Sárkány, állig fegyverben

Érdekes videó jelent meg tavaly a Weibón, a kínai Facebookon. A kínai Népi Felszabadítási Hadsereg légiereje töltötte fel, de a Nagy Tűzfal túloldalán is gyorsan elterjedt, és alighanem homlokráncolva nézte végig az amerikai hadsereg számos illetékese is. Az alig több mint kétperces videón a kínai légierő nukleáris fegyverek célba juttatására is alkalmas H-6-os bombázóit láthatjuk bevetés közben, a célpont pedig kísértetiesen hasonlít az amerikai Andersen légi támaszpontra. A csendes-óceáni Guam szigetén, Kína számára kellemetlen közelségben felhúzott katonai létesítmények stratégiai jelentősége óriási, hiszen ezek révén tud az Egyesült Államok bármikor és bárhol beavatkozni a térségben.

„A háború istene, a H-6K támadásba lendül” – ezt a címet kapta a kisfilm. A szakértők szerint Kína így üzente meg, hogy képes megtámadni bármelyik támaszpontot a környezetében, ha netán eszkalálódik a feszültség valamely konfliktuszónában. „Mi vagyunk az anyaország légterének védelmezői. Megvannak a képességeink ahhoz, hogy minden körülmények között magabiztosan védelmezzük országunk egét” – írták a videó alá.

Ha a kínai hadseregről van szó, két szélsőséges véleménnyel találkozunk. Az egyik szerint nyakunkon a sárga veszedelem, a másik szerint viszont az ázsiai nagyhatalom fegyveres ereje soha nem fogja utolérni Amerikáét. A valóság jóval árnyaltabb.

Felpörgő fegyverkezés

Kína védelmi költségvetése 1994 óta stabilan, az ország gazdasági növekedésével arányosan bővül. Míg huszonhét évvel ezelőtt tízmilliárd dollár ment el katonai célokra, a hadseregeket monitorozó Global Firepower portál most már évi 178 milliárd dollárt, a South China Morning Post pedig 209 milliárdot említ, a Macrotrends gazdasági oldalon pedig a 2019-es évre 261 milliárd szerepelt. A különbségekből is látszik, hogy ezen a területen nehéz megbízható adatokat szerezni. A nemzetközi elemző-megfigyelő szervezetek többsége, köztük a Stockholmi Békekutató Intézet (SIPRI) is úgy véli, Kínában a tényleges hadi kiadások mintegy 30-40 százalékkal nagyobbak, mint amelyeket a hivatalos források megadnak, ezek egy részét ugyanis más tárcák költségvetésében rejtik el.

2021-re 6,8 százalékos növekedést tűzött ki Peking. Ebből tengernyi fejlesztésre futja, pedig a Népi Felszabadító Hadsereg (PLA) az elmúlt tíz évben már jelentős ráncfelvarráson esett át. Ennek során kétmillió főig visszanyesték a szárazföldi erők létszámát, miközben a többi területen jelentősen erősítettek. Kína ma már teljes spektrumú hadsereget tart rendszerben, azaz minden létező haderőnemet fel tud vonultatni. Ebbe az űrhadviselés is beletartozik: évek óta üzemel olyan űrsiklójuk, amely az elemzők szerint képes műholdak elfogására. Emellett minden eszközük megvan ahhoz, hogy zavarják az Egyesült Államok globális kommunikációs rendszerét, így meg tudják akadályozni, hogy a Központi Parancsnokság utasításokat küldjön például egy Csendes-óceánon tartózkodó repülőgép-hordozónak.

A korábban erősen importfüggő kínai hadiipar is sokat fejlődött. Míg a kilencvenes-kétezres években nagy tételben vásároltak Oroszországtól repülőgépeket, és az import 2002 és 2006 között járt a csúcsra, addig mára megváltozott a helyzet. A kínai fegyveres erők repülőgép-szükségletét egyre jobban fedezni kezdte a belföldi gyártás, ma már jószerével csak a hajtóművek terén szorulnak behozatalra. A hadiipar méretét tekintve az USA után a második legnagyobb a világon, maga mögé utasítva a hagyományosan ezüstérmes Oroszországot. Teljesítőképességét az is jól mutatja, hogy a kínai haditengerészet átlagosan hathetente vehet át egy vadonatúj rakétás korvettet.

