Sáros pokol

A migránsválság Bosznia-Hercegovinában csak 2017 végén kezdődött, miután megépült a magyar kerítés, és Horvátország elkezdte erőteljesebben védeni szerbiai határát. A migránsok csak ezután fedezték fel maguknak Bosznia-Hercegovinát, ahova azóta évente körülbelül 25 ezren érkeznek. Szerbia és Montenegró irányából könnyen bejutnak Bosznia-Hercegovinába, a rosszul felszerelt és emberhiánnyal küszködő határrendőrség nem képes megállítani őket. Az ország domborzata és a polgárháborúból megmaradt elaknásított területek miatt a fő útvonaluk Bihácson keresztül vezet Horvátország felé. A horvát rendőrség kemény és sokak szerint brutális fellépése miatt azonban a migránsok esélyei errefelé is jelentősen csökkentek, ezért az emberek feltorlódnak a városban és környékén.

– Erre egy sem jön, mennek a hegyeken át – mondja a horvát határőr, miközben útban Bosznia-Hercegovinába kilépéskor a személyimet ellenőrzi. A migránsválság miatt a határ nyugati oldalán jól látható a fokozott rendőri jelenlét, hivatalos közlés szerint a horvátok 6,5 ezer rendőrt vonnak be a határ ellenőrzésébe, ezért az út mentén egyetlen migráns sem bukkant fel.

Hogy már Bosznia-Hercegovinában járunk, azt az égbe nyúló minaretek mellett az is jelzi, hogy migránsok bandukolnak az út mentén. Izačićnál heten-nyolcan kaptatnak felfelé a friss hóban, hátizsákkal. Egyértelmű, merre mennek, a kérdés csak az, hogy mikor térnek le az útról, és indulnak meg az éj leple alatt árkon és hegyen át Horvátország irányába.

„Bosnia no good, Croatia no good”

A Bihácstól öt kilométerre lévő vučjaki táborban tartózkodó 20-30 éves pakisztáni és afganisztáni férfiak azért indultak neki a világnak, mert jobb életet és „szebb jövőt” szeretnének. Ez azonban még várat magára. A táborban, ahol most mintegy 400-500 migráns dagonyázik a sárban, nincs áram, nincs vezetékes víz, nincs semmi, csak a mérhetetlen nyomor. Csak kevés migráns akar a Balkánon maradni, Bosznia-Hercegovinában pedig senki. A vučjaki táborban sínylődők nincsenek tisztában a balkáni országok valós állapotaival, csupán annyit ismételgetnek, hogy „Bosnia no good, Croatia no good”. Majd pedig azoknak az országoknak a nevét hajtogatják, leggyakrabban Olaszországét és Franciaországét, amelyeket kinéztek maguknak, és ahol tudomásuk szerint jobb befogadóközpontok vannak. Olaszország van a legközelebb, alig kétszáz kilométer légvonalban, Horvátországon, Isztrián és Szlovénián keresztül.

Úgy képzelik el a jövevények a jobb életet, hogy megnyílnak előttük a határok, és beléphetnek Európába. Néhányan őszintén bevallják, hogy nem a háború elől menekülnek, hanem gazdasági okokból. A jobb élet lehetősége vonzza őket és az, hogy reményeik szerint majd az otthon maradtaknak is tudnak pénzt hazautalni.

– Azt kérjük az ENSZ-től, az ENSZ-főtitkár helyettesétől, az Európai Uniótól és a Nemzetközi Migrációs Szervezettől, hogy segítsenek nekünk, nyissák meg a határokat, hogy bejuthassunk a schengeni országokba – mondja egy magát Ahmednek nevező férfi a vučjaki tábor közepén. A migránsok neve után egyébként nem érdemes érdeklődni: bármit mondhatnak, mert semmiféle dokumentum nincs náluk.

Hogyan jött létre a vučjaki tábor, és miért volt rá szükség? Ez logikus kérdés, hiszen a migránsok maguktól biztosan nem vonultak volna tömegesen egy ilyen világtól elzárt helyre, hogy tábort verjenek, és ott sanyargassák magukat. Kérdésünkre Elmedin Mehadžić, a bihácsi városi vezetés sajtófőnöke adja meg a választ.

– Bihács városa és a városi tanács idén májusban ajánlotta fel a tulajdonában lévő földterületet, a migránsokról pedig májustól egészen a mai napig a helyi Vöröskereszt visel gondot.

A sajtófőnök azt is elmondja, hogy Bihács település október végéig, november elejéig majdnem százezer eurót költött arra, hogy biztosítsa az ivóvizet, tisztán tartsa az illemhelyeket, és elszállítsa a szemetet. Tehát a tábort nem az összboszniai kormány alapította, amelynek a hatáskörébe tartozna a migránsválság kezelése. Az Európai Unió – amely a Nemzetközi Migrációs Szervezetet (IOM) támogatva további két befogadóközpontot tart fenn Bihácson – nem állt be a projekt mögé. Nem volt hajlandó pénzt adni a vučjaki táborra, amely eredendően alkalmatlan efféle létesítménynek, mivel az egykori városi szeméttelepen létesült, és nincs itt sem áram, sem vezetékes víz. A város másfél hónapja döntött úgy, hogy kivonul a vučjaki migránstábor üzemeltetéséből.

