Hangsebesség fölött száguldó gyilkososok
Rakétarendszerek a NATO-tól Észak-Koreáig
Naponta hallunk a háborús hírekben rakétatámadásokról, fenyegető hadgyakorlatokról. Az interkontinentális ballisztikusaktól a hiperszonikus és cirkálórakétákig számos típus szerepel bennük. Mi található az Egyesült Államok és Oroszország, valamint a feltörekvő regionális hatalmak, Irán és Észak-Korea arzenáljában? Kiderül a Demokrata rakétaenciklopédiájából.
Szinte nincs olyan nap az orosz–ukrán háború kitörése óta, amikor ne hallanánk híreket pusztító rakétacsapásokról. A támadások különböző célpontok ellen irányulnak, a fegyverek halállistáján lövészárkok, fedezékek, páncélos járművek, valamint hidak, épületek, gyárak és katonai bázisok egyaránt szerepelnek. Ennek megfelelően a hadviselő felek igen változatos rakétaarzenállal támadják egymást, hiszen egészen más képességei vannak egy klasszikus páncéltörő, mint mondjuk egy több száz kilométeres távolságból indított ballisztikus rakétának, és teljesen más a rendeltetésük is.
A gigászok
A háborús célokra kifejlesztett rakéták koronázatlan királya kétségkívül a ballisztikus rakéta, ebből a körből kerülnek ki a legnagyobb és legpusztítóbb példányok. Ezeket is csoportosíthatjuk funkciójuk szerint attól függően, hogy milyen célok megsemmisítésére, milyen hatótávolságra és milyen támadási módszerekkel alkalmazzák őket.
A legnagyobb, jellemzően ötezer kilométer feletti hatótávolsággal az interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) rendelkeznek. Az amerikai Minuteman III vagy az orosz Szarmat ugyanakkor ennél is nagyobb, akár 10 000–12 000 kilométeres hatótávot is elér. Ez lehetővé teszi, hogy a világ bármely pontjáról támadjanak velük. Az ICBM-ek ezért kulcsfontosságúak a nukleáris elrettentésben, hiszen garantálják, hogy bárhonnan jövő ellenséges támadás esetén is képes legyen az adott ország válaszcsapást mérni. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia a Minuteman III és a Trident II D5 interkontinentális ballisztikus rakétákat használja. A Minuteman III szárazföldi telepítésű, nukleáris töltet hordozására alkalmas, és több mint 12 000 kilométer hatótávú. A Trident II D5 rakétákat tengeralattjárókra telepítik, és kiváló pontosságuk révén képesek mélyen védett stratégiai célpontok elérésére is. Franciaországnak további önálló ballisztikusrakéta-kapacitása van. A hadrendjükbe állított M51 interkontinentális ballisztikus rakéta tengeralattjárókról indítható, hatótávolsága körülbelül 10 000 kilométer, és több nukleáris robbanófejjel szerelték fel.
Az RS–24 Jarsz és az új Szarmat interkontinentális ballisztikus rakéták képezik az orosz nukleáris arzenál gerincét. A Jarsz tízezer kilométeren belül képes csapást mérni. Több robbanófejjel van felszerelve, hasonló szerepet tölt be, mint az amerikai Minuteman III. A Szarmat fejlettebb rendszer, amely nehezebben észlelhető és nagyobb pusztítóerejű.
Egyelőre a futottak még kategóriában vannak, de már letette a névjegyét Irán és Észak-Korea is. A perzsa állam ballisztikus rakétái egyre fejlettebbek. A Sahab–3 mintegy 2000 kilométeres hatótávolságú, és képes eljutni Izrael területére. Irán más rendszerekkel is kísérletezik, amelyek elérhetik Európa egyes részeit, bár ezek pontossága és megbízhatósága kérdéses. Észak-Korea a Hvaszong–15 és a Hvaszong–17 ballisztikus rakétákat fejlesztette ki, amelyek akár az Egyesült Államok kontinentális területét is fenyegethetik. Az észak-koreai rakéták műszaki színvonala elmarad a NATO és Oroszország rendszerei mögött, de nukleáris elrettentő szerepet képesek betölteni.
Az ICBM-ek szerényebb képességű rokonai a közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták (MRBM). Ezek általában 500-5000 kilométeres hatótávval elsősorban katonai bázisokat vagy stratégiai létesítményeket céloznak. A hadszíntéri ballisztikus rakéták pedig jellemzően rövid hatótávolságúak, célpontjaik elsősorban harctéri létesítmények. Idetartozik például a médiában is sokat emlegetett orosz Kinzsal, amelynek sebessége meghaladja a hangsebesség több mint ötszörösét. Ez lehetővé teszi, hogy rendkívül rövid idő alatt elérje célpontját, és megnehezíti az elfogását a rakétavédelmi rendszerek számára.