Noha a fegyverexport terén tavaly némi csökkenés történt, ez korántsem jelenti azt, hogy visszavettek volna a termelésből, sokkal inkább azt, hogy fokozták a fegyverkezést, ezért nagyobb mennyiséget tartottak meg hazai felhasználásra.

Messze még Amerika

Bár a fegyverkezés tempója lenyűgöző, számos adat azt mutatja, hogy Kína még messze áll attól, hogy megközelítse az Egyesült Államokat. A világ hadseregeit ezernyi indikátor alapján rangsoroló Global Firepower listáján állandó aranyérmes az USA, de utána sem Kína, hanem Oroszország következik. Mivel a védelmi költségvetés terén az ázsiai nagyhatalom már a kétezres évek elején túlszárnyalta Oroszországot, mára pedig szélesre nyílt az olló – Moszkva tavaly mindössze 66,8 milliárd dollárt fordított katonai kiadásokra –, a sorrend hamarosan változhat. Amerika 2021-ben mintegy 740,5 milliárd dollárból fegyverkezik, amivel toronymagasan vezet, ezt Kínának nagyon nehéz lesz utolérnie.

Ám azt sem árt megnézni, hogy az egyes országok a GDP mekkora részéből gazdálkodják ki mindezt. Az USA a nemzeti össztermék 3,7 százalékát költötte hadi kiadásokra 2020-ban a Statista.com adatai szerint, Oroszország majdnem 4,5 százalékát. Ehhez képest Kína nagyon keveset, csupán a GDP-je 1,7 százalékát. Tehát ha Peking azon a szinten pörgetné a védelmi kiadásokat, mint vetélytársai, akkor ötszáz- vagy hatszázmilliárdos nagyságrendben tenne pénzt a fegyverkezésbe. Ráadásul egyes területeken már így is sikerült utolérnie az Egyesült Államokat. Egy tavalyi Pentagon-jelentés szerint Kínának nagyjából 350 hadihajója és tengeralattjárója van, míg az amerikai haditengerészet 355 darabot birtokol, ami nem nevezhető markáns előnynek. És mivel Kínában a haditengerészet a leg­gyorsabban fejlődő haderőnem, reálisnak tűnik a cél, hogy 2030-ra elérjék az 500 hajóegységet, ami már meghaladná az amerikai hajók addigra tervezett számát.

Az impozáns fejlődés dacára sem lehet a kínai vezetés reális célja az, hogy belemenjen egy fegyveres konfrontációba az Egyesült Államokkal, de jól látszik, hogy nem is ez Peking stratégiai célja a fejlesztésekkel. A hatalmas flottabővítés keretében leginkább kisebb vízkiszorítású, gyors hadihajók készülnek, amelyek partvédelemre alkalmasak. Ez igazolni látszik a politikai vezetés álláspontját, miszerint a fegyverkezés célja az önvédelem. A globális erőkivetítés eszköze a repülőgép-hordozó, ebből eddig mindössze hármat építettek.

Az erősödő hadsereg miatt így leginkább Kína szomszédainak fájhat a feje. Az ősellenség Japán, noha szintén futtat egy haderő-fejlesztési programot, mindössze 51 milliárd dolláros védelmi büdzsét tud felmutatni. A Kínával feszült viszonyban lévő, fegyveres határvitákba bonyolódó India 49 milliárd dollárral számol 2021-re, de a folyamatos fenyegetettségben élő Tajvan sem tud idén 13 milliárd dollárnál többől fegyverkezni. A régiós első hely tehát már vitathatatlanul Kínáé, persze nyilvánvaló, hogy nem éri be ennyivel.

Adódik tehát a kérdés: veszélyezteti-e Kína az amerikai katonai hegemóniát? A válasz az, hogy jelenleg nem. De míg tíz éve még csak fel sem merült ennek a lehetősége, ma már nem mernénk nagy összegben fogadni rá, hogy a jövőben sem lesz rá esély. A két ország közötti fegyverkezési verseny a közeljövőben biztosan fokozódni fog, miközben mi csak reménykedhetünk, hogy nem egy újabb világháború hirdet majd győztest.

