De ki ez a karizmatikus hölgy, akinek neve időről időre felbukkan a világsajtóban, s akit People Magazin a világ 50 legszebb nője listájára is beválasztott? A pakisztáni ellenzék vezéralakja, Benazir Bhutto régi előkelő családba született. Édesapját, Zulfikar Ali Bhutto miniszterelnököt 1979-ben akasztotta fel korrupció vádja miatt Zia ul-Haq elnök. Benazir Bhutto családjával együtt külföldre menekült. Oxfordban, majd a Harvardon tanult, Zia ul-Haq halála után pedig visszatért Pakisztánba, hogy átvegye apja örökét. Számításai bejöttek. Apja pártja, a Pakisztáni Néppárt (PPP) élére állt, és az 1988-as választások után miniszterelnök lett. 1990-ben azonban korrupció gyanúja miatt távozásra kényszerült, és még ugyanebben az évben Zia ul-Haq első embere, Nawaz Sharif került Pakisztán élére. 1993-ban Bhuttót ismét megválasztották, de három év múlva a korábbihoz hasonló okokból újra lemondásra kényszerült. Férjét, Asif Ali Zardawit nyolcévi börtönre ítélték, Svájc a pakisztáni kormány kérésére befagyasztotta 13,7 millió dolláros bankszámlájukat, ő pedig önkéntes száműzetésbe vonult. A nép – a PPP-t leszámítva – nem igazán sírt utána. A megválasztásakor tett, reformokról és nők felemeléséről szóló ígéretei ugyanis nem valósultak meg. Pervez Musarraf 1999-ben került hatalomra puccsal, és az Egyesült Államok legmegbízhatóbb szövetségese lett a térségben. Ez a barátság 2001. szeptember 11-e után a korábbinál is szorosabbá vált, mivel az amerikai seregek pakisztáni támaszpontjaikat használták az Afganisztán elleni háborúban. Az ország új ura mindent megtett, hogy bebetonozza hatalmát. 2002-ben alkotmánymódosítást hajtott végre, melyben kikötötte, hogy egy ember kizárólag kétszer töltheti be a miniszterelnöki tisztséget. A döntés gyakorlatilag nyílt támadás volt két ellenlábasa, Bhutto és Nawaz Sharif ellen.

2007-ben azonban Bhutto és Musarraf viszonyában hirtelen javulás következett be. Október 5-én Musarraf – a pakisztáni jogrendet megcsúfolva – önhatalmúlag amnesztiát adott a Szaúd-Arábiában élő Bhuttónak. Cserébe a PPP korábbi bejelentésével ellentétben, nemhogy nem bojkottálta a másnapi elnökválasztást, hanem egyenesen Musarrafot támogatta. Ekkor jelentek meg az első cikkek a világsajtóban Bhutto esetleges visszatéréséről. A politikusnő október 18-án vissza is tért Pakisztánba. Ismeretlenek azonban merényletet követtek el az őt üdvözlő tömeg ellen, a támadásban 139-en vesztették életüket. Hogy ki állt a támadás mögött, máig nem tudni. Musarraf elnök az iszlamistákat tette felelőssé, a tálibok legfőbb pakisztáni vezetője, Abdullah Meshud azonban tagadta a felelősséget és élesen elítélte a támadást, a PPP-vel rivális iszlamista ellenzéki párt, a Jamaat Islami pedig háromnapos gyászt hirdetett az elhunytak emlékére. Bár Bhutto óvakodott attól, hogy Musarrafot tegye felelőssé a történtekért, az ellenzék és külföldi elemzők körében általánossá vált a vélekedés, hogy az elnöknek újbóli megválasztása után már terhére van Bhutto pakisztáni jelenléte.

