A 90-es évek derekán Oszama bin Ladennek minden oka megvolt az optimizmusra. A világmédia szerint dzsihádisták ezrei harcoltak a világ számos forró pontján. És jött szeptember 11. Afganisztán, Irak és az al-Kaida világhírűvé vált, és olyan márkanév lett belőlük, mint a Coca Cola. Az utóbbi tartja magát, az előbbiek csillaga azonban hanyatlik.

Oszama bin Laden és társai 1988 augusztusában alapították meg az al-Kaida (az Alap) nevű szervezetüket. A szaúdi milliárdos és barátai a XII. században élt gondolkodó, Ibn Taymiyyah és a XX. század elején élt egyiptomi Szajjid Kutb nyomán úgy gondolták, az iszlám világ hanyatlásának legfőbb oka az, hogy a hívek letértek az Isten által kijelölt útról. A régi dicsőség helyreállítása logikájuk szerint tehát akkor valósulhat meg, ha a muszlim országok eldobják a nyugati szellemi vívmányokat és saját gyökereikhez térnek vissza. Elsődleges céljuk tehát a szekuláris muszlim kormányok megdöntése volt, hogy helyükre iszlám kormányokat juttassanak, melyekből idővel mozaikként áll össze az Indonéziától Marokkóig terülő Nagy Iszlám Kalifátus.

Az al-Kaida a szárnyait a Szovjetunió által megszállt Afganisztánban kezdte bontogatni. A harc igazi sikertörténet volt az al-Kaida számára, hiszen – igaz ugyan, hogy a CIA hathatós segítségével – az iszlám fényes győzelmet aratott a hitetlen kommunisták felett. A harc végeztével a dzsihádisták egy része visszautazott hazájába. Maga Bin Laden 1992 és 1996 közt Szudánba költözött, ahol az iszlámista elnökben, Haszan al-Turábiban találta meg patrónusát. A dzsihádisták másik része úgy döntött, új csatatér után néz. Voltak, akik később Boszniában, Csecsenföldön, Kasmírban, Indonéziában, a Fülöp-szigeteken és más országokban harcoló dzsihádisták képzésében vettek részt. Hogy ezeknek a harcosoknak pontosan hány ember vére tapad a kezükhöz, a zavaros polgárháborús körülmények miatt nehéz megmondani. Az általuk végrehajtott akciók mindenesetre – mivel a világ peremén történtek – kevesebb médiafigyelmet kaptak, mint a nyugati érdekeltségek elleni támadások.

Az al-Kaida név először 1998 augusztusában került be a nyugati köztudatba. A szervezet tízéves születésnapját óriási tűzijátékkal ünnepelte, melynek színhelye az Egyesült Államok kenyai és tanzániai nagykövetsége volt. A robbantásokban 200 ember, köztük 12 amerikai vesztette életét. Igazi világhírnévre azonban három évvel később tettek szert. 2001. szeptember 11-én két repülő csapódott a New York-i világkereskedelmi központba, egy harmadik pedig a Pentagonba. Bár a támadás körülményei máig nem tisztázottak, a szervezet neve bekerült a történelemkönyvekbe. A terrortámadásra válaszul az Egyesült Államok politikája új irányt vett. Bush elnök meghirdette a terror elleni háborút, nem sokkal később pedig az amerikai csapatok bevonultak Afganisztánba.

A tálib rendszer összeomlásával az al-Kaida elvesztette legfőbb bázisát. Úgy tűnt, hogy a terrorszervezet deffenzívába szorul. Két évvel később azonban az amerikai sereg bevonult Irakba, és a szervezet újra erősödni kezdett. Az iraki háború hatalmas lökést adott az al-Kaidának. Amerika innentől kezdve még a mérsékeltebb iszlamisták szemében is a Gonosz országa lett. Miután pedig Bush elnök egy meggondolatlan beszédében „keresztesháborúként” jellemezte a hadjáratot, még azoknak a mérsékeltebb muszlim vallástudóknak a szemében is legitimálta a dzsihád – vagyis a vallás védelmében folytatott szent háború – megindítását, akik egyébként fizetésüket az Amerika-barát arab kormányoktól kapják.

Az Abu Graib-i fogolykínzások és a Guantánamo vécéin lehúzott Koránok ügye aztán tovább növelték az al-Kaida népszerűségét. Ráadásul a háború első három évében úgy tűnt, a közel-keleti ország lesz az új Afganisztán. Az arab és iszlám világból harcosok ezrei érkeztek Irakba, akik különféle al-Kaida közeli, szalafita, dzsihádista ideológiát valló csoportokhoz csatlakoztak.