Gyorsan, hajszálpontosan
A kisebb méretű és hatótávolságú rakéták feladatköre igen változatos. Ilyenek többek között a légvédelmi rakéták, amelyek, ahogy a nevük is mutatja, elsősorban légitámadások kivédésére szolgálnak, és különböző magasságú, sebességű vagy manőverezési képességű célpontok ellen alkalmazzák őket. Vannak köztük nagyobb légterek védelmére tervezett, komplex rendszerek és kisebb hatótávolságú, de harctéri körülmények között is gyorsan reagáló, közvetlen fenyegetések ellen hatékonyabb kisebbek.
A légvédelem nagyágyúja többek között az amerikai Patriot PAC–3, amely közepes és nagy távolságban is képes elfogni ballisztikus és cirkálórakétákat, valamint repülőgépeket. Elsősorban az amerikai hadsereg használja, pontos radarirányítással több cél egyidejű megsemmisítésére alkalmas. Oroszország ezzel szemben az Sz–400 Triumfot, illetve mára egyre inkább az Sz–500 Prometyejt (Prométheusz) állította csatasorba, amely akár 400 km távolságban lévő célpontok ellen is hatásos, beleértve a ballisztikus rakétákat és nagy sebességű repülőgépeket. Nagyobb hatótávot kínál és több célpontot képes egyidejűleg kezelni, mint nyugati vetélytársa. Az iráni Bavar–373 légvédelmi rendszert az orosz Sz–00 mintájára fejlesztették ki, és körülbelül 200 kilométeres hatótávolságú. Bár fejlett, az orosz és NATO-rendszerek szintjét nem éri el, legfeljebb regionálisan tekinthető jelentős védelmi eszköznek. Észak-Koreának vannak ugyan saját fejlesztésű légvédelmi rendszerei, de ezek technikailag alacsonyabb szintűek.
A föld-föld rakétákat szárazföldi célpontok elleni támadásokhoz használják, például ellenséges harci alakulatok, infrastruktúra vagy stratégiai létesítmények ellen. Ilyen az amerikai hadsereg által alkalmazott MGM–140 ATACMS rövid hatótávolságú rakéta, amely 300 kilométeres távolságon belül képes precíziós csapásokra. GPS-irányítással van felszerelve, amely lehetővé teszi a gyors és pontos támadást. Többek között ezeket a rakétákat indítja útjára a szélesebb körben ismert HIMARS rendszer is, amely hatékonysága révén különösen fontos eszközzé vált a modern hadviselésben, beleértve az ukrajnai konfliktust is. Orosz megfelelője, az Iszkander–M rövid hatótávolságú ballisztikus rakéta 500 kilométeres hatótávval az orosz hadsereg egyik legfontosabb taktikai fegyvere. Az Iszkander modernizált irányítási rendszerei és zavarvédelme lehetővé teszik, hogy nehezen észlelhető legyen, és könnyebben áttörje az ellenséges légvédelmet.
Az iráni és észak-koreai rendszerek növekvő fenyegetést jelentenek a közel-keleti és kelet-ázsiai régióban, bár megbízhatóságuk és pontosságuk nem ér fel a NATO- és orosz rendszerekéhez.
Tomahawk kontra Kalibr
A végére hagytuk a cirkálórakétákat. Ezek a köznyelvben elterjedt nevükkel ellentétben hivatalosan nem számítanak rakétának, mivel hajtóművük más elven működik. Helyesebb volna robotrepülőgépnek nevezni őket, de mivel működésük és kinézetük tekintetében közelebb állnak a rakétákhoz, mint a drónokhoz, ezekkel is foglalkozunk. Az indiánok népszerű fegyveréről elnevezett BGM–109 Tomahawk az amerikai hadseregben rendszeresített cirkálórakéta 2500 kilométeres távolságon belül képes lecsapni tengeri és szárazföldi célpontra egyaránt. Kis magasságban, szubszonikus sebességgel repül, és rendkívül pontos, GPS-irányítású. Orosz megfelelője a Kalibr, a haditengerészet többcélú cirkáló rakétája, amely 2000 kilométeres távolságban tud célpontokat támadni. Több szempontból hasonló a Tomahawkhoz, egyes források szerint robbanóerő tekintetében némileg felül is múlja. Említést érdemel még a német fejlesztésű Taurus KEPD 350 cirkálórakéta, amelyet jelen állás szerint Németország vonakodik átadni Ukrajnának. Hatótávolsága ugyan csak 500 kilométer, fejlett terepkövető rendszere és robbanófeje azonban alkalmassá teszi megerősített létesítmények elleni támadásra.