November 3-án Musarraf elnök a megszaporodó iszlamista merényletekre hivatkozva felfüggesztette az alkotmányt, és rendkívüli állapotot hirdetett ki a januári választások békés előkészítése és lebonyolítása érdekében. Hogy az iszlámábádi Vörös Mecset júliusi ostroma óta (Demokrata 2007/29.) valóban megsűrűsödő támadások késztették-e erre az elnököt, nem tudni. A körülmények kétségekre adnak okot. A rendkívüli állapot meghirdetésével egy időben kezdett ugyanis a pakisztáni legfelsőbb bíróság vizsgálatot az októberi elnökválasztások jogszerűségéről, és fennállt a veszély, hogy annak eredményét érvénytelenítik, amiért Musarraf nem mondott le a hadsereg legfőbb parancsnoki tisztségéről. A rendkívüli állapot azonban mindent megoldott. A bíróság elnöke, Iftikhar Muhammad Chaudhry – hivatalos közlés szerint saját biztonsága érdekében – házi őrizetbe került, így a választások ügyét már nem volt kinek firtatnia. Bhutto, aki élesen bírálta Musarrafot a rendkívüli állapotok miatt, november 9-én, közvetlenül egy PPP-tömeggyűlés előtt ugyancsak házi őrizetbe került. Azóta Musarraf belföldön és nemzetközileg is össztűz alá került. Pakisztánban a különböző ellenzéki csoportok kórusban követelik lemondását. Az ENSZ, az Európai Unió, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok is a rendkívüli állapotok felfüggesztését követelte. A Brit Nemzetközösség november 22-ig adott haladékot Musarrafnak a korlátozó intézkedések beszüntetésére, mondván, ellenkező esetben felfüggesztik Pakisztán tagságát az 53 tagú szervezetben.

De mivel magyarázható a korábban agyonajnározott Musarraf nemzetközi megítélésének romlása és a korrupció miatt kétszer is megbukott Bhutto felszárnyalása? Bár a nemzetközi sajtó demokráciáról és emberi jogokról papol, a valódi ok egészen más. A dolog mögött – mint ahogy lenni szokott – nagyhatalmi praktikák állnak. Bár nem kapott nagy nyilvánosságot az ügy, de a sokak által Amerika bábjának tartott Muharraf lassan kezdett kicsúszni irányítói kezéből. Az elnök ugyanis Washington határozott kérése ellenére aláírta a miranshahi megállapodást, mely keretében elkötelezte magát a pakisztáni hadseregnek Észak-Wazirisztánból való kivonása mellett. Az afgán határ menti tartományban ugyanis a hadsereget súlyos veszteségek érték az iszlamistákkal vívott harcok során. Az Egyesült Államok élesen bírálta Musarraf döntését, mondván, az kockára teszi a terror elleni háború sikerét és lehetővé teszi az al-Kaida számára, hogy e területről szervezzen támadásokat az Afganisztánban állomásozó szövetséges csapatok ellen. Musarraf azonban az aránytalanul nagy veszteségekre hivatkozva nem volt hajlandó visszaküldeni seregeit Észak-Wazirisztánba.

Ekkor léptették újra színre az addig politikailag halott Bhuttót. A politikusnő politikai porondra való visszatérését fausti szövetség megkötése előzte meg. A Council of Foreign Relations (CFR) nevű befolyásos amerikai agytröszt 2007. augusztus 15-én tartott gyűlésén a politikusnő is felszólalt. Amikor arról kérdezték, hogy mit gondol Musarraf miranshahi megállapodásáról, az alábbiakat válaszolta: „Én 2006 szeptemberében és azelőtt is elutasítottam a tűzszünetet és a békét. Szembe kell néznünk azzal, hogy országunk törzsi területei külföldi kezekre kerültek, lévén az afgán tálibok, az afgánok és az al-Kaida csecsenekkel és üzbégekkel egészült ki. Ez pakisztáni terület, és Pakisztánnak meg kell védenie földjét.” A sommás kijelentést nyugtázó viharos taps után Bhutto kerek perec kijelentette: „Úgy gondoljuk, hogy a kormány első dolga ennek a területnek a visszaszerzése kell hogy legyen.” Bhutto Washingtonhoz intézett, sorok közötti üzenete egyértelmű: „Szabaduljatok meg Musarraftól, és majd én megvívom a háborútokat.” Bhutto arról is biztosította a közönséget, hogy támogatni fogja a demokrácia Pakisztánban való terjesztését. Külön kiemelte azonban, hogy ez alatt semmiképpen nem egy „Hamasz-típusú megoldás” ért. Ez magyarra fordítva annyit tesz: Washingtonnak nem kell aggódnia. Demokrácia ide vagy oda, Iszlámábád továbbra sem enged teret az Amerikai-ellenes politikai erőknek. A Bhutto vezette Pakisztán pedig továbbra is Amerika megingathatatlan szövetségese kíván maradni, így a pakisztáni atomarzenál továbbra is megbízható kezekben marad.

Érdemes zárójelben megjegyezni, hogy Bhutto nem mindig volt ilyen eltökélt ellensége az iszlamistáknak. Miniszterelnöksége idején barátsággal tekintett az Afganisztánban hatalomra törő tálibokra, mondván, azok végre stabilitást hozhatnak az országnak. A pakisztáni Bhutto-kormány még fegyvereket is szállított az iszlamistáknak. Érdemes megjegyezni hogy tálib-ügyben Musharraf is kettős játszmát folytat: Támogatja Washington terror elleni háborúját, de közben hagyja, hogy országa északi részén a tálibok szervezkedjenek. Ennek oka egyszerű: A tálibok által informális módon gyakorol nyomást a rivális Indiára és Afganisztánra, ezzel erősítve saját térségbeli befolyását.

Miután a nyugati médiumokban egyelőre élőben mutatják, hogyan tartóztatnak le ügyvédeket és hogyan verik botokkal a tüntetőket a pakisztáni katonák, a pakisztáni elnök nemzetközi imázsa pár hét alatt még Mahmúd Ahmadinezsád vagy Hugo Chavez ázsiójánál is rosszabbá vált a nyugati médiumokban. Bhutto pedig a zsarnok-elleni harc Jaen d’Arc-ja lett.

A helyzetet orvosolandó John Negroponte, az USA volt iraki nagykövete Pakisztánba utazott, hogy Musarraffal tárgyaljon. A szigorúan zárt ajtók mögött zajló tárgyalások tétje a pakisztáni elnök túlélése volt. És mivel Pakisztán alapvetően elnöki rendszer, nem kizárt, hogy Bhutto csupán egy eszköz az amerikaiak számára, hogy visszatereljék Musharrafot az akolba. Az is sokat mondó momentum, hogy Negroponte látogatása során Musharrafon kívül csupán egyetlen emberrel tárgyalt: ez pedig nem Bhutto, hanem Ashfaq Kayani, a hadsereg főparancsnoka volt.

November 18-án aztán hirtelen felröppentek a hírek, hogy a Pakisztán északnyugati részén fekvő Paracsinarban fegyveres harcok robbantak ki siíta és szunnita fegyveresek közt. A konfliktust az váltotta ki, hogy két nappal korábban ismeretlen fegyveresek tüzet nyitottak egy szunnita mecsetre. Micsoda nagyszerű véletlen! A pakisztáni hadsereg már be is jelentette, hogy bevonul a problémás térségbe. Lehet, hogy Musarraf és Negroponte tárgyalásai tényleg sikerrel jártak? Vagy „váratlan” csetepaté időzítése csak véletlen? Hát akkor majd jön Bhutto. A végeredmény úgysem változik. Pedig a változások sürgetőek. A 160 milliós Pakisztán lakosságának egyharmada szembesül rendszeresen élelmiszerhiánnyal. 44 százalék a szegénységi küszöb alatt él, a lakosságának pedig közel fele nem járt iskolába. Az ország a robbanás szélén áll. 2001 óta a pakisztáni kormány 11 milliárd dollárt kapott az Egyesült Államoktól. Fredric Grare amerikai kutató egy tanulmányában rámutatott, hogy ebből mindössze 900 milliót használtak fel különböző fejlesztésekre. Benazir Bhutto egyik beszédében „robbanás előtt álló kuktának” nevezte Pakisztánt. Szavaiban nem lehet kételkedni. Mindössze annyi a kérdés, hogy a szakács vagy a szakácsnő kezében fog-e felrobbanni az ominózus kukta.

Sayfo Omar