A Washington és az al-Kaida közti háború nemcsak a harctéren, hanem a médiában is folyt. Washington saját iraki politikájának legitimizálása érdekében tartotta köztudatban az al-Kaida nevét. A szervezet iraki leányvállalatának később likvidált vezetője, Abu Muszab az-Zarkawi volt, akinek a PSYOP elnevezésű Pentagon-project segített világhírnévre szert tenni. Emellett miközben Bin Laden és Zarkawi szabadon éldegélt a Tora Bora hegységben, sorra jelentek meg a győzelmi jelentések az állítólagos „hármas számú vezérek” likvidálásáról. Az embernek azonban sokszor olyan érzése volt, hogy a dzsihádisták valójában nem az amerikai hadsereg, hanem a médiacirkusz áldozatai lettek. Az amerikai sajtóban sorra jelentek meg a hírek a különféle meghiúsított merényletekről. Bin Laden és Zarkawi közben hang- és videóüzeneteket küldött a nagyvilágnak.

2005-ben megalapult az al-Siháb nevű internetes médium, amely azóta a világhálón terjeszti a szervezet propagandáját. Célközönsége a fiatal muszlim férfiak, akiknek a dzsihád lehetősége kitörést jelentett az unalmas és kilátástalan hétköznapokból. Ilyen üzeneteken keresztül biztosította Bin Laden támogatásáról a világ hozzá hasonló eszméket valló iszlámistáit, akik hálából sokszor fel is vették az al-Kaida márkanevet.

Bár Irak kezdetben elégedettséggel tölthette el Bin Ladent, alig telt el pár év és az al-Kaida csillaga hanyatlani kezdett. A 2005-ös madridi és 2006-os londoni terrortámadások sok muszlimból ellenszenvet váltottak ki. A 2005 végi jordániai és az Irakban egyre gyakoribbá váló, muszlimok elleni támadások pedig még jobban aláásták a szervezet „szabadságharcos” imázsát. 2006-ban iraki szunnita törzsek kibékülve az ország síiták által vezetett kormányával, összefogtak és harcot hirdettek al-Kaida ellen. A szervezet mögül még a radikális hitszónokok közül is sokan kihátráltak. A szaúd-arábiai Szalman al-Auda, aki radikális körökben igen nagy népszerűségnek örvend, amiért nem fél kritizálni a szaúdi uralkodóházat Washingtonnal ápolt kapcsolatai miatt, nagy nyilvánosság előtt bírálta az al-Kaida módszereit. Hasonlóképp tett Zawahiri egykori fegyvertársa, az egyiptomi Iszlám Dzsihád megalapítója, dr. Fadl is, aki hosszú börtönévei – és valószínűleg az egyiptomi vallatótisztek – hatására felülbírálta régi önmagát és békére szólította fel a muszlimokat.

A hanyatlásnak emellett ideológiai és teológiai okai is voltak. Az al-Kaida eszméje abból a szalafita irányzatból nőtt ki, amely magát az iszlám valódi, romlatlan arcának tartja és minden tőle eltérő véleményt a hitetlenség jeleként értelmez. Így nem csupán a többi szektát, de sokszor a többi szunnitát is ellenségnek nevezi. Az iszlám világ ugyanis korántsem homogén massza. A szunnita iszlámnak négy fő jogi iskolája van, az ortodoxnak tartott hanbalita és málikita, illetve a nyitottabb sáfiita és hanafita. Az Arab-félszigeten elterjedt hanbalita – ebből ered a szalafizmus is –, illetve az Észak-Afrikában honos málikita iskolák kizárólag a Koránt, a szunnát és a társadalmi konszenzust ismerik el jogforrásnak. Az Egyiptomra jellemző sáfiita, illetve a Közel-Keleten elterjedt hanafita iskolák azonban jogforrásként tekintenek az emberi logikára és analógiákra is. A különbségek oka azzal magyarázható, hogy az utóbbi két térségben az iszlám hódítása idején már ismertek voltak a logikának nagy teret adó hellén, perzsa és más egyéb iskolák, így azok hatása máig érezhető az iszlámnak azon formáin. A szalafiták, illetve az al-Kaida viszont a hitetlenség jeleként értékeli a sok ezer éves helyi hagyományokat. Nemtetszésüket pedig hol erőszakkal, hol pedig vallásjogilag erősen megkérdőjelezhető legitimitású fetvákkal fejezik ki. Ez pedig komoly ellenszenvet vált ki az egyszerű muszlimokból.

