Robbanhat-e a Balkán is?

Az erőviszonyok eltolódása, a világrend átalakulása Ukrajna után több helyen is a feszültség kiéleződésével, rosszabb esetben robbanással fenyeget. A legnagyobb az esély erre térségünkben a Balkánon, Európa hagyományos lőporos hordójában, hiszen nemcsak az itt élő népeknek vannak egymással lerendezetlen ügyei, de a régióban érdekelt hatalmak is ütközhetnek a befolyásért való harcban. Ezért aztán nem lepődhettünk meg azon, hogy az év végén felparázslott a feszültség Koszovó és Szerbia között.

A 11 ezer négyzetméternyi és közel kétmilliós Koszovó a területet de facto ellenőrzése alatt tartó Egyesült Államok és az Európai Unió többségének támogatásával 2008-ban egyoldalúan kiáltotta ki függetlenségét Szerbiától, amit annak legfőbb támogatójával, Oroszországgal egyetemben Belgrád azóta sem ismer el, és továbbra is saját déli tartományának tekinti a többségében albánlakta területet. Nem ismeri el Koszovó függetlenségét az ENSZ sem, amely mind a mai napig a saját irányítása alatt álló területként kezeli a szuverén Szerbia határain belül. A tartomány egyoldalú függetlensége egyes értelmezések szerint sérti az ENSZ BT 1244-es, az akkori Jugoszlávia – amelynek a mai Szerbia a jogutódja – területi egységét elismerő határozatát. Az Európai Uniót alkotó 27 ország közül 22 – a kivétel a saját kisebbségeinek szeparatizmusától tartó Spanyolország, Ciprus, Görögország, Románia és Szlovákia –, a NATO 29 tagállamából 25, míg az Iszlám Konferencia Szervezetének 57 tagjából 34 ismeri el a függetlenséget. Maga az Európai Unió tudomásul vette, de nem ismerte el Koszovó önállóságának kikiáltását, és a tagországokra bízta, miként járnak el az ügyben. Vitatott tehát a terület jogi státusa, amely körül csak újabb kérdések merültek fel azzal, hogy a Krím függetlenségét nem ismerte el a világ. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Koszovó északi részén a függetlenség kikiáltásakor tömbben mintegy 50 ezer szerb élt – azóta többen elmenekültek, de fenntartják a lakásukat –, és körülbelül ugyanennyien laknak még szórványban az ország más részein.

Koszovó északi részén hónapok óta feszült a helyzet. A nyugtalanság előbb a szerb rendszámtáblák kötelező lecserélése körül – Szerbia immár tíz éve nem fogadja el a koszovói rendszámtáblát –, majd december elején azután erősödött fel újra, hogy a koszovói hatóságok háborús bűnökkel vádoltak meg és vettek őrizetbe egy szerb rendőrt Kosovska Mitrovicában. A helyi szerbek barikádok állításával, valamint a Koszovó és Szerbia közötti határátkelőkhöz vezető utak lezárásával tiltakoztak. A koszovói fél szerint a barikádokat bűnbandák állították, míg Belgrád szerint ez az eset is azt bizonyítja, hogy Koszovó miniszterelnöke, Albin Kurti folytatja a szerbek elleni hajtóvadászatot. Az év vége felé ismét felforrósodtak a kedélyek, miután a szerb médiában elterjedt a hír, hogy a koszovói kormány támadásra készül az ott élő szerbek ellen. Belgrád fokozott készültségbe helyezte a koszovói határ közelében állomásozó csapatait, és Aleksandar Vučić elnök a térségbe, a dél-szerbiai Raška városába utazott. Mint a védelmi miniszter fogalmazott, ez a Szerbia szuverenitás- és területvédelmi akcióját megelőző legmagasabb szint, amelynek célja, hogy megóvja az ország polgárait, és megakadályozza a szerbek elleni terrort, függetlenül attól, hol élnek. A Vučić által felkeresett kaszárnya egyébként öt kilométerre található attól a koszovói határ mentén kijelölt ütközőzónától, ahova a szerb biztonsági erők csak a NATO parancsnoksága alatt működő békefenntartó haderő (KFOR) engedélyével léphetnek be. Aztán Aleksandar Vučić még az év vége előtt bejelentette a koszovói szerbek által felépített barikádok lebontását, a szerb–koszovói határ legnagyobb, medarei átkelőhelyén pedig újraindult a forgalom.

