A megbolyduló időjárás okán évről évre egyre több ország kénytelen korábban példa nélküli csapásokkal szembenézni. A jelek szerint a nemzetek egymástól merőben eltérő módon reagálnak a katasztrófákra. A helyreállítás nem mindenhol megy zökkenőmentesen. Pár éve Haitin és az Egyesült Államokban szinte polgárháborús állapotok alakultak ki egy, a szokásosnál nagyobb természeti csapást követően.

Mi az oka annak, hogy míg valahol baj esetén anarchia alakul ki, addig máshol az emberek teljes szolidaritást mutatnak egymás iránt? Kétszázötven nyugdíjas jelentkezett Japánban, hogy a fiatalok helyébe állva tisztítsa meg a sugárfertőzött fukusimai atomreaktorok romjait. A magát Kiképzett Veteránok Hadtesteként emlegető csoport célja, hogy megóvja az életerős férfiakat a halálos sugárfertőzéstől. Érveik szerint rájuk a koruk miatt kevésbé ártalmas a sugárzás. A lelassult működésű szervezetben ugyanis két évtizedbe is beletelhet, mire kialakul a rákbetegség. Ha pedig ez mégis hamarabb megtörténne, kevesebb évet veszítenetek, mint azok a fiatalok, akik előtt még ott áll az egész élet.

A történet bár megható, de nem meglepő. Legalábbis a szigetország kulturális sajátosságainak ismeretében semmiképp. Japán kollektív társadalom, ahol a közösség érdeke felülírja az egyéni ambíciókat. A szolidaritás ugyanis részben identitás kérdése. Annak függvénye, hogy ki kivel érez együtt, és kinek a helyébe tudja beleélni magát baj esetén. Egy katasztrófa során ez a szolidaritás mutatja meg, hogy valójában mennyire egységes egy adott, magát nemzetnek nevező közösség.

Tapasztalat szerint az etnikailag és vallásilag aránylag homogén nemzetek a hollandoktól a lengyeleken át egészen a szóban forgó japánokig nagyobb empátiával viszonyulnak egymáshoz baj esetén, mint a heterogénebb társadalmak tagjai. A pusztán emberi mivoltban való közösség ugyanis nem minden kultúrában és szubkultúrában értelmezhető fogalom.

A világ nagy részén az emberek felekezetük, törzsük, klánjuk, bandájuk szerint azonosítják önmagukat, és baj esetén leginkább saját társaikkal vállalnak közösséget, ha kell, akár mások kárára is. Nem véletlen, hogy 2009-ben a Katrina hurrikán pusztítása után a pokol hamar elszabadult New Orleansban. A városban maradt fekete lakosság egy része a hatalmi vákuumot kihasználva rabolni és fosztogatni kezdett. Persze nem rokonaik házait, hanem a tőlük társadalmilag és részben etnikailag is elkülönülő polgárok otthonait.

Bár a világ elítélően szemlélte az eseményeket, a fosztogatók valójában nem cselekedtek saját értékeik ellenében. Ugyanazt csinálták, amit a katasztrófa előtt is: a kezükben lévő eszközökkel anyagi javakat gyűjtöttek, melyeket aztán saját bandájuk és családjaik javára fordítottak. Ahogy korábban, úgy a pusztítás után sem éreztek közösséget a kirabolt családokkal.

A 2005-ös délkelet-ázsiai cunami idején szintén hamar megjelentek az árván maradt gyermekekre vadászó emberkereskedők és pedofilok Srí Lankán. A szingalézek és tamilok azonban jellemzően nem saját népük, hanem az ellenséges népcsoport árváit használták ki. De nem kell messzire menni példáért. 2010-ben a Borsod megyei árvizek idején is megjelentek a katasztrófa vámszedői, akik hol házakat fosztogatva, hol pedig ál-adománygyűjtőkként használták ki mások szerencsétlenségét.