–  A vučjaki táborral kapcsolatos kiadásokat a városi költségvetésből fedeztük, de már nem költünk rá több pénzt. Egyszerűen ki akartuk provokálni az országos kormányzattól és az Európai Uniótól, hogy kapcsolódjon be a projektbe, de nem tették meg. Ez jól mutatja, hogy mennyire nem világos az EU álláspontja a migránsválsággal kapcsolatban – panaszolja kérdésünkre Elmedin Mehadžić sajtófőnök.

Egy vallás, de más kultúra

A helyzetet a helyi politikai struktúra is nehezíti. Bosznia-Hercegovinában ugyanis a közigazgatás négy szinten zajlik. Az országot az összboszniai kormány irányítja, ennek megalakítására a tavalyi parlamenti választások után december 5-én kapott megbízást egy boszniai szerb politikus. Így több mint egy évig átmeneti állapot uralkodott az országban, vagyis semmi sem működött. A második szint a két „entitás”, a boszniai Szerb Köztársaság és a Bosznia-hercegovinai Föderáció, amely az 1995-ös daytoni megállapodás alapján a muzulmánokat és a horvátokat kényszeríti egy közigazgatási egységbe. A harmadik szint a kantonális kormányzat, a negyedik pedig a városi vezetés.

A probléma tehát leginkább abból adódik, hogy a vučjaki tábort nem az „összboszniai kormány” hozta létre, hanem a városi vezetés, amely meg akarta óvni Bihácsot attól, hogy a migránsok „legázolják”, ahogy Šuhret Fazlić polgármester fogalmazott. A tábor felállítására a városi vezetésnek elvben nem lett volna joga, de tenni kellett valamit, mert az ideiglenes összboszniai kormány nem foglalkozott a kérdéssel, a várost viszont a nyáron ezrével özönlötték el a migránsok. A bihácsi polgármester nem sokkal a vučjaki dráma kirobbanása előtt kijelentette, hogy a tábor a tél folyamán is fennmarad, ha ettől függ Bihács lakóinak a nyugalma. A városnak negyvenezer lakosa van, és mintegy négyezer migráns kószál benne nap mint nap. Bihács belvárosában még az esti órákban is lézengtek; elképzelni is rossz, mi lenne, ha nem húzzák fel a vučjaki tábort.

A Vučjak egy kisebb tisztás a hegyekben, a migránsok két-három apróbb településen haladnak át naponta, mielőtt odaérnek. A boszniai muszlimok a közös hit okán sokáig megértők voltak a migránsokkal, de most már elszakadt a cérna, mert, mint az egyik helyi férfi fogalmazott, egy hithez tartoznak ugyan, de más kultúrához. A békés boszniai muszlimokkal szemben az afgán és pakisztáni férfiak hangosak, szemetelnek, és viselkedésüket a helyiek sokszor fenyegetőnek érzik.

Így volt ez ottjártunk előtt pár nappal is, amikor a városból – ki tudja, kinek a megrendelésére – egy kamion tűzifát szállítottak a migránsoknak a vučjaki táborba, hogy a környező erdőt ne pusztítsák le, vagy hogy a hidegben ne fagyjanak meg. Bosznia-Hercegovinában kemények a telek, Bihács környékén a hőmérséklet akár mínusz húsz fok is lehet.

–  Most csak mínusz három volt – mondja az egyik migráns, miközben a teáját szürcsölgeti egy sok embert kiszolgált fotelban ülve. – Nem meleget akarunk, hanem elmenni innen – magyarázza.

A migránsok egy része a tűzifát hozó kamion elé feküdt, jelezvén: nem kérnek a segítségből, mert elmondásuk szerint mindannyian távozni akarnak a táborból Horvátország felé. Azt követelték, hogy nyíljanak meg előttük a határok, és engedjék be őket Európába. A bosnyák rendőrök megpróbálták helyreállítani a rendet, mire dulakodás kezdődött köztük és a migránsok között. A rendőrök erősítést kaptak, két migránst előállítottak, majd elzavarták az újságírókat a tábor területéről. A jövevények közben továbbra is folyamatosan kapják az erősítést.

Aki a fát küldte, valószínűleg sohasem járt a táborban, mert ott egyetlen kályha sincs előcsalogatni a meleget, és egyetlen zárt helyiség sincs, hogy benn lehessen tartani. A migránsok így a sátrak belsejében gyújtanak tüzet, de a meleg a füsttel együtt kiszáll a tetőn tátongó nyílásokon. A hideg ellenére igyekeznek berendezkedni. Két afgán férfi valamilyen módon még egy-egy olajjal működő generátort is szerzett, amik telefontöltő állomásként üzemelnek. Egy töltésért egy konvertibilis márkát kérnek, az üzlet pedig olyan jól pörög, hogy már alkalmazottakat is fogadtak migránstársaik közül.