Mire készül Kína?

A világ közvéleményének megnyugtatására a kínai hadsereg és politikusok is gyakran deklarálják, hogy az ország katonai fejlesztései kizárólag védelmi célokat szolgálnak, és nem irányulnak más országok ellen. A haderőfejlesztés üteme önmagában ennek nem mond ellent, elvégre a gazdaság növekedése már közel negyven éve tart, és már a reformidőszak kezdetén megfogalmazott „négy modernizáció” körében ott volt a honvédelem, a mezőgazdaság, az ipar és a technika mellett. Az utóbbi három terület fejlődése azért volt szembetűnőbb, mert Kína, okulva az erőltetett fegyverkezésbe belebukó Szovjetunió példájából, rendkívül óvatosan kezelte a védelmi kiadásokat.

Kína jelenleg nem törekszik az erőkivetítés képességének növelésére, nagy számban rendszeresített, korszerű ballisztikus rakétáinak zöme is közepes hatótávolságú, a rövid és középtávú kínai stratégiai elképzelésekben sem szerepel a világóceáni dominancia, hanem inkább a kettős szigetgyűrűrendszer stratégiai védelme. Ennek határa a Japán–Indonézia–Fülöp-szigetek vonalában húzódik, azaz elmondható, hogy az ázsiai nagyhatalom jelenleg szuverenitása védelmére korlátozza tevékenységi körét.

Ez köszön vissza Kína legújabb katonai doktrínájában is, amely a helyi kihívások kezelését tűzi ki célul, illetve erős nemzetvédelmi képesség megteremtését, amely garantálja a békés fejlődést. Így az új képességek ma még inkább arra szolgálnak, hogy világszerte növeljék az ország politikai, diplomáciai mozgásterét, illetve érdekeinek védelmét. Kérdés, hogy egy komolyabb érdekellentét esetében meddig hajlandó elmenni, mondjuk ha Hongkongban nem Peking elképzelései szerint alakulnak a dolgok, vagy az amerikai védelem alatt álló Tajvan körül alakul ki feszültség, amely szigetet Kína a saját területének tekint. Az ötvenes évek óta Kína számos alkalommal keveredett fegyveres konfliktusba, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy nem sokat teketóriázik a tűzparanccsal, ha érdekeit meg kell védenie. Persze ezek leginkább kisebb határincidensek és regionális konfliktusok, erődemonstrációk voltak, a potenciálisan fő ellenfélnek tekintett Egyesült Államok ellen még hasonlót sem kockáztattak meg, és még egy jó darabig nem is fognak.

Ám az is jól látszik, hogy régóta, tudatosan készülnek egy esetleges jövőbeli konfrontációra, és szisztematikusan keresik az amerikai erők sebezhető pontjait. „Egy abszolút fölénnyel rendelkező erős ellenségnek bizonyára van gyengesége… Katonai felkészülésünknek közvetlenül azokat a taktikákat kell megtalálnia, amelyek egy erős ellenség gyengeségeinek kihasználását veszik célba” – fejtegette a kínai hadsereg lapjának egy cikke már 1999-ben. Mintha csak a klasszikus kínai műveltség egyik alapköve, Szun-ce világhírű műve, A hadviselés törvényei formálná a stratégiát.

„Ha (az ellenségnek) mindene megvan, jól készüljünk fel ellene; ha erősebb nálunk, kerüljük el (az összecsapást); ha dühös, vezessük félre; magunkat alantasabbnak mondva tegyük elbizakodottá; ha friss erővel rendelkezik, fárasszuk ki; ha (egységei) szoros kapcsolatban vannak, ziláljuk szét őket; ott támadjuk meg, ahol nem készült fel a védekezésre, s akkor küldjük előre (csapatainkat), amikor (az ellenség) éppenséggel nem várja” – tanácsolta az ókori hadvezér, és úgy tűnik, útmutatása ma is érvényes. Kína négyezer éves fennállása során soha nem a hódításra, hanem a stabilitásra helyezte a hangsúlyt. Ma sincs másképp.