Azonban nem csak a nép összetartásán múlik, milyen hamar áll helyre a rend egy természeti csapást követően. Fontos szerepe van a dologban az ország politikai berendezkedésének is. A tények azt mutatják, hogy a demokratikus országok jobban kezelik a vészhelyzeteket, mint a diktatúrák. Négy évtizede egy 7,9-es erősségű földrengés 66 ezer embert ölt meg Peruban. 2001-ben egy ennél nagyobb rengés már csupán százötvenet. Pedig a második katasztrófa bekövetkeztekor a népsűrűség kétszerese volt a korábbinak, miközben az ország gazdasági helyzete alig változott. Az egyetlen igazi különbség a politikai berendezkedésben volt.

1970-ben Perut a nép által elszámoltathatatlan katonai rezsim irányította, 2001-ben pedig már a nép által választott, pozícióikat féltő politikusok. 2001-ben egy Richter-skála szerinti 7,9-es erősségű földrengés 20 ezer embert ölt meg Indiában. Négy évvel később egy gyengébb földmozgás a szomszédos autoriter Pakisztánban négyszer ennyi ember halálát okozta. 2010 januárjában 7-es erősségű földrengés söpört végig Haitin, mely 220 ezer ember életébe került. Egy hónappal később Chilét egy erősebb, 8,8-as földrengés sújtotta. Itt azonban alig ötszáz ember vesztette életét. Hogy a pusztítás mértéke közti különbség minek tudható be, egyértelmű.

Chilében jó ideje szigorú építkezési szabályok vannak érvényben, mikor pedig a baj bekövetkezett, Michelle Bachelet elnök azonnal mozgósította a belföldi forrásokat és nemzetközi segítséget is kért. Haiti vezetése ezzel szemben megbukott a vizsgán. A szigetországban korábban teljesen szabályozatlanul építették fel az épületeket, a kormány pedig már a katasztrófa előtt sem tudta ellátni alapvető feladatait. A legrosszabbul a rezsimet támogató bürokraták teljesítettek. Voltak, akik egyszerűen ellopták, mások pedig pénzért vagy szexuális szolgáltatásokért osztották ki a nemzetközi segélyeket. Az elégedetlenség odáig fokozódott, hogy májusban a haiti rendőrségnek erőszakkal kellett levernie a tüntetőket. Míg a választások útján hatalomra jutott politikusoknak a következő voksoláskor sokat számít, miként vizsgáztak vészhelyzetben, addig a tekintélyelvű rezsimeknek nem kell aggódniuk a számonkérés miatt. Ráadásul a diktatórikus klientúrák jelentős része gyakran a többségtől eltérő etnikai, vallási vagy társadalmi kisebbséget képvisel, akik nem éreznek szolidaritást a többségi társadalommal. 2008-ban Burmában 138 ezer ember vesztette életét, miután lesújtott a Nargis ciklon. A junta gyakorlatilag semmit nem tett a rászoruló emberek megsegítéséért.

Az autoriter hatalmak polgárai közül leginkább a hatalmi központok lakóinak van esélyük kellő ellátásban részesülni katasztrófa esetén. A fennálló rezsimek támogatói és kedvezményezettjei jellemzően a fővárosokban és a gazdaságilag jelentős régiókban koncentrálódnak, így a kormányzatok mindent megtesznek azok biztonságérzetének fenntartására. A perifériákon élők ezzel szemben gyakran magukra maradnak. A nigériai vezetők például nemigen aggódnak a Niger folyó deltájánál már állandónak tekinthető olajszennyezés miatt. Tudják, hogy az ott élők hangja vajmi keveset számít hatalmuk szempontjából. 2010-ben a kínai kormány csak tessék-lássék vette ki részét a periférikus Qinghai tartományban bekövetkezett földrengések utáni helyreállításokból. Ezzel szemben 2008-ban a hanok-lakta, gazdaságilag fontos Szecsuán tartományt sújtó rengések után minden erejüket latba vetették, félve egy esetleges lázadás kirobbanásától.