A másik probléma, hogy bár az al-Kaida vezetői beszédeikben vallásos retorikát folytatnak, valójában nem rendelkeznek kellő teológiai ismerettel fetváik kinyilatkoztatásához. Oszama bin Laden végzettsége szerint mérnök, állítólagos helyettese, al-Zawahiri pedig szemészorvos. Teológiai képzetlenségük sok muszlim számára elfogadhatatlan anomáliákat okoz. Példának okáért az iszlám szerint az egyik legalapvetőbb kötelesség a szülők tisztelete. Egy prófétai hagyomány szerint, a jó muszlim fiú akkor is köteles eleget tenni édesapjának, ha az éppen arra kéri, hogy vigye el a hátán az italárushoz. Annak ellenére is ezt kell tennie, hogy az iszlám tiltja az alkoholfogyasztást. Az al-Kaida követői azonban először nem kormányaikkal vagy Izraellel, hanem saját családaikkal ütköznek össze. Hitük szerint ugyanis az iszlám világ annyira eltávolodott az igaz úttól, hogy mai állapotában leginkább az iszlám előtti pogány időkhöz (dzsáhilijja) hasonlít. A radikalizálódott fiatalok ezért sokszor elhagyják a szülői házat és saját, muszlim szüleiket kiáltják ki hitetleneknek. Ez súlyos lépés, hiszen a muszlim társadalmak többnyire törzsi, kláni vagy családi alapon szerveződnek. A kivált fiatalok így kizárólag csak önmagukra számíthatnak, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi számukra a házasságot vagy más társadalmi aktusokat. Nem csoda hogy aránylag kevés 30 év feletti dzsihádista van. A középkorúvá serdült harcosok többnyire – ki saját belátása, ki pedig a hosszú börtönévek miatt – vagy betagozódnak társadalmukba, vagy pedig a hurikat kergetik a mennyországban.

Az al-Kaida hanyatlásának egyik oka, hogy két évtizedes fennállása alatt egyik országban sem tudott széles társadalmi bázist kiépíteni. Több iszlámista szervezet, mint például a palesztin szunnita Hamász és a libanoni siíta Hezbollah évtizedek alatt fel tudta építeni saját társadalmi bázisát és szociális hálóját, így nem egyéneket, hanem teljes családok és klánok sorsát tudta magához kötni. Az al-Kaida mögött ezzel szemben nem áll egyetlen idegen kormány sem. Nem is csoda, hiszen a fenti szervezetekkel ellentétben ők nem nemzeti célokat akarnak megvalósítani, hanem a fennálló rendet kívánják megdönteni. A szűkös anyagi keretek miatt így a szervezet egyik országban sem tudott gyökeret ereszteni.

Az első államfő, aki Bin Laden mögé állt, Szudán elnöke, Haszan al-Turábi volt. Miután ő 1996-ban megbukott, Bin Laden a szalafiták által egyetlen igazi iszlám államnak tartott országba, a tálibok uralta Afganisztánba utazott. A sors iróniája hogy éppen Bin Laden, illetve szeptember 11-e vezetett a tálibok bukásához. Napjainkban az al Kaidának – illetve az övékével egy követ fújó szalafitáknak – három bázisa van. Az egyik Pakisztánnak az Afganisztán melletti hegyvidéke.

A másik Irak, a harmadik pedig Algéria, ahol egyre gyakoribbak a radikálisok által elkövetett merényletek. A válságokkal küzdő muszlim világban persze növekszik az igény a radikalizmusra. Ez azonban nem az al-Kaida-tipusú erőszakos szervezetek, hanem a hozzájuk képest mérsékelt, Hamasz típusú Muszlim Testvérek, és hozzájuk hasonló politikai iszlámista csoportok jelentik. Ahol a terrorszervezet, illetve önjelölt szimpatizánsai a jövőben még komoly gondokat tudnak okozni, az Nyugat-Európa.

A nyugati társadalmak perifériáján élő, gyökereiket vesztett bevándorló fiatalok között jó eséllyel terjedhet a radikális ideológia. Az önerőből szerveződő csoportocskák az anarhista vagy neonáci szervezetekhez hasonlóan számos ember életét veszélyeztethetik. Bár huszadik születésnapján az al-Kaida csillaga nem fénylik túl fényesen, Bin Laden mégis elégedetten dőlhet hátra: elindított egy folyamatot, aminek egyelőre még nem látni a végét.

Sayfo Omar