„Nem fogadhatjuk el, hogy emberek százai haljanak meg Európa határainál” – jelentette ki Manuel Barroso európai biztos, a Lampedusa partjainál történt szerencsétlenség után.

Az olasz kormány gyásznapot hirdetett, posztumusz állampolgárságot adományozott és állami temetést rendezett a vízbefúltaknak, az európai országok belügyminiszterei pedig luxemburgi ülésükön kiemelten foglalkoztak a tragédiával. A látványos gesztusok azonban aligha jelentik azt, hogy az Európai Unió országai enyhíteni kívánnának egyre szigorodó bevándorlás-politikájukon.

Mára a maga módján szinte valamennyi európai ország felülvizsgálta a 70-es, 80-as és 90-es évekre jellemző liberális menekültpolitikát. Napjainkban már csakis azok kapnak menedékjogot, akik bizonyítottan életveszély elől menekültek el.

Az afrikai és Közel-Keleti országokban tapasztalható népességrobbanás és éghajlatváltozás azonban olyan fegyveres konfliktusok lehetőségét hordozza magában, amelyek szinte állandó jelleggel garantálják a menedékre jogosultak tömegeit. Európának viszont már így is túl sok bevándorlója van. Ráadásul a gazdasági válság, valamint a már Európában élő bevándorlók integrációjának nehézségei miatt általános ellenérzés van kibontakozóban az idegen kultúrájúak iránt.

A két említett ok miatt szinte minden országban erősödnek a bevándorlásellenes radikális pártok, melyek egyre inkább veszélyeztetik a fősodratú bal- és jobboldal pozícióját. Az európai kormányok célja tehát az, hogy – lehetőleg az emberjogi aktivisták haragját nem magukra vonva – a lehető legkevesebb migránst engedjenek be országaikba.

A gyakorlat azt mutatja, hogy a migrációtól leginkább sújtott déli országok, az északiaknál szigorúbb törvényeket és intézkedéseket vezetnek be. Az Európa déli kapujának számító Görögország például nem írta alá a többi uniós ország által ratifikált Helsinki megállapodást, melynek értelmében az EU területén lefülelt illegális migránsokat abba az országba kell deportálni, ahol a közösség területére értek. Hasonlóan szigorú Olaszország is.

Az elmúlt években Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, de még Svédország és Belgium is több menekültet fogadott be, mint Olaszország, ahova a migránsok jelentős része érkezik. Olaszországban ráadásul az illegális bevándorlókat ötezer eurós bírsággal sújtják, mely a migránsokat az ország – a tapasztalat szerint északi irányba történő – elhagyására sarkallja.

Érdekes és ellentmondásos tény, hogy míg a legutóbbi lampedusai szerencsétlenség áldozatai posztumusz állampolgárságot kaptak, addig a túlélők fejenként ötezer euróval tartoznak az államnak.

Változó célpontok

A menekültek ügye egyre égetőbb probléma Európa számára. A Mediterrán régió keleti és déli partjai nemcsak a szegénység és harcok által sújtott helyiek, de a távolabbi országok lakói számára is ugródeszka a Nyugat felé. Hogy mely arab országból mely európai ország irányába érkezik a menekültek dandárja, az elsősorban azon múlik, hogy hol válik éppen instabillá a helyzet és melyik európai kormány éppen milyen intézkedést hoz a határok védelmére.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a menekülők, de leginkább az embercsempészek hamar megtalálják a rést a pajzson. A kérdés nem az, hogy nekivágnak-e a tömegek a szebb jövőt ígérő Európának, hanem az, hogy honnan hová teszik ezt.

Korábban a legtöbb illegális migráns Spanyolország felé vette az irányt. Miután azonban Madrid 2005-ben – részben az egy évvel korábbi madridi merényletek hatására – átfogó megállapodásokat kötött a marokkói kormányzattal, a tömegek számára Olaszország lett a fő célpont.

Az UNHCR adatai szerint 2005-ben már huszonötezer ember kelt át a tengeren Itáliába a Közép-Mediterrán útvonalon. Válaszul Róma 2009-ben határvédelmi megállapodást kötött Moammar al-Kadhafival, melynek részeként Olaszország hat modern partiőr-hajót bocsátott Líbia rendelkezésére. Nem sokkal később az Európai Bizottság 50 millió eurónyi segélyt ajánlott Líbiának a területéről érkező menekültek feltartóztatásáért cserébe.

Az eredmény nem maradt el. 2010-re a Líbiából Olaszországba érkező migránsok száma tízezer alá süllyedt. Az új célország Görögország lett. 2009 és 2012 között tízezrek lépték át illegálisan a török-görög szárazföldi határt a Kelet-Mediterrán útvonalon. Válaszul a görög hatóságok ezernyolcszáz fővel növelték meg a határokat őrző rendőrállományt. 2011-ben azonban Tunéziában majd Líbiában is megbukott a kormányzat. A hatalmi vákuum, majd a Líbiában általánossá váló harcok következtében már 2011-ben hatvanezer fölé ugrott a Tunézia, illetve Líbia partjairól Olaszországnak nekivágó menekültek száma.

