Rómaiak karácsonya

A sötét napok felerősítik az ember félelmét az elmúlástól. A rómaiak ezzel az életigenlés boldog alternatíváját állították szembe, nagy lakomákkal, tánccal, zenével ünnepelték az év utolsó napjait. A téli napforduló ünnepében a sötétségből a fénybe lépés, az egyenlőség, a gazdagság és a termékenység fogalmával összekapcsolódó szaturnuszi aranykor, illetve az őskezdet motívumai ötvöződtek. Ennek jegyében átmenetileg eltörölték a társadalmi különbségeket, megfordították úr és szolga hagyományos viszonyát, az erkölcsök is fellazulhattak. 

Ilyenkor visszatért egy hétre Szaturnusz paradicsomi korszaka, és feje tetejére állt a világ. Szünetelt a munka, az iskolákban a tanítás, a bíróságokon nem hoztak ítéletet, a kiszabott büntetések végrehajtását pedig felfüggesztették. Korlátlan jókedv uralkodott. A házakat örökzöldekkel díszítették. A gazdagok különleges alkalmi ételekkel és ínycsiklandozó falatokkal, finom italokkal terített asztal mellett vendégelték meg a szegényeket. A rabszolgák láncait levették, és uraik szolgáltak nekik. A rabszolga véleményt nyilváníthatott, pocskondiázhatta urát, asztalához ülhetett, akár le is részegedhetett. A gazdának pedig ki kellett vonulnia a konyhába, mert ő szolgálta fel az ebédet, és addig nem ehetett, amíg a rabszolga jól nem lakott, s le nem szedték utána az asztalt. Az ünneplők piros frígiai sapkát viseltek, a szabadon bocsátott rabszolgák jelképét. Akárcsak a szaturnáliára később ráépülő karácsony ünnepén, a barátok és családtagok ajándékokkal kedveskedtek egymásnak, mécsesekkel, agyagszobrocskákkal. Elkészítették a lakoma középponti ételét, a Napot jelképező aranysárga mézes lepényt. A lepény felvágásának meghatározott sorrendje volt: az első szelet az elsőnek alamizsnát kérő koldust illette, a másodikat félretették a távol levő családtagoknak, akik nem lehettek jelen a sütemény elfogyasztásánál. Egyes lepényekbe egy babszemet rejtettek el, és a szerencsés megtaláló külön jutalmat kapott.

Bolondkirályt is választottak, aki a néphagyomány pünkösdi királyával állítható párhuzamba. Egyes családokban játék köztársaság alakult, amelyben a rabszolgák látták el a magas állami tisztségeket, törvényt szabtak, parancsoltak, mint a consulok, praetorok. A szabadok ennél is tovább mentek, egymás között játék királyságot alakítottak, amelynek uralkodóját sorsolással választották meg. A szerencsés király az ünnep végéig mulatságos, tréfás parancsokat osztogatott alattvalóinak. Volt, akinek bort kellett vegyítenie, volt, akinek énekelnie, a másiknak táncolnia, a harmadiknak saját gyalázatáról szónokolnia. A nép tehát evett, ivott, mulatozott, átadta magát a féktelen jókedvnek és örömnek. E néhány nap alatt a felebaráti szeretet uralkodott Itáliában. Az emberek féken tartott belső vágyai felszínre kerülhettek, hogy néhány nappal később megint eltűnjenek a lélek ki nem fordítható bugyrában.

A féktelen tobzódású ünnep felfordult világát december 24-én a kiengesztelés, a béke és a jó hangulat örökzöld köntösébe bújtatott ünnepével zárták le.

De ki volt maga Szaturnusz, akinek emlékére a római év legfontosabb ünnepét rendezték? A mítosz szerint egykor Itália jóságos és igazságos királyaként élt a földön. A vetés, a vetőmag istene, a könyörtelen idő jelképe, a római panteon egyik legősibb tagja. A görög mitológia titánjával, Kronosszal azonosították. Ahogy azonban a görög–római mesében gyakran előfordul, fia, Jupiter letaszította a trónról. A trónfosztott király Latiumba menekült, ahol a helyi uralkodó, Janus befogadta és megosztotta vele hatalmát. Hálából Szaturnusz megtanította Latium népét a föld- és szőlőművelésre. Törvényeket hozott, békességben uralkodott. Ez az időszak jelentette az aranykort, amikor a föld bőséggel ontotta a termést, mindenki közösen birtokolta a javakat, nem volt magántulajdon, a rabszolgaság intézménye pedig szóba sem kerülhetett. A jóságos király eltűnt ugyan, de emlékezetét az utókor megőrizte, tiszteletére szentélyeket emeltek, dombokat, magaslatokat neveztek el róla. Legfőbb megtiszteltetésként az ő templomában őrizték az államkincstár aranyát.

A szaturnáliák ünnepségsorozata később összeolvadt a Sol Invictusszal, a Győzhetetlen Nap, azaz Mithrász születésnapi ünnepével. Erre az ünnepre ültette át I. Gyula pápa 350-ben Jézus születésnapját, mert így könnyebb volt elfogadtatni az új vallást. Nehezen volna vitatható, hogy a korai századokban a régi istenek feledtével az új vallás keresztény egyháza a birodalom pogány tömegeinek megnyerése és megtartása érdekében hatáskörébe vont több pogány ünnepet, amelyeket átneveztek és keresztény köntösbe bújtattak, miközben jórészt megőrizték eredeti tartalmukat. Karácsonykor az év legsötétebb napjának fény utáni sóvárgása tette egyetemessé az ünnepet.