A példák azt mutatják, hogy a polgárok hajlamosak vezetőiket felelőssé tenni a katasztrófákért, illetve azok következményeiért. Demokratikus országokban a politikusok így könnyen elveszíthetik pozíciójukat, ha nem reagálnak megfelelően baj esetén. Az állítást számadatok is alátámasztják. Statisztikák szerint tetszőlegesen kiválasztott két év leforgása alatt a demokratikus országok 39 százalékában szokott bekövetkezni kormányellenes tüntetés. Nagyobb földrengések vagy más katasztrófák után a demonstrációk száma megduplázódik. Egy másik statisztika szerint a demokratikus rendszerek 40 százalékában cserélnek vezetőket két ugyancsak találomra kiválasztott éven belül. Az 1976 és 2007 közti időszakban ezzel szemben a földrengés sújtotta országok 91 százalékában váltottak kormányt.

A kormányok megítélése erősen függ attól, mennyire állnak szükség esetén a helyzet magaslatán. 1999-ben Törökországban három hónap leforgása alatt két rengés következett be. Az első, 17 ezer életet követelő augusztusi csapásnál a kormány lassú reagálása a frissen kinevezett miniszterelnök, Bülent Evecit székébe került. A novemberi rengés ezzel szemben már felkészülten érte a kormányt. A katasztrófa nyomán ezernél kevesebb ember vesztette életét, a kormány népszerűsége pedig megugrott.

2006-ban az Egyesült Államokat kormányzó republikánusok a Katrina hurrikánra adott lassú reakciójuk miatt vesztették el a kongresszusi választásokat. Barack Obama viszont karakán kiállásával növelte népszerűségét a 2010-es, BP által okozott mexikói-öbölbeli olajkatasztrófa idején.

Persze demokráciákban sem minden működik optimálisan. A mindenkori politikusok gyakorlat szerint a katasztrófa-megelőzésben is politikai érdekeket tartanak szem előtt. Andrew Healy és Neil Malhotea amerikai politológusok tanulmánya szerint a szavazók sokkal inkább hajlandóak szavazatukkal jutalmazni politikusaikat azok katasztrófa utáni munkájáért, semmint a katasztrófamegelőző beruházásokért. Ennek oka abban keresendő, hogy a csapás bekövetkezte után a média sokkal nagyobb figyelmet fordít egy katasztrófasújtott régióra, semmint nyugalmi időben egy katasztrófának potenciálisan kitett térségre. Így ha egy miniszter meglátogat egy árvíz alatt álló területet, annak nagyobb hírértéke van, mint amikor csendben épülnek a védőgátak.

A tapasztalat ráadásul azt mutatja, hogy a közvélemény olyan megelőzhetetlen csapásokért is hajlamos a politikusokat felelőssé tenni, mint a szárazság vagy cápatámadás. A hangsúly ezért gyakran az utólagos kommunikáción és az áldozatok látványos megsegítésén van. A kormányok persze lehetőség szerint minden eszközzel igyekeznek felkészülni a kiszámítható csapásokra.

Egy Richter-skála szerinti 7-es erősségű földrengés, mely a világ számos országában több ezer emberéletet követel, Japánban gyakorlatilag nem okoz károkat. Hasonló a helyzet az Egyesült Államok déli partjait évi rendszerességgel elérő hurrikánokkal. Mindenre azonban nem lehet felkészülni.

Más volt a helyzet az olyan szokásosnál nagyobb csapásoknál, mint a legutóbbi 9-es erősségű mozgás, illetve az Egyesült Államokat sújtó Katrina hurrikán. Kevés volt az esélye annak, hogy a fentiekhez hasonló méretű katasztrófa éppen bármely regnáló kormány vagy elnök mandátuma alatt bekövetkezzen. Az egyébként is korlátozott forrásokat a döntéshozók ezért inkább látványosabb és rövid távon hasznosabb beruházásokra költik, melyeket nem utolsó sorban kampánycélokra is felhasználhatnak a választásokon.

A kormányok például szinte semmit nem költenek aszteroida-védelmi rendszer kiépítésére. Bár igen kicsi az esélye annak, hogy az elkövetkező négy vagy öt évben nagyobb meteor csapódjon a Földbe, a veszély nem elhanyagolható. Ugyanis ha mégis bekövetkezne, és egy akkora aszteroida ütközne a bolygónak, mint ami egyes elméletek szerint 65 millió évvel ezelőtt a dinoszauruszok kihalását okozta, annak az egész emberiségre nézve beláthatatlan következményei lennének.

Sayfo Omar