Rokonunk, Egyiptom

Mostanában, a politikailag korrekt internacionalizmus diadalmenete idején egyre szűkül azok élettere, akik a saját megörökölt világuk törvényei szerint szeretnének élni. A hisztérikusan terjedő fehérellenesség, a természet ősi és legyőzhetetlenül erős kétpólusú berendezkedése – férfi és nő, fény és árnyék, pozitív és negatív, élet és halál – elleni ugyancsak hisztérikus, de értelmetlen lázadás, az isteni adomány legszentebb és legértékesebb kincse, az anyanyelv és az ebből fakadó nemzeti öntudat elleni nem veszélytelen támadások korában, amikor már az egyén természetes létezését is kétségbe kell vonni, és a transzneműségen át el kell jutni a látszatlétezés káoszába; amikor a bizonyosságot le akarja taszítani trónjáról a bizonytalanság, hogy a „te is más vagy, te sem vagy más” átkozott Möbius-szalagján futtassa kifulladásig egy hamis végtelen felé az emberi civilizációt, akkor eljött az ideje annak, hogy amíg még lehet, büntetlenül, vessünk egy pillantást az őskezdetre, mert erőt meríthetünk ebből.

Thomas Mann írja a József és testvérei első oldalán: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? Feneketlennek még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik: ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos létének tartálya, s akinek titka érthető módon minden kérdésünk és szavunk alfája és ómegája, s minden szavunkat hévvel és szorongással és minden kérdésünket izgatott sürgetéssel telíti. Mert éppen ekkor történik az, hogy minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérő­ónunk elől, bármily kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe. Találóan mondhatjuk itt, hogy »újra és tovább«, mert kutató buzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő játékot űz: látszatmegállókat és úti célokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb múltszakaszok tárulnak föl, ahogy a partjáró bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos fövenykulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé. Így vannak feltételes jellegű kezdetek, melyek bizonyos közösség, néptörzs vagy hitcsalád külön hagyományának őskezdetét jelentik gyakorlati-ténybeli értelemben, úgyhogy az emlékezet, ha talán tudja is, hogy a kút mélyének evvel még korántsem ért komolyan fenekére, nemzeti szempontból megnyugodhat, s személyes-történeti megállapodáshoz eljuthat efféle őskezdet révén.”

Milyen találó: „feltételes jellegű kezdetek”, amelyeket az utókorból nézvést akár „őskezdetnek” is hihet a visszafelé pillantó, bár tudja, mert tudnia kell, hogy ez az „őskezdet” aligha volt a legelső, mivel nem az organikus fölserkenés lépcsőfokait látja az egykarú emelőtől a toronydaruig, hanem mindjárt egy utánozhatatlanul hatalmas csodát, a Szent Őskatedrális, a gízai nagy piramis lenyűgöző méretű monumentumát, az egyedül fennmaradtat az ókori világ hét csodái közül, amelyet állítólag a királyi vérből való Hemiu­nu herceg tervezett ötezer évvel ezelőtt, nem tudni, milyen ismeretek alapján és mi okból, amiből okkal gondolhatja tehát a kutató, hogy még nem ért le a kút fenekére, a múltban még mélyebbre kell ásnia; de nincs tovább, úgy érzi, képtelen ennél mélyebbre ásni, következésképpen azt kell mondania, holott tudja, hogy ez képtelenség, hogy eljutott az emberi civilizáció alfa-pontjára.

Ám még mielőtt belemerülnénk az Őskatedrális szépséges titkainak csodálatába, rögzítsünk sietve egy fontos igazságot, a természet talán legrejtélyesebb, legkevésbé érthető, legmisztikusabb törvényét, hogy az élő és az élettelen világ között feloldhatatlan és áthidalhatatlan ellentét feszül. Hiszen mit tudunk az élő világról? Azt, hogy a magból kel ki az élet és fejlődik hatalmas és bonyolult organizmussá. Vess el egy búzaszemet, egy fenyőmagot vagy bármi mást, hagyd magára és nézd, ahogy a magból egy új élet sarjad, és ámulj el azon, hogy mennyi tudásnak kellett abban a magban elrejtőznie, hogy lombos vagy virágos, kicsinyre vagy hatalmasra növő élet szülessen belőle. Nézz bele a mikroszkópba, hiszen szabad szemmel nem is láthatod azt az ivarsejtet, amelyik megtermékenyíti a női petét, hogy abból a két parányi sejtből az egyesülés után különféle élőlények, madarak, halak, szelíd és vad állatok, kicsik és óriásiak és legfőképpen az ember emelkedjék föl. Herkules is csak ebből a szemmel nem látható apróságból született. Nézd az életet és lásd, ahogy kifejlődik, fölemelkedik, fölmagasztosul, majd bevégezvén küldetését lehanyatlik és végül visszahull a nem-életbe.