A drasztikus növekedés másik fontos oka, hogy 2012-ben az Izraeli hatóságok elzárták a Kelet-Afrika felől, a Sínai-félszigeten keresztül Izraelbe igyekvő menekültek útját, akik így – kihasználva a lehetőséget – Olaszország felé vették az irányt. Időközben a szíriai polgárháború újabb lökést adott az illegális migrációnak.

Az olasz Belügyminisztérium adatai szerint idén valamivel több mint 35 ezer menekült érte el az olasz partokat, akiknek 73 százaléka, azaz mintegy 24 ezer jogosult a menekültstátuszra. Többségük szíriai és eritreai, de vannak szomáliaiak, maliiak és afgánok is.

Problémás Líbia

Ma Líbia a legnépszerűbb kiindulópont. Miközben Tunéziából kiindulva – a stabilnak mondható politikai helyzet miatt csupán – 50-50 százalékos az út sikerének az esélye, addig Líbiából ez 80-90 százalék. Az ország tengerpartja hosszú, a kormányzat pedig csak az ország bizonyos régióit tartja ellenőrzése alatt.

Ali Zeidan líbiai miniszterelnök maga is elismerte, hogy a líbiai hatóságok nem képesek megfelelően őrizni a partokat. A helyzet orvoslása érdekében a kormányfő katonáinak kiképzést és az európai műholdas rendszerekhez való hozzáférést kért. Ez azonban Európa számára kockázatos, hiszen az országnak azon a részein is vannak európai érdekeltségek, ahova a jelenlegi kormányzat keze nem ér el.

Az ellenséges törzsek és frakciók pedig bizonyára zokon vennék, ha európai országok olyan technológiát adnának át Zeidannak, amit ő esetleg ellenük fordíthat. A líbiai zűrzavaros helyzetet egyébként kitűnően leírja, hogy október elején magát Ali Zeidant is elrabolták egy időre a belügyminisztérium laza kötelékébe tartozó fegyveresek.

Érdekes tény, hogy az októberi lampedusai tragédia túlélői egybehangzóan állították, hogy líbiai parti őrség éles lövedékeket zúdítottak rájuk a partok elhagyásakor. Ismeretes, hogy korábban Muammar al-Kadhafi erői is sokszor hasonló módon tartották vissza az Itália felé igyekvő lélekvesztőket. 2010-ben olasz jogvédők emiatt nagyszabású kampányt indítottak Líbia és közvetett módon a partvédelmi egyezséget megkötő Silvio Berlusconi ellen. Nem kizárt tehát, hogy Róma a Zeidan-kormánnyal is folytatott informális tárgyalásokat a partok védelme érdekében. Felelősöket találni persze lehetetlen. A jelenlegi líbiai káoszban mindenki mossa kezeit.

Új szelek

Európának az országok ellenérdekeltségei miatt nincs egységes menekültpolitikája. Az Európai Unió jelenleg költségvetése arányaiban elenyésző összeget költ a határok őrzésére. A Frontex elnevezésű partvédelmi együttműködés éves költségvetése például hozzávetőlegesen százmillió euró. Összehasonlításként, a mezőgazdasági támogatások évi hatvanmilliárd euróra rúgnak.

A lampedusiai tagédiát követően az európai országok belügyminiszterei megállapodtak a Frontex kiterjesztésében. Ez azonban csak részleges megoldást jelent, hiszen a helikopterek és hajók az esetleges fuldoklók kimentését kapnák feladatul, a biztonságosabb utazás lehetősége pedig újabb ezreket bátorítana arra, hogy Európa felé vegyék az irányt. Ahhoz pedig, hogy a valós veszély elől menekülők közül kiszűrjék a gazdasági menekülteket, új táborok és komoly szakértő-apparátus felállítására van szükség, amelyeknek működtetése újabb eurómilliókat emésztene fel.

A helyzet súlyossága miatt jó megoldás aligha van. Hasznos példa viszont akad. A hasonló gondokkal küzdő Ausztráliában idén telt be a pohár. Ausztrália immár a hajón érkező illegális migránsokat nem saját területén, hanem a nemrég kötött kormányközi megállapodások értelmében Pápua Új-Guinea vagy Nauru szigetein helyezi el. Az ausztrál kormányzat átfogó, nyolc nyelven megjelenő kampányt indított, hogy a döntését megismertesse a migránsokat potenciálisan kibocsátó országok polgáraival.

Sayfo Omar