Remény a folytatásra

„Elmaradt az áttörés”, „Putyin diadala Alaszkában”, „Trump hátba szúrta Ukrajnát”, „Nem lehet kapitulálni Oroszország előtt”… Az alaszkai csúcstalálkozót értékelő tudósítások címei jól mutatják a világ megosztottságát, a türelmetlenséget és a felfokozott várakozásokat követő csalódottságot egyaránt. Megállapodás nem született – valljuk be, nem is nagyon volt rá esély –, a közös ebéd is elmaradt, mint ahogy a sajtótájékoztatón a kérdések is, a találkozót kísérő gesztusok azonban nem kudarcról árulkodtak. Sokkal inkább a kölcsönös tiszteletről, az erő elismeréséről és a konstruktív légkörről. A két nagyhatalom ismét bizonyította, hogy képesek együttműködni, és a konfrontációt pragmatikus, üzleti alapú kapcsolatok válthatják fel.

Donald Trump és Vlagyimir Putyin optimista a tárgyalások folytatását illetően. E tekintetben szimbolikus, ahogy az orosz elnök finom fricskával zárta a rövid sajtótájékoztatót: Next time in Moscow! S valóban, az ukrán elnök a találkozót követően Washingtonban tárgyalt, de Donald Trump minél előbb tető alá akar hozni egy hármas találkozót is Volodimir Zelenszkijjel és Vlagyimir Putyinnal. Lehet, hogy sokan ezt kevés eredménynek tartják, azonban az alaszkai csúcs ténye önmagában komoly lépés a háború lezárása felé. Arról nem is beszélve, hogy Putyin elnök érveit elfogadva immár amerikai kollégája is belátja, nem csupán tűzszünetre, a háború befagyasztására, hanem tartós és stabil békére van szükség, odáig pedig még hosszú út vezet.

Nem alap nélkül juthat eszünkbe az alaszkai csúcs kapcsán Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan majdnem 40 évvel ezelőtti első genfi találkozója. Akkor ott, a svájci hegyek között sem történt áttörés, nem tudtak megegyezni, a kommunikáció azonban minőségileg más szintre lépett. A negyven évvel ezelőtti logika szerint most Reykjavík van a soron (1986), ahol szintén nem értettek egyet, de az elképzelések szinte forradalminak hangzottak. Az eredményt Washingtonban (1987) érték el, ahol aláírták az INF-szerződést, amely két szakaszban, éppen Trump első és második ciklusa idején szűnt meg.

Most minden felgyorsult, ez nem hidegháború, hanem nagyon is forró, ám nem lesznek évekig tartó szünetek a csúcstalálkozók között. Sőt, a folytatás sokkal korábban következhet be, mint gondolnánk. Annak ellenére, hogy ennek a folytatásnak bizony vannak ellenzői. A folyamat megakasztása jegyében a találkozó eredményét Donald Trump vereségeként mutatják be, kiemelve, hogy az amerikai elnökre Putyin rákényszerítette a tempóját és a logikáját. Ez részben igaz, de értelmezhetjük úgy is, hogy Trump elfogadta, az eredmény érdekében új utat kell választania. Az eddigieknél jobban koncentrál a konfliktust kiváltó okok megoldására, és a háború elsietett, kapkodó befagyasztása helyett tartós és stabil béke megteremtésére törekszik. Ez persze messze nem mindenkinek fog tetszeni, hiszen amennyiben az Alaszkában megkezdett folyamat ebben a szellemben folytatódik, az az egykori genfivel ellenkező eredményhez vezet. Abban az értelemben mindenképp, hogy akkoriban a hidegháború Washington feltételei szerint zárult le, míg most a hidegháború utáni időszak lezárásakor a globális hegemóniáját éppen elveszítő Egyesült Államok már kompromisszumokra kényszerül. Ha azonban nem ragad a múltban, és elfogadja az új realitásokat, azzal hosszú távon nyerhet, és a többpólusúvá alakuló világrend egyik legerősebb hatalma marad.

Ennek az átalakulásnak az egyik terepe most Ukrajna, és a konfliktus rendezése sok tekintetben irányadó lehet a jövőre vonatkozóan. Időt nyerhet, és felszabadíthatja egy beragadt konfliktusban lekötött energiáit az, aki nem süpped bele ebbe a már így is a kelleténél tovább elhúzódó háborúba, és minél előbb szabadulni tud az ukrajnai konfliktus csapdájából.

Az Oroszországgal szemben álló politikai oldalon Donald Trump akarja talán a leginkább maga mögött tudni ezt a háborút. Annak ellenére, hogy a kirobbanásáért az Egyesült Államokat is komoly felelősség terheli. Ukrajna ebben a proxiháborúban csupán a szembenállás terepe és eszköze. Stratégiai értelemben az Egyesült Államok és Oroszország továbbra is ellentétes oldalon állnak, Amerika folytatja a bekerítést és proxijaival (Európai Unió, Lengyelország, Törökország stb.) nyomást is gyakorol Moszkvára, ám a kapcsolatokat normalizálni akarja, és Trump elnök szándékai szerint az éles szembenállást a geopolitikai kényszerítő körülményeket – például a kínai–orosz viszony lazítását vagy más globális konfliktusok potenciális kiéleződését – és a gazdasági lehetőségeket figyelembe véve a pragmatizmus váltja fel. Washington emellett úgy látja, hogy ebből a konfliktusból már mindent kihozott, amit lehetett, és így többet visz, mint hoz. Bár nem veri nagy dobra, de a Fehér Ház csapata azzal is tisztában van, hogy eredeti céljait a Nyugat már nem érheti el, Oroszországot gyengítheti, de le nem győzheti. Amerika persze nem szállhat ki teljesen, nem engedheti el végképp Ukrajnát – ezzel egyrészt elismerné a Nyugat vereségét, másrészt Afganisztán után tovább rombolná a megbízható szövetséges imázsát –, de a terhek nagy részét Európára hagyva mindenképpen hátrébb lépne. Moszkva ezt látja, és segít is abban Donald Trumpnak, hogy ezt a visszavonulást az Egyesült Államok az arcát megőrizve tehesse meg.