És most nézd az élettelen világot, amelyben minden éppen fordítva történik. Hagyd magukra a házakat, az utcákat, az utcákon álló autókat és a padokon felejtett télikabátokat, és ha ötezer év múltán visszatérsz, akkor nem találsz semmit, mert addigra minden lebomlott az entrópia könyörtelen törvénye szerint. Az élővilág lényege, hogy az egyszerűből önmagától fejlődik ki a bonyolult, míg az élettelen világban a bonyolultból minden a legegyszerűbbé porlad.

Soha nincs fordítva. Vess ősszel a földbe magot, és tavasszal kisarjad az új élet. Vess ősszel mobiltelefont, és tavasszal csak rozsdás lomot találsz. Avagy halmozz fel egy kupac homokot, némi vasércet, kőzeteket, amelyet a természetben találsz, és várj türelmesen, amíg okostelevízió, hűtőszekrény vagy motorkerékpár épül föl belőle. Ne várj hiába! Az élettelen világ nem ismeri a fejlődést. Az élő világ ismeri, ám a fejlődésnek végül itt is hanyatlás az ára, és visszatérés az élettelenbe.

Így már értheted, miért mondta Thomas Mann, hogy a múlt kútjának fenekére soha nem fogsz lejutni. De azért el lehet jutni egy olyan feltételezett őskezdethez, amely a mából nézve rettentően messze van, és ez a rettentő messzeség alkalmat ad arra, hogy elgondolkodjál dolgokon. Mert ez is az élő világ kiváltsága, hogy neked jogod van gondolkodni.

Nézd az emberi civilizáció legősibbnek hitt kultúrája szereplőinek arcát, és megdöbbenve látod, hogy éppen olyanok, mint te meg én. Olyanok, mintha mi volnánk azok, mintha nem az őseink, hanem a kortársaink lennének. Szép európai arcok néznek vissza ránk. Íme, a fehér ember! Ötezer év távlatából nézed őket, és megborzongsz a gondolatra, hogy semmi sem változott, hogy bár még ma sem tudod, hol és mikor kezdődött a történelem, már ami az embert illeti, mert ebben a feltételezett (hisz régebbit nem ismerünk) őskezdetben az első nagy civilizációs csodát, a nagy piramist, amelytől még az idő is fél, olyan ember építette egy olyan emlékére, akit ma európainak nevezünk. Honnan jött, kik voltak az ősei? Honnan tudott már akkor mindent, amit még ma sem tudunk? Ne kérdezz semmit, csak nézd ezeket az arcokat. És mintha tükörbe néznél.

Tutanhamon fáraó mumifikált koponyája

Tutanhamon fáraó rekonstruált arca

Tutanhamon fáraó és felesége

Egy falusi bíró szobra

Óegyiptomi szépség

II. Ramszesz fáraó múmiája és rekonstruált arca

Tije királynő, Tutanhamon nagyanyjának rekonstruált arca és múmiája

Egy írnok portréja

Kheopsz (Hufu) fáraó

Ehnaton fáraó múmiája

Juja és Tuja, Tutanhamon fáraó dédszüleinek múmiája

Hemiunu herceg, a piramis tervezőjének szobra

II. Ramszesz fáraó szobra

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 / 13

De azért ne legyél szomorú. Az idő könyörtelen, ám az idő jóságos. Babitsra gondolj, vele vigasztalódj.

„…csupa szépség közt és gyönyörben járvánmégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?”

„Mélységes mély a múltnak kútja.” Oda­lent várnak a Vízözön hullámai. Csak ennyit szerettem volna mondani. Üdv néked, legyőzhetetlen hős, európai ember!