A Mediterráneum térsége az emberi történelem kezdetei óta a különböző célt szolgáló közlekedés és kereskedelem helyszíne volt. A földközi-tengeri kerületét lényegesen lerövidítő útvonalakban rejlő páratlan lehetőségek gyakran jelentettek az utasokra leselkedő veszélyt is, óhatatlanul felértékelve egyes szigetek, mint például Málta, Lampedusa vagy Pantelleria jelentőségét az ilyen útvonalak mentén. Ógügién, amit a helyi hagyomány, de már Kallimakhosz is a ma Máltához tartozó Gozo szigetével azonosít, vetődött partra a hajótörést szenvedett epikus hős, Odüsszeusz, Máltán pedig a Biblia tanúsága szerint a hasonlóan járt Szent Pál apostol.

A 2000-es évek óta menekültek ezrei vállalkoznak a kiszámíthatatlan kimenetelű tengeri utakra Észak-Afrikából, veszélyes lélekvesztőkön, hogy az EU peremországainak egyikén vessék meg lábukat. Az ENSZ adatai szerint körülbelül másfélezerre tehető azok száma, akik csak az idén a tengerbe vesztek. A szerencsésen megérkező menekültek és illegális bevándorlók ugyanakkor egyre nagyobb problémát okoznak az érintett országoknak.

Idén kora őszig több mint ötvenezer ember érkezett a parányi Lampedusa szigetére Tunéziából és Líbiából. Máltára az idén másfélezer ember érkezett a líbiai konfliktus elől menekülve, ahol az összes érkező menekült fogolytáborokba kerül, akár másfél évre, állapotuk elbírálásáig.

A túlzsúfolt menekülttáborokban, barakkokban gyakorta tör ki lázadás, ahogy az nyáron a máltai Safin és ősszel Lampedusán történt. A helyi lakosság gyakran érzi úgy, hogy a nemzetközi megállapodások következtében az EU menekültügyi és bevándorlási terhe aránytalanul nagy mértékben nehezedik rájuk.

Lampedusa lakossága türelmének a végét jelezte, amikor az olasz szigetecskén a helyiek október elején önvédelmi szerveződésekbe tömörültek közösségük megóvása érdekében. A helyzet súlyosságát itt jelzi, hogy a polgármester baseballütőt tart az irodájában és „bűnözőknek” nevezi a bevándorlókat, ahogy a Daily Telegraph szeptember 22-én írta, riasztó képet festve a közállapotokról.

Ezekben az EU kapujának számító országokban várhatóan egyre nagyobb vitákat gerjeszt majd a menekültügyi kérdés, amelyekben az eszmei és gyakorlati megközelítések skálájának végpontjai az emberi szolidaritás alapelvéből eredő erkölcsi és humanitárius kötelezettség és a szigetek területéből és nagy népsűrűségéből adódó korlátozott befogadóképesség, a multikulturalizmus és nemzeti kulturális identitás, a „politikai korrektség” és „a csendes többség érdeke”.

Az Arab tavasz változásaival talán lehetőség nyílhat arra, hogy az észak-afrikai, kiinduló- és tranzitországokban (hiszen számos menekült érkezik az éhínség sújtotta Szomáliából, a feszített nemzetközi helyzetben lévő Eritreából, vagy a felekezeti villongásoknak is helyt adó Nigériából például) a humanitárius szükségleteket jobban tiszteletben tartsák, és mindenekelőtt az alapvető emberi jogi koncepciók jogállami keretek közé helyeződjenek. Ezeknek nem volt nagy hagyománya korábban, az európai gyarmatosítás és a posztkoloniális diktatúrák alatt.

Líbiában például a menedékjogi rendszer teljes hiánya több ezreket sarkallt a sokszor végzetes kimenetelű tengeri utakra egy jobb élet reményében.

Az együttműködés és megegyezések Egyiptom és Tunézia új összetételű, illetve Marokkó és Algéria talán változó szellemiségű vezetéseivel lehetővé tennék a gazdasági bevándorlók kiszűrését helyben, és a ténylegesen üldözöttek azonosítását. A Cotonou, Dublin II. és Genfi konvenciók és rendeletek felülvizsgálata hozzájárulhatna ahhoz, hogy a menedékkérelmek elbírálása az érintett földrészen fekvő szomszédos országokban történjék meg – ebben az esetben Afrikában –, amelyhez esetleg az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság, az Európai Unió, illetve idén működésbe lépő fiókja, az Európai Menekültügyi Támogató Hivatala, az Afrikai Unió, az Arab Liga, vagy a Menekültügyi Bírák Nemzetközi Szövetsége, vagy más országok és szervezetek akár anyagi támogatást nyújthatnának.

Ez részben megelőzné azt a Stockholmi Program által sem szavatolt kényes egyensúlyt az EU-tagállamok határaik ellenőrzéséhez fűződő szuverenitása és az egyén azon joga között, hogy menedéket kereshessen és védelmet kaphasson az üldözéssel szemben.

Első lépésben létre kellene hozni (vagy rendbe tenni, komolyan venni) az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának hivatalait e remélhetőleg stabilizálódó és demokratizálódó országokban.

Második lépésben, egy átfogó jogi szabályozást követően a menekült-elismerési eljárás helyben, a származási országban vagy ahhoz közelebb, a genfi konvenció követelményeivel összhangban történne. Ennek eredményeként a kormányok is jobban tudnák, hogy ki kicsoda, s ez alkalmasint javítaná mind a politikai védelem, mind a törvényesség esélyeit, és megfelelőbb diplomáciai csatornákat biztosíthatna egyes jogorvoslati eljárásokhoz.

Harmadik lépésben, az eltérő jogi hagyományokból eredő, és a többi újjáéledő ország hatóságai által hozott határozatok iránti kölcsönös bizalom esetleges hiányát kivédendő, egy, az Eurodachoz hasonló, közösségi alapú informatikai rendszer kibocsátása következhetne.

E tervek utópisztikusnak tűnnek most, és egy-egy észak-afrikai országnak jelenleg kisebb baja is nagyobb, mint a menekültügy normalizálása, ami ráadásul részben magát a menekültügyet is generálja. Ám idővel talán a menekültek a háborgó Mediterráneum és hullámsírjai elkerülésével révbe érhetnek otthon, a tengernyi problémákon keresztülvergődő, magukhoz térő hazájukban.

Iványi Márton

Valletta, 2011. október 17.