De nem szeretne túlságosan sokáig benne ragadni ebben a konfliktusban Moszkva sem. Eleve nem ilyen kiterjedt háborúban gondolkodott, ebbe csak belecsúszott, miután az A terv, a puccsszerű hatalomváltás kudarcba fulladt. Moszkva kész volt ezután a harcok leállítására, Isztambulban már lényegében meg is egyeztek Ukrajnával, akkor azonban a Nyugat a megállapodást megakadályozta. Úgy gondolta, hogy eljött a lehetőség Oroszország térdre kényszerítésére. Ez nem sikerült, a háborúban 2023-tól Moszkva átvette a stratégiai kezdeményezést, és a Kreml most már úgy gondolja, hogy az idő egyelőre neki dolgozik, a felőrlő stratégia a frontokon meghozza az eredményt. Tisztában van ugyanakkor azzal is, hogy hosszú távon ez a háború már egyértelműen gyengíti Oroszországot, így lassan már ki kellene szállni belőle. Ráadásul Putyin lehetőséget lát Trump elnökségében arra, hogy Oroszország megerősítse a helyét a globális nagyhatalmak sorában, és ezt az esélyt nem akarja eljátszani.

A fentiekkel szemben az európai fősodor egyértelműen az ukrán kérdés foglyává vált. A „tettre készek” ilyen-olyan – részben racionális okokból, rosszul felfogott érdekből, részben pedig a tisztánlátást gátoló morális megközelítés miatt magát hozza ebbe a helyzetbe. Így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy nem megnyugtatóan hatott erre az elitre az az a tény, hogy az orosz–amerikai csúcstalálkozó a kölcsönös tisztelet jegyében zajlott. Ez a tény pánikot keltett, zavarodottságot okozott az Európai Unióban – és persze Kijevben is –, ennek eredményeként pedig Brüsszel azt ígérte, hogy az igazságos és tartós béke érdekében továbbra is nyomást gyakorol Oroszországra. Csupán csak azt felejtik el, hogy a háború nem az igazságról, hanem az erőről szól, Európa gyenge, Ukrajna pedig vesztésre áll, kivérzett, belefáradt. Ideje lenne szembenézni ezekkel a realitásokkal, Trump szándékai kapcsán pedig lehetőség nyílna arra, hogy Európa is szabaduljon Ukrajna fogságából. Ezzel meg lehetne őrizni egy kisebb, de még így is óriási Ukrajnát mint semleges hidat Oroszország és Európa között, szép lassan normalizálódhatna a viszony Oroszországgal, ami nem csupán az európai biztonságot, de a versenyképességet is erősíthetné.

Európa azonban egyelőre más úton jár. Saját erejét, lehetőségeit és kihívásait is irracionálisan felmérve nem látja meg – nem akarja meglátni – a Trump visszatérésében rejlő esélyt, a szuverenitásában korlátozott Ukrajnát is rángatja magával a szakadék felé. S ez a vak eltökéltség azért kockázatos nemcsak e két szereplő, hanem a konfliktus fogságából szabadulni vágyók számára is, mert az alaszkai csúcs megnyitotta a párbeszédet, de a valódi béke Ukrajna és Európa kompromisszumkészségén múlik.

De térjünk vissza a genfi párhuzamhoz. Ahogy akkoriban, úgy most is minden kanyargós. Van elég szereplő mind a konfliktusban így vagy úgy érintett országokon belül, akik megpróbálják megfordítani a trendet. S hát Ukrajna, Oroszország és a Nyugat érdekei is legfeljebb részben esnek egybe. Arról már nem is beszélve, hogy a nyugati blokkon belül sincs egység, és Amerika valódi erejének, Trump elnök mozgásterének próbája éppen az lesz, hogy helyre tudja-e állítani az egységet. Most sok múlik azon, hogy Putyin és Trump mennyire bízik abban, hogy a helyes irányba haladnak.

Negyven évvel ezelőtt Genfben a változás szimbóluma volt egy közös sajtótájékoztató, amelyen mindkét oldal újságíróinak először volt lehetőségük kérdést feltenni a szocialista tábor vezetőjének. A nyitottságot a felhalmozódott problémák megoldásában segítő eszköznek tekintették. Ma már az tekinthető szimbólumnak, hogy a sajtó egyetlen kérdésére sem válaszoltak. A nagy hangzavarban és médiazajban a klasszikus diplomácia megpróbál visszatérni a csendhez, és megállítani azt a végtelen és meglehetősen romboló show-t, amivé az információs tér az elmúlt évtizedekben változott. Az előrelépéshez sok dolog szükségeltetik, többek közt ez is. De a béke megteremtéséhez türelem is kell, hiszen ne feledjük el, a koreai vagy a vietnámi háború lezárásához is több év kellett, közben pedig folytatódtak a harcok. Azért abban reménykedhetünk, hogy azóta felgyorsult a világ, és ennyit már nem kell várnunk.