Éhségsztrájk és a csirkepaprikás

A történtek után a migránsok éhségsztrájkba léptek. Három napig nem fogadtak el ételt, és elutasították a vizet is. De az éhségsztrájk csak a külvilágnak szólt, aki akart, evett. Akinek volt pénze, az vett magának a városban ennivalót, vagy a táborban működő kifőzdében, amelyet néhányuk üzemeltet. Nekik van aggregátoruk is, amellyel a telefonokat töltik fel, persze nem ingyen. Akinek viszont nem volt pénze, az csinált magának vizet: felolvasztotta a havat, és azt itta…

A Vöröskereszt a harmadik napon egy utolsó, elkeseredett kísérletet tett rá, hogy megetesse és megitassa a migránsokat. Selam Midžić, a bihácsi Vöröskereszt titkára persze látta jól, hogy szó sincs igazi éhségsztrájkról.

–  Ezt nem lehet sztrájknak nevezni, hiszen lemennek a városba, és vesznek maguknak ennivalót. Hogy lennének már éhesek? – méltatlankodott kérdésünkre a vöröskeresztes vezető.

A műanyag sátrak között járva magunk sem tudjuk megállapítani, hogy a táborban tartózkodó négyszáz-ötszáz migráns közül ki eszik és ki nem. Feltűnik azonban, hogy miközben a bihácsi Vöröskereszttől nem fogadnak el ételt, néhány sátorban az éhségsztrájk kellős közepén lepényt sütnek és csirkét főznek. A segélyszervezet titkára azonban munkaköri kötelességből belemegy a játékba, és könyörgőre fogja a mondandóját.

–  Éhesek vagytok. Nem maradhattok éhen, ne tegyétek ezt, kérlek benneteket, valamit ennetek kell. Holnap reggel legalább egy csomagot fogadjatok el a Vöröskereszttől!

Selam Midžić szavaira egy Pakisztánból származó jövevény válaszol, aki már hat hónapja van a vučjaki táborban, és aki a többséghez hasonlóan Olaszországba szeretne menni. És másfél hónapja nem mosakodott.

 Mi tiszteletben tartjuk Bosznia minden lakóját. Mi tiszteletben tartunk mindenkit, mi tiszteletben tartjuk önöket, mert az utóbbi hónapokban csak önök segítettek nekünk, és senki más, senki nem jött ide önökön kívül – mondja tört angolsággal.

A pakisztáninak megoldási javaslata is van a vučjaki tábor felszámolására.

–  Az Európai Unió huszonnyolc tagországból áll. Mindegyik fogadjon be húsz embert, máris megoldódik a probléma. Tudom, hogy minden ország képes rá.

Nem sokkal később a bihácsi Vöröskereszt bejelentette, hogy kivonul a táborból, mert semmi értelme sincs, hogy ételt és meleg italt osszanak a migránsoknak, ha egyszer azok nem hajlandók elfogadni.

A kivonulás másnapján megszületett a megállapodás a boszniai-hercegovinai belbiztonsági miniszter és az Una-Sana kanton kormánya között a „sáros pokol” bezárásáról. Tehát a közigazgatás első és harmadik szintjén született közös döntés arról, amit a negyediken hoztak létre. A megállapodást Dragan Mektić, Bosznia belbiztonsági minisztere írta alá mindössze néhány órával azután, hogy a tavalyi választásokat követő több mint egyéves huzavona lezárultával Zoran Tegeltija kormányalakítási megbízást kapott. Az új kormány állítólag még az idén összeáll, de mivel Bosznia-Hercegovináról van szó, erre azért nem kellene mérget venni. A lényeg az, hogy a belbiztonsági miniszter az átmeneti kormány nevében írta alá a megállapodást, és nagyon valószínű, hogy rajta már nem lehet számonkérni a végrehajtását, legfeljebb az utódján. A kormányalakítással megbízott Tegeltija parlamenti expozéjában ugyanis erősen bírálta a belbiztonsági minisztériumot, amiért szavai szerint a migránsok „szinte zavartalanul” érkeznek Bosznia-Hercegovinába.

De vannak más nehézségek is. A megállapodás alapján a vučjaki migránsokat a Szarajevó közelében lévő Blažuj település laktanyájába telepítenék át, ami körülbelül kétezer ember befogadására alkalmas. A vučjakiak áttelepítésének hírére azonnal összehívták a blažuji városi tanácsot, ahol a szomszédos Ilidža település lakói is képviselték magukat. Noha Blažuj vezetése befogadná a jövevényeket, a lakosok nem, sőt, kilátásba helyezték, hogy eltorlaszolják a laktanyába vezető utat.

A legnagyobb akadály azonban az, hogy a vučjaki migránsok sem akarnak a blažuji laktanyába menni, nekik ez ugyanis visszalépés lenne, mert néhány száz kilométerrel távolabb kerülnének Olaszországtól és a „szebb jövőtől”. Inkább maradnak a sáros pokolban. A másik lehetőség az, hogy sebtében újabb kísérletet tesznek a horvát határ átlépésére, hátha nagyobb sikerrel járnak, mint eddig. De ha mégsem, mert ez a leginkább valószínű, senki nem tudja, mi lesz velük, ha megjön a farkasordító hideg.

1 2 3 4 5 6 7 / 7