette, hogy nem áll szándékában engedni Prigozsin követeléseinek. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Wagner csoport nem foglalhatja el Moszkvát véres harcok nélkül, ebből pedig vélhetően rosszabbul jött volna ki Prigozsin serege. Az idő ekkor már Putyinnak dolgozott, sikerült elkerülnie az erőszakot. Ez egyértelmű siker, hiszen az emberek általában borzadnak a káosztól, és hiába szimpatizáltak sokan a populista Prigozsin bírálatával, a társadalom összezárt Putyin mögött.

A kérdés ugyanis immár úgy vetődött fel, hogy Putyin vagy a káosz. Az elnök tekintélyét megtépázták a történtek, de nimbuszát már eleve megkoptatta a háború. Kiderült ugyanis, hogy Putyin sem tud mindent megoldani azonnal. Az elmúlt év hibái, sokak szemében látványos tétovasága ellenére még Prigozsinék zendülése is pluszlegitimációt adott Putyinnak. Sikerült kiszorítania az orosz politikai porondról az utóbbi hónapokban leghangosabb potenciális kihívóját – ebből érthetnek az esetleg hasonló ambíciókat táplálók is –, a történtek pedig mindenkinek megmutatták, hogy Putyint félretenni kockázatos. De elérte a Wagnerrel is, amit akart, hiszen a zsoldosok többségét integrálják a hadseregbe, míg a többi résznek maradnak a klasszikus PMC-k feladatai. Prigozsint ugyan nem ítélik el, de néhány ezer wagneressel egy időre minszki száműzetésben van, elzárták a pénzcsapokat, és vagyona nagy részét is elvesztette. Kivették a kezéből a Patriot Media Group nevű ernyőszervezetet is, amely több tucat „hírportálnak” adott otthont, és amely a 2019-es létrehozása óta a nevezetes „trollgyár” otthona volt. Így aztán különösen a hatalom egyes csoportjaiban és értelmiségi – nem okvetlenül liberális ellenzéki – körökben ugyan Putyin gyengüléseként érezték a zendülés körül majd egy napra kialakult zűrzavart, és a társadalom elitellenessége is növekszik, Putyin azonban jelenleg is összefogja a rendszert, és a stabilitás szimbóluma.

Érdekesen alakult a zendülés nemzetközi fogadtatása is. A CIA ugyan állítólag tudott Prigozsinék készülődéséről, ám rögtön a kitörése után közölték Moszkvával, hogy nincs közük hozzá. Ráadásul Kijevet is felszólították, hogy ne próbálja meg kihasználni a zűrzavart, és ne indítson diverzánsakciókat orosz területek ellen. Miközben tehát az információs háborúban harcos Putyin-ellenessé nevelt közvélemény az elnök bukásának reményében lelkesen szurkolt Prigozsinnak és a Wagnernak, a hivatalos véleményekből inkább az aggodalom érződött. A Nyugat, mindenekelőtt Washington látványos visszafogottságából azt olvashatjuk ki, hogy ők is úgy gondolják, Putyint félreállítani kockázatos. Persze, ettől még a Nyugat nem tett le Oroszország gyengítéséről, bomlasztásáról. A CIA épp most indított toborzókampányt, és tett fel a Telegram közösségi oldalra egy videót, amelyben útmutatót adtak arról, hogyan lehet megfigyelés nélkül felvenni a kapcsolatot a CIA-val a dark weben, vezetője, William J. Burns pedig egy előadásában arról beszélt, hogy a háború miatti elégedetlenség új lehetőségeket kínál a szervezet számára érdemi hírszerzési információk gyűjtésére.

Prigozsin akciója azonban rávilágított arra is, hogy Putyint esetleges bukása esetén jelenleg csak radikálisabb, a Nyugat szempontjából kiszámíthatatlanabb utód követheti. Ugyanis éppen azért támadják az orosz elnököt megmaradt, ám most egy időre biztosan elcsendesedett bírálói, mert nem eléggé hatékony autokrata. Ezért most erőt kell mutatnia. Méghozzá elsősorban nem is annyira az otthoni pozícióinak megerősítése érdekében, hanem azért, hogy az úgynevezett globális Dél országai körében Oroszország megőrizze a tekintélyét. Prigozsin lázadása ugyanis ennek sem tett jót.