A helyzet rendezésére eddig több mint 30 megállapodás született, de egyik oldal sem siet ezek végrehajtásával, így a pristinai hatóságoknak máig nem sikerült igazán ellenőrzésük alá vonni a Koszovó vízellátása és az ásványkincsek szempontjából is értékes szerb többségű északi területet. A honos szerbek itt egyfajta szürkezónában élnek, ahol virágzik a csempészet és a szervezett bűnözés, amit Belgrád előszeretettel kihasznál. Az itt élő szerbek nem ismerik el Pristina fennhatóságát, jóllehet tíz garantált képviselői mandátumuk van a parlamentben, és két miniszteri posztot is ők töltenek be a kormányban. A szerb rendőrök azonban ősszel kiléptek a koszovói rendőrségtől, távoztak a szerb bírák és tisztviselők, és a parlamenti képviselők is elvesztették mandátumukat. Ezzel felborult a helyi szerbeket a központi hatalomba integráló 2013-as, komoly előrelépésnek számító brüsszeli megállapodás. Belgrád célja a területi autonómia – ami az adott helyzetben de facto függetlenséget jelentene –, a koszovóiak azonban, különösen az Albin Kurti vezette szárny, az ezt egyszer már rögzítő megállapodás ellenére azonban hallani sem akar róla.

Szerbia közben láthatóan a feszültség ébren tartására törekszik már csak azért is, mert a szerbek körkörös fenyegetettségének mítosza Aleksandar Vučić számára a teljhatalom megtartásának egyik legfőbb eszköze. Az elnök többször rendelt el fokozott készültséget a hadseregben, és vezényelt a koszovói határ közelébe alakulatokat. Sőt bejelentette azt is, hogy kezdeményezni fogja a szerb rendőrség és a hadsereg visszatérését a szakadár déli tartományba. Ezt az ENSZ 1999-ben elfogadott 1244. számú határozata egyébként elméletben lehetővé teszi, azonban a nemzetközi erők (KFOR) egyetértése szükséges hozzá, amit Belgrád aligha fog megkapni. Közben nyugati nyomásra Pristina elállt a helyhatósági választások megrendezésétől, és a szerbiai rendszámok tilalmára vonatkozó rendelet hatálybalépését is elhalasztotta. Látható tehát, hogy a fegyveres összecsapás azért egyik félnek sem áll érdekében. Most a nyugati hatalmak is próbálják pánikszerűen enyhíteni a feszültséget. Az ilyen kiélezett helyzetben azonban elég lehet egy apróság is ahhoz, hogy kicsússzanak az események az ellenőrzés alól, és robbanjon a lőporos hordó.

Ami pedig a rendezést illeti, a közelmúltban felmerült egy német–francia tervezet, amely a hidegháború idején kettészakadt Németország mintájára kívánta rendezni Szerbia és Koszovó kapcsolatait. Ennek értelmében Belgrád lényegében elfogadná Koszovó függetlenségét − noha el nem ismeri −, cserébe Pristinának kötelessége betartania az eddig kötött megállapodásokat, köztük az ország északi részének magas fokú autonómiát biztosító szerb önkormányzatok közösségének létrehozását.

A helyzet megoldása azonban alapvetően a világban végbemenő hatalomváltás függvénye. Jelenleg ugyanis nemcsak Szerbia érezte meg az úgynevezett geopolitikai pillanatot, de a háttérben a világrend körül folyó csatározások közepette Oroszországnak és Kínának is érdeke az instabilitás fenntartása a Balkánon. Így bármiféle kibontakozásra addig nem nagyon lehet számítani, amíg nem látszik, hogy kik lesznek a nyertesei a globális átrendeződésnek.

Ennek része a volt jugoszláv térség újrarendezése is. A számára kedvező trend megerősödésében reménykedő Szerbia egyelőre kivár, és a feszültség állandó szításával igyekszik megtörni a kiszemelt préda ellenállását. Eközben mintha formálódna egy nagy, az Adriára is kijárattal rendelkező, oroszbarát Szerbia – erről szól sokak szerint a Belgrád által „Nyitott Balkán” névre keresztelt „mini-Schengen” ötlete – és egy nagyobb területi osztozkodást elindító Nagy-Albánia. Az elképzelés mintha a Nyugatnak sem volna ellenére, bár Amerika érezhetően megijedt attól, hogy a montenegrói szerb térnyerés miatt Bar kikötője szerb, közvetve orosz kézbe kerülhet. Miközben Belgrád Montenegró „meggyőzésén” dolgozik válogatott eszközökkel, Tirana a térség albánlakta területeinek kihasításáról álmodozik. E játszmák részeként buktatták meg az azóta új választáson visszatérő Albin Kurtit, aki belezavart a nemzetközi egyetértésben köttetett szerb–albán alkuba. Koszovó ugyanis nemcsak Szerbiával szemben harcol a függetlenségéért, de Nagy-Albánia gondolata sincs épp ínyére. Közben Bosznia-Hercegovina továbbra is életképtelen a kvázi multinacionális bosnyák–horvát föderációval és a boszniai Szerb Köztársasággal, egy színtiszta szerb nemzetállammal. Gyúanyag tehát van bőven, így aztán aligha lepődhetünk meg, ha a balkáni játszmákat helyenként az ukrajnaihoz hasonló véres ütközetek tarkítanák. Főképp, ha a nagyhatalmak